Alighanem a világ legszebb temetői közé tartozik az amerikai Savannah városának temetkezési helye, mely ráadásul rengeteg érdekességet is tartogat az odalátogatóknak. Köztük volt P. Elliot is, aki meg is írta élményeit.
„A Bonaventure nevű temető (pazar képeket itt nézegethettek róla) a Georgia államban fekvő Savannah-ban található. Egyszer (útban hazafelé) ott töltöttünk egy délelőttöt, mielőtt tovább indultunk volna.
Ez a város legrégibb temetője, ingyen be lehetett menni, de volt vezetett túra is. Helyfoglalást vártak, de nem mertem, mert tartottam tőle, hogy nem érünk oda időben.
A „vámpír”
Már a parkolóból hallottam egy érces, erős, kiabáló hangot a bejáraton belül, aki máris magyarázott egy 20 fős csoportnak. Gyorsan csatlakoztunk a 2 és fél órás túrához. Később derült ki, hogy akik nem fizettek be, azok többet láttak a temetőből, én viszont többet hallottam arról, mi is ez itt valójában.
A túravezető egy középmagas, jól lebarnult, kisportolt, szőkére festett hajú, jóképű pasas volt. Úgy festett, mint aki most lépett le a szörfdeszkáról, felhúzott egy fehér shortot, egy fehér strandinget, egy piros sportcipőt és idesietett vezetni a temetőbe. Lehet, hogy úgy is volt.
Mindjárt a magyarázatai elején közölte, hogy az unokáját sokszor szokta ide kihozni sétálni, ettől mindenkiben megállt a levegő, a férfiak irigyen bámulták, a nők meg úgy néztek rajta végig, mint akik szívesen hazavinnék szuvenírnek. A pasas nem nézett ki többnek 35-38 évesnél. Nem tudom, valójában mennyi lehetett.
A saját fotók a városban és környékén készültek
Egy furcsa dolgot találtam viszont rajta. Ahogy magyarázott, a jobb oldali szemfog melletti foga jóval hosszabb volt, mint a másik, mint egy vámpírnak. Valószínű, hogy az esti szellemtúrát is ő vezeti és elfelejtette levenni a fogát, hehehe...
A pasas nagyon sokat és nagyon érdekesen beszélt, ismertette, hogy régen vasárnaponként az emberek kihozták ide a gyerekeket sétálni. Itt nem volt a halál olyan borzasztó dolog, természetesnek vették, hogy megpihen az ember.
Malária, alkoholizmus, gyermekhalálozás
Mivel a város mocsaras helyen van, a penicillin feltalálása előtt bővelkedett a halálban. A felnőttek, főleg a férfiak, ha alkoholizmusban haltak meg, akkor azt írták a papírra, hogy természetes halálban hunyt el.
Volt viszont malária, és főleg sárgaláz, ami aratott minden áldott évben. A gyerekhalálozás olyan magas volt, hogy amikor a gyerek megszületett, a szülők bankszámlát nyitottak (nem vicc) és gyűjtöttek a temetésére.
Az elhunyt kisgyerekeket pompával kellett eltemetni, ezt elvárták mindenkitől, márpedig számítani lehetett arra, hogy mondjuk öt gyerekből három vagy négy (esetleg mindegyik) meghal.
Éppen mondtam is a férjemnek, hogy ha északra vitték vagy küldték volna a féltett gyereket, akkor több esélye lett volna felnőni, mint ebben a forró, párás, beteg levegőben.
Furcsa koporsók
A város egyébként elég híres volt a mulatóhelyeiről a század elején, meg előtte is, nem beszélve a mértéktelen alkoholfogyasztásról, a rengeteg kuplerájról. Ha idegen tévedt a városba és lerobbant az autója, vagy akár csak defektet kapott, legalább két hétbe telt, mire megcsinálták.
Nem siettek, elvárták, hogy nézze csak meg alaposan a várost, időt hagytak neki akkor is, ha nem akarta, hehehe. Naponta voltak a bárokban lövöldözések, volt olyan városrész, ahol életveszély volt akár csak keresztülmenni.
Visszatérve a temetőre, először rendes koporsókba temettek, de a legenda szerint észrevették, hogy sok „halott” felébredt és utána halt meg ijedtében, hogy a föld alatt van.
Ezért aztán elkezdtek másfajta koporsókat gyártani, volt olyan, amiből egy hosszú cső jött a felszínre, hogy jusson levegő a koporsóba, volt csengő is, kint a földön, belülről a koporsóból lehetett meghúzni egy zsinórt. Ha az őr meghallotta a csengetést (ha akarta), akkor mentek és kiásták.
A temetőben fekvő híres emberek nekem ismeretlenek, de nagyon sok érdekes dolgot meséltek róluk, oldalakat lehetne megtölteni velük.
Oscar Wilde különös éjszakája
Oscar Wilde is járt itt valami meghívás alkalmával, a város gazdag családjai vetélkedtek, hogy kinél lakjon, tejben-vajban fürdették. A költő egyszer három napig ebben a temetőben aludt a földön a saját kívánságára.
Állítólag nem félt és a sötétben rengeteg napraforgót látott maga körül (nem tudom, melyik kábítószer hatása lehet ez), meg valószínű, hogy leitta magát, na meg az sem lehetetlen, hogy kettesben töltötte valakivel az éjszakát, csak nem kötötte senki orrára, nehogy megint baj legyen, hiszen még börtönben is ült a homoszexuális kapcsolatai miatt szülőhazájában.
A kripták furcsa módon inkább a föld alatt vannak, mint felette. Van, akinek kápolnája is van. Egy híres embernek „könyvtára” is, jól felszerelte magát. A temető leghíresebb lakója egy kislány, Gracie Watson. Ő az egyik hotelt működtető házaspár egyetlen gyermeke volt, a város kedvence, olyasmi lehetett, mint Shirley Temple. Nemcsak a város, de az egész ország ismerte, sőt, szétvitték a hírét külföldön is.
Ötéves korában halt meg tüdőgyulladásban, egyedül van, a várost elhagyó szülőket máshol temették el.
A gyerek olyan nevezetes volt, hogy a város híres művésze szobrot faragott róla és elhelyezték a sírján. A vezető azt mondta, a gyerek egyedül nyugszik itt, mindenkié volt életében, mindenkié lett halálában, legyen a látogatóké is. A sírja be van kerítve, kicsi játékokat láttam bedobálva, pénzt is, azt mondta a vezető, hogy a sírgondozásra fordítják.
A két és fél óra nagyon hosszú volt, a temető óriási, a vezető túlságosan beszédes, ki voltunk nyúlva. Nagyon örülök, hogy nem hagytuk ki, utána kocsiba szálltunk és mentünk tovább Charlotte-ba (Észak-Karolina).
Egy csodálatos történet
Tuscumbia (Alabama) városában megkerestük Helen Keller házát. Azóta érdekelt a dolog, amióta láttam filmen az életét, Melissa Gilbert játszotta olyan 12 éves kora körül.
A sztori: egy tehetős házaspárnak 1880-ban született egy egészséges kislánya, aki 19 hónapos koráig látott, hallott. Ma sem tudják, milyen betegség támadhatta meg, úgy gondolják, talán skarlát és esetleg valami más is, mindenesetre megvakult, süket lett, lehetetlen volt vele kommunikálni. Olyan volt, mint egy félvad kis állat. Próbáltak kézjegyekkel valami kapcsolatot keresni vele, de nem ment.
Amikor 7 éves lett, kerestek hozzá egy tanítónőt, aki maga sem látott valami jól, hátha megy valamire. Az elején semmire nem ment, a gyerek képtelen volt megérteni, hogy mit akarnak tőle, hiába kopogtatták a kezébe a némák jeleivel a tárgyak nevét, nem tudta, mit akarnak tőle.
Persze se nem látott, se nem hallott, így a jelbeszédet sem tudta megtanulni, mert nem tudta, hogy az micsoda. A tanárnő addig gyötörte, amíg a gyereknek egyszer csak hirtelen bevillant az agyába, hogy az a hideg, síkos valami, amit végigfolyattak a kezén, az egyenlő azzal a jellel, amit a tenyerébe kopogtattak annál az azóta legendássá lett kútnál.
Még aznap estig vagy 30 „szót” megtanult, a következő 6 hónapban még több százat, a vak-süket kislány elkezdett „beszélni” az ujjaival.
A Braille-írás már azelőtt is létezett, de olyan nem, hogy egy vak-süket gyereket meg tudtak volna tanítani „beszélni”. A kislányt utána intézet-iskolába adták, elvégezte még a gimnáziumot és az egyetemet is, kitűnő tanuló volt.
Később megtanult gépelni, Braille-írással írni, meg rendessel is (gépen), bár két vonalzóféle között rendes kézírással írta a leveleit, alá is írta. Egyszerűen hihetetlen, de így volt. Hatalmas áttörés volt ez akkor az ilyen gyerekek fejlesztése terén.
Persze világhírű lett, ment országról országra, előadásokat tartott, könyveket írt, példát adott, sokakat kihúzott a sötét csöndből, ahová be lettek zárva. 1968-ban, 87 éves korában hunyt el.
A szülőház
A szülőháza kívülről kicsit, szépen karbantartott épület, bemenve látszott, hogy ez bizony valóban úri, sokszobás, terjedelmes ház, nagyon szép saját berendezéssel. Végre egyben láttam egy 1880-as házat, minden tartozékával.
A ház kertje nagyon szép, külön épület volt a szakács háza, ócska kis épület, persze belülről nagyon szépen ki volt glancolva, még festmény is volt a falon (jó, a szakács nem volt rabszolga, de nekem senki se mesélje, hogy ilyen szépen tartották volna a szolgát, az ócska ház másik felében volt a konyha, ott főzött és vitte át az úri házba az ebédet, meg az étkezésre valókat).
Őszintén szólva ez volt az első ház, ahol nem láttam a konyhát magában a nagy házban, semmi sem utalt ennivalóra vagy kamrára. A valahai birtokbol csak talan 1 acre-nyi van, ennyit hagytak, ez elég is a látogatóknak.
Hátul kis nyitott színpad is van a kúttal, kinti díszlettel, gondolom, időnként eljátsszák a történetet... Szép csöndes kertje van, hickory diófákkal, szedtem néhányat csak úgy emlékül.
Van egy fenyőfa, amit Holdfának hívnak, mert a 70-es években valamelyik rakétával felvittek egy maroknyi magot. (Nem emlékszem pontosan, az idegenvezető pedig meglógott, talán azért, mert jeleztem, lenne még néhány kérdésem.)
A magokat jól megsétáltatták a világűrben, visszahozták és szétosztották elültetni. Ez a kert is kapott egy szemet, óriási gyorsan növő fenyő lett belőle, a világűrben való kódorgás nem vált kárára.”
(Nyitókép: Trusted Tours)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: