Szokás mondani, hogy a világon mindenhol vannak magyarok. Nos, Zsuzsi posztjából kiderül, hogy a mondás igaz, nekik legalábbis St. Thomas szigetén is sikerült összefutniuk egy (majdnem) honfitárssal. Az Amerikai Virgin-szigeteken töltött időszak persze nem csak emiatt lett kifejezetten emlékezetes.
„Az, hogy magyarokkal a világ legeldugottabb sarkában is találkozik az ember, már közhelynek számit, de ennek ellenére azért egy kicsit meglepődtem, amikor St. Thomas szigetén, a nyugati félteke második legöregebb zsinagógájában magyarul szólt hozzám a gondnok-idegenvezető.
Na de hogyan is kerültünk ide? Kezdjük a történet elején...15. házassági évfordulónkat ünneplendő, a férjem – tudva, hogy számomra egy utazás a legnagyobb ajándék – nagyvonalúan azt mondta, válasszak úticélt. � Ennyi év házasság már elég biztosíték volt számára, hogy tudja, nem fogom a családi kasszát lenullázni egy ilyen gáláns ajánlatot kihasználva.
A választás az Amerikai Virgin-szigetekre esett, mert már régóta bakancslistámon volt a karibi térség. Ráadásul az utazást megkönnyíti, hogy a szigetcsoport az USA külbirtoka, így nyelvi nehézségekkel sem kell kalkulálni, a fizetőeszköz ugyanúgy dollár, és még útlevélre sincs szükség. Hajrá, akkor kezdjünk neki az út tervezésének- szervezésének!
A szállás és repülőjegy vadászat mellett mindig igyekszem az adott úticélról valamennyit megtudni, így elkezdtem az internetet böngészni. Bevallom, nem sokat tudtam a szigetcsoport történelméről, így minden információ újdonság volt számomra.
Kolumbusz és a szüzek legendája
Állítólag Kolumbusz nevezte el a szigeteket „virgin” szigeteknek, utalva a gyönyörű Szent Ursula és a 11 ezer (?) szűz legendájára. A terület csak az 1600-as évektől került a figyelem központjába, amikor is a dán Nyugat-Indiai Társaság St Thomas-on majd nem sokkal később St. John szigetén is kolóniákat hozott létre. A dánok 1733-ban St. Croix szigetét megvették a franciáktól, és ezzel a három sziget (St. Thomas, St. John és St. Croix) hivatalosan is Dán Nyugat-India lett.
A 17. század végétől a Virgin szigetek nemcsak virágzó rabszolgakereskedelmi csomópont, hanem a kalózok menedékhelye is lett, mivel a kormányzók – felismerve, hogy a helyi kereskedők is jól járnak a velük kötött üzletek révén – szemet hunytak efelett.
Bár a kalózkodás az 1800-as évekre lehanyatlott, a rabszolga kereskedelem továbbra is virágzott. A rabszolgákat főleg cukornád ültetvényeken dolgoztatták. Míg St. John és St. Croix ültetvényei szolgáltatták az adott területek fő bevételét, addig St. Thomas fontos kereskedelmi központtá nőtte ki magát.
Érdekes történelmi egybeesés, hogy az 1848-as szabadságharccal egyidőben zajlott le az egyik legjelentősebb rabszolgalázadás St. Croix szigetén, amelynek következtében az USÁ-t több mint 15 évvel megelőzve hivatalosan is eltörölték a rabszolgaságot.
Persze az ültetvényesek nem fogadták kitörő örömmel a hírt, és bár a munkaerő most már szabadon vándorolhatott, a munkakörülmények és a nevetségesen alacsony fizetések többszöri lázadáshoz vezettek. Mindez hozzájárult a népesség és a gazdaság fokozatos hanyatlásához.
1917-ig dán fennhatóság alá tartozott a szigetcsoport, majd az I.világháború kritikus időszakában az USA katonai stratégiai cél érdekében 25 millió dollárért megvásárolta. Ez a lépés némi fejlődést eredményezett az egyébként eléggé elmaradott szigeten, de a tény, hogy a lakosoknak nem biztosítottak azonnali amerikai állampolgárságot, csalódást okozott.
Ma az USA külbirtokaként saját választott kormányzója van, de a lakosok, bár amerikai állampolgárok, szavazati joggal nem rendelkeznek, és a választott képviselőjük sem szavazhat az USA szenátusában.
A turisták mekkája
A történelem nyomaival sok helyen találkozni a szigeteken. St Thomas (aminek területe mintegy 80 km2, kb. Budapest II. + III. kerülete) felfedezését mi is ezekkel kezdtük. A főváros, Charlotte Amalie egyik legismertebb épülete Fort Christian. A 17. sz második felében épült erőd V. Krisztián dán király nevét viseli, és hasonlóan más erődökhöz fontos védelmi funkciót látott el. Az impozáns, néhol 1-1.5 m vastag falak kiállták a történelem illetve a karibi térség időjárásának viharait, és az erőd egészen a 80-as évekig a helyi rendőrség irodáinak és börtöncelláknak is helyet adott.
Charlotte Amalie belvárosa a turisták mekkája. Amikor 1-1 óceánjáró kiköt, az utasok többségének első útja a főutcán található számtalan ékszer- és egyéb üzletbe vezet, ahol vámmentesen vásárolhatnak mindenfélét. A pálmafákkal övezett, karibi hangulatot árasztó, színes házakkal szegélyezett utca jó fotótéma, de a vásárolgatás helyett mi inkább a helyi látnivalókra voltunk kíváncsiak, és az egyik üzlet előtt álló, potenciális vásárlókra vadászó hölgytől hasznos tippet kaptunk arra, hogy merre találjuk a számunka érdekes történelmi emlékeket.
Charlotte Amalie - főutca
Ezek egyike Camille Pissarro szülőháza. Ki gondolta volna, hogy az impresszionizmus egyik nagy alakja ezen a kis szigeten született? Szinte biztos vagyok benne, hogy a gyönyörű karibi természet is ihletője volt későbbi munkásságának.
A város dimbes-dombos utcáin felfelé kaptatva ezután hamarosan megérkeztünk egy másik érdekes épülethez. A nyugati félteke második legöregebb zsinagógájával álltunk szemben, és amikor pár perc múlva beléptünk, még több meglepetésben volt részünk! Elsőként az tűnt fel, hogy a zsinagóga padlóját a karibi strandok finom, fehér homokjának vékony rétege fedte. Életemben először jártam zsinagógában, igy roppant nagy érdeklődéssel hallgattam a gondnok hölgyet, aki rengeteg érdekességet mesélt nemcsak a zsinagóga, hanem a helyi zsidó gyülekezet történetéről is.
A homok a túlélés jelképe
Már az 1600-as évektől éltek főleg szefárd zsidók a szigeten, elmenekülve a spanyol, majd később portugál inkvizíció elől. St. Thomas szigetén az első hivatalos gyülekezetet 9 család alapította az 1700-as évek legvégén. Az első zsinagógát 1803-ban építették, de nem sokkal később az épület egymás után többször is leégett. Szerencsére nem minden veszett el a tűzben, és két Tóra tekercset, valamint az örök lángot ápoló szentélylámpát (ner tamid - amely minden zsinagógában megtalálható, és az ősi jeruzsálemi templomban mindig égő lángra emlékeztet) sikerült megmenteni.
Tóra szekrény és az örök tüzet tartalmazó lámpa középen
És hogy miért van homok a padlón? Erre is választ kaptunk: a hagyomány szerint az alapító zsidó családok ezzel a spanyol és portugál őseikre emlékeztek, akiknek választaniuk kellett, hogy vagy áttérnek a katolikus vallásra, vagy száműzetésbe kényszerülnek. A többségük ezt a dilemmát úgy oldotta meg, hogy a felszínen úgy tettek, mintha áttértek volna, de titokban megtartották zsidó vallásukat.
Az inkvizíció idején a szertartásaikat csak titokban tarthatták, ezért homokot szórtak a padlóra, amely elnyelt minden hangot, ezáltal csökkentve a lelepleződés kockázatát. A homok így lett a történelmük és túlélési stratégiájuk szimbóluma.
„Beszélsz magyarul?”
A gondnok-idegenvezető hölgy következő mondata megragadt a fejemben: Látjátok – jegyezte meg – a spanyol inkvizíció és vezetői eltűntek a történelem süllyesztőjében, Hitler, aki szintén ki akarta irtani a zsidókat, is meghalt, de a népünket nem sikerült megsemmisíteni! A következő szavainál viszont még inkább felkaptam a fejem, ugyanis azt említette, hogy a szülei Magyarországon születtek, és szintén Holocaust-túlélők.
Mikor megjegyeztem (angolul), hogy én is Magyarországon születtem, erős angol akcentussal, de magyarul kérdezte: „beszélsz magyarul”? Olyan váratlanul ért a kérdés, hogy először fel sem ismertem a magyart, a férjem nézett rám nevetve, mondva: „tudtam, hogy a világ legeldugottabb sarkában is előbb-utóbb magyarokba botlunk” � A hölgy szinte tökéletes magyarsággal, örömmel beszélgetett velem ezután, és mondta, többször járt Magyarországon is, bár ő már itt született a szigeten.
A magyar származású hölgy a zsinagógában a Tóra tekercsekkel
A nem mindennapi találkozás után feldobott hangulatban vezettünk St. Thomas egy másik közkedvelt célpontjához. Apropó, vezetés! Tudni kell, hogy az Amerikai Virgin-szigeteken bal oldali közlekedés van, megspékelve hagyományos, bal oldali kormányos kocsikkal.
Ami a dolgot még izgalmasabbá teszi, az a sokszor 30-40%-os lejtők, hajtűkanyarok sokasága a hegy-völgyes domborzatú szigeten. Még a férjemnek is, aki San Francisco meredek utcáihoz szokott, és off-road vezetésben sem járatlan, időnként igencsak oda kellett figyelnie! Amikor az ember érzi, hogy a biztonsági öve megfeszül lefelé menet, na, akkor tudni lehet, hogy a lejtő bizony elég meredek!
Ez a videó nem tudja teljesen visszaadni az élményt, de érdemes megnézni. St. John szigetén mi is végigvezettünk ezen az útvonalon :) Én is gyakran emlegettem az égieket, haha. :)
Lazítás koktélokkal és némi „búvárkodás”
Mint más területek a karibi térségben, a Virgin-szigetek is nem utolsósorban a cukornádnak, és az ebből készült rumnak köszönheti bevételei egy részét. A rum pedig alapanyaga az igen népszerű koktéloknak, amelyeket pedig bűn lenne kihagyni, szóval mi is megkóstoltuk a leghíresebbeket. St. Thomas legmagasabb pontján, ha a derék turista már eleget költött az itt is megtalálható vámmentes üzletben, a vásárlás fáradalmait egy finom banana daiquiri társaságában pihenheti ki, gyönyörködve a fantasztikus kilátásban.
A fantáziadús neveket viselő koktélok egyébként roppant népszerűek. A sziget sok pontján, a szigetek között közlekedő kompokon, és persze minden étteremben is ott vannak az itallapon. Kedvcsinálónak itt egy pár, akár ki is lehet őket próbálni, tényleg finomak: Banana daiquiri, Cruzan Confusion, Bushwacker (ez azonnal a kedvencem lett), Painkiller, Shark bite.
Ennyi koktél után muszáj lazítani, szóval irány a strand! Szerencsések voltunk, mert St. Thomas-i tartózkodásunk idején nem érkezett egy óceánjáró sem, igy turisták tömegével sem kellett számolni. A keleti oldal egyik, helybeliek által kedvelt strandját néztük ki, és nem csalódtunk!
A képeslapra kívánkozó látvánnyal alig bírtunk betelni, de még inkább élveztük a kristálytiszta, türkizkék, meleg Karib-tenger hullámait. Lindquist Beach St. Thomas kedvenc strandjainak listáján előkelő helyen szerepel, és megérdemelten!
A következő napot már nagyon vártam, ugyanis izgalmas programra fizettünk be. Az ún. seatrek azért fantasztikus, mert búvárvizsga nélkül merülhet az ember – persze nem túl mélyre, kb. 10-12 m – és gyönyörködhet a színes, trópusi halakban, korallokban és egyéb tengeri élőlényekben.
A max. 8 főből álló kis csoportnak először megmutatták, hogyan is működik a „búvársisak” (jobb elnevezés híján), majd egyenként vízbe ereszkedtünk. A víz alatti világ fantasztikus testközelből! Bár a pipás (snorkeling) merülést már többször próbáltam, ez más, és még nagyobb élmény! Lehet, hogy ezek után még a palackos merülésre is vállalkoznék?
A víz alatti „sétát” meg is örökítik számodra (bár a mi „operatőrünk” nem volt egy túl profi fotós, de azért emléknek megteszi).
St. Thomas után St. John
Az izgalmas nap után másnap összecsomagoltunk, búcsút mondtunk a kényelmes Airbnb szállásunknak, és átautóztunk a sziget másik végébe, ahol kompra szálltunk, hogy áttegyük „székhelyünket” St. John-ra. A két sziget közötti összeköttetést ezek a nagy kompok bíztositják, két óránként fuvarozva oda-vissza az utasokat, és egyéb járműveket.
St. John még kisebb, mint St. Thomas, alig valamivel több, mint 50 km2. A sziget 2/3-a nemzeti park, és több strandját a világ legszebbjei között tartják számon. Természetkedvelő és túrázni szerető emberekként izgatottan vártuk, hogy felfedezhessük a sok szépséget, amit interneten már feltérképeztem. Az Airbnb szállásunkhoz ismét tekervényes és meredek út vezetett, a szállásadónk előre jelezte, hogy a GPS nem működik teljesen jól, igy részletes útmutatót irt, ami alapján elég simán sikerült megtalálnunk.
Az itt töltött 3 nap alatt a szigetet bejártuk széltében-hosszában, és megerősíthetem, hogy a strandok valóban képeslapra kívánkoznak! Internetes infó alapján megkerestük azokat, amelyeket leginkább ajánlottak snorkelingezésre, és nem csalódtunk!
Csak azt sajnáltam, hogy nem vittem magammal víz alatti fotózásra alkalmas kamerát, így csak az emlékezetemre tudok hagyatkozni a felsorolással: legnagyobb élmény, amikor mindenki kedvence, egy zöld tengeri teknős úszik el kartávolságra melletted, vagy egy rája keveri fel a sekély vízben a tengerfenék homokját.
De emellett sok színes trópusi halat, korallokat is láttunk. Az utóbbiakra nagyon vigyáznak, törvény szabályozza, hogy csak korallbarát napvédőket használhat mindenki. Persze ezt ellenőrizni nehéz, de úgy láttam, sokan odafigyeltek erre, és az üzletekben csakis ezt a fajta napvédőt árusítják.
Apropó, napvédő használat: az ember sokszor a saját kárán tanul a legjobban, igy én is megjegyeztem, hogy snorkeling esetén különösen érdemes odafigyelni a hátsó felünkre, ha nem akarunk az elkövetkező pár napban a leégés következményeivel számolni. A trópusi nap akár 10-15 perc alatt megteszi a hatását. :)
A sziget túrázásra is nagyon alkalmas, sok túraösvény közül lehet válogatni, amelyek némelyike a szigeten annak idején elterjedt cukornád ültetvények romjaihoz vezet. Annaberg romjai mellől csodás kilátás nyílik az óceánra, mi is megcsodáltuk.
Vadszamarak és iguánák
A sziget színes állatvilága nemcsak az óceánra korlátozódik, a szárazföldön is találkozunk velük.
A vadszamarak állítólag már a rabszolgaság idejétől megtalálhatók itt, amikor teherhordóként használták őket. Később, a rabszolgaság megszűnésével az állatokat is elengedték, azok igy aztán vidáman élték életüket, és szaporodtak a szigeten.
A szamarak később közlekedési eszköz szerepet töltöttek be, de a gépkocsi forgalom elterjedtével már nem volt szükség rájuk, igy ismét visszakapták szabadságukat. Azóta leginkább turisták fotóinak kedvenc témái, mástól nem igazán kell tartaniuk.
A szamarak mellett őzek is gyakran az útunkba kerültek, az iguánák pedig a kedvenceink közé tartoztak. A partokon sok helyen látni kócsagokat. Ez a példány jókora halat fogott magának vacsorára, nem is tudta, mit kezdjen vele :)
A sziget másik arca
A szigeten autózva és természeti szépségeit csodálva időnként azért szembe találtuk magunkat a kevésbé képeslapra kívánkozó valósággal, amikor rozsdásodó autóroncsokat, tetőzetüktől megfosztott, megrongálódott épületeket is láttunk. Ezek mind a nem is olyan távoli múltban végigsöprő hurrikánok nyomai voltak.
Irma és Maria (mindkettő 5-ös erősségű) nagy pusztítást végzett 2017-ben. Alig két héttel egymás után csapott le a két hurrikán. Maria leginkább St. Croix-t sújtotta, Irma St. Thomas-t tépázta meg alaposan. A helyi Mariott szálló azóta sem nyílt meg, tetőzete még most is hiányzik. Vagy nem volt elég a biztosítási összeg a javításokra, vagy valami más okból húzódik a felújítás, ki tudja.
Több helyi lakost kérdeztünk a tapasztalataikról, hogyan is élték meg a természeti csapást. Egyikük sztoikusan csak annyit mondott: „igen, félelmetes volt, de valamennyire hozzá vagyunk szokva”. A túlélési ösztön, a pozitivitás adott erőt az újjáépítéshez. Az emberek összefogtak és előre tekintettek, elfogadva, hogy ez az ára annak, hogy egy gyönyörű karibi szigeten élnek.
Nemcsak a természet, hanem az emberi környezet is megújult az eltelt öt év alatt. Ebben a videóban arról beszél egy fotós, hogy a hurrikán pusztításának egyéves évfordulója közeledtével felerősödtek benne a fájdalmas emlékek. Lelki gyógyulást és reményt adott neki az, hogy fogta a kameráját, és azt kérte az emberektől, tartsanak a kezükben valamit, ami túlélte a katasztrófát, vagy írjanak valami üzenetet arról mit tanultak magukról ez alatt az idő alatt – mintegy szimbolizálva a reményt és optimizmust.
A természet gyorsan begyógyítja a kapott sebeket, és ma ismét teljes pompájában tárul elénk az Amerikai Virgin-szigetek szépsége, az emberek pedig ismét élvezik a karibi hangulatot. Szavak helyett beszéljenek a képek befejezésül.”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek