Minden gyerek más, amivel persze nem mondtunk semmit, miként azzal sem, hogy akadnak olyan oktatási rendszerek, melyek jobban, míg mások kevésbé képesek kezelni azokat, akik a megszokottnál is jobban kilógnak a többiek közül. Veráék szerencséjére a holland (noha akadtak problémák) az előbbi csoportba tartozik.

„Abban a reményben írom meg az ADHD kivizsgálására vonatkozó hollandiai tapasztalatainkat, hogy hátha ezzel segítséget nyújthatok valakinek, aki hasonló helyzetben van. Valakinek, aki szintén nem tudja, hogy merre is induljon el. Legalább annyit szeretnék, hogy tudja: nincs egyedül.

„Előszó”

A környék csoportappjában nemrégiben megjelent egy felhívás: „A szüleink hatvan éves házassági évfordulója következik, de a jelen helyzetben a megszokott módon nem tarthatjuk meg. Ezért kérjük a szomszédok- barátok segítségét, hogy február X-én, este hétkor álljanak ki velünk a házuk elé énekelni.”

Szerveztek hangszórókat, harmonikást, énekest. Ehhez az áramot az egyik szomszédtól kérték, a fáklyákat pedig a másik szomszéd gyújtotta meg, helyezte el. Jó kis szomszédsági összefogás lett belőle.

Mivel február eleje, hideg idő volt, én a már régebb óta kinn készülőknek vittem ki plédeket, hogy kicsit felmelegedjenek. Az ünnepelteket – ahogy a néni utána mondta - a gyerekeik figyelmeztették, hogy bármit hallanak „ne vegyék észre”, csak ha konkrétan kihívják őket.

Mondjuk „nem is volt feltűnő” a hangfalas mikrofonpróba, meg kinn több tucatnyi ember csivitelése. Végül jó hosszú koncertet kaptak, mialatt mindenki bőven megfüstölődött a fáklyáktól. A fiam az egyik szomszédasszonnyal táncolt a tömeg közepén. Senki más, csak ők ketten.

Eztán kávét és csokit szolgáltak fel, ezt is kinn a ház előtti parkban. A kisfiam közben odament csacsogni a zenészhez és a mikrofon közvetlen közelében elmondta neki, hogy „de amúgy mi magyarok vagyunk”. Persze a kihangosításnak köszönhetően mindenki hallotta, úgyhogy már mindenki is tud rólunk.

Másnap az ünnepelt néni egy nagy tábla csokival a kezében kopogott be, hogy Péternek hozta. Őt az első pillanattól kezdve kedvelik. Ehhez az is hozzájárult, hogy a bácsi is Peter, na meg a fiam mindig is közvetlen volt velük. Velük is.

Közvetlen izgágaság és ami belőle következik

A közvetlenség / izgágaság / állandó beszélőke tőle már nem újdonság. Úgy másfél éve, az akkori tanárnője nagyon panaszkodott rá. Ők annyira nem jöttek ki egymással, hogy már komolyan gondolkodtunk az iskolaváltáson, mert a gyerek egyre frusztráltabb, nyugtalanabb lett. Ezt egy idő után agresszivitással fejezte ki.

A tanárnő korábban a kislányomat is tanította. Nagyon hálás vagyok neki! Ő volt az, aki az akkor hollandul még egy szót sem beszélő kislányom után tablettel / beszélő-fordítóprogrammal a kezében járkált, hogy valahogy tudjon vele kommunikálni.

A lányom az ő osztályában tanulta meg a nyelvet, illeszkedett be és egyszerűen tökéletes volt vele- egy nyugis, csendes, elfogadó kislánnyal szemben. Aztán egy örökmozgó energiabomba kifogott rajta.

A gond az, hogy valószínűleg jövőre is egy olyan tanárt fogunk kapni, aki nem szívleli a „kilógó” gyerekeket.

Homok a gépezetben

A kisfiam egy szeretetgombóc. Nagyobb a szíve, mint maga a gyerek, babakora óta elvarázsolja az embereket a közvetlenségével és Frízföldre érkezésünkkor ugyan még beszélni sem tudott / akart, de séta közben a maga babanyelvén már akkor magyarázott a helyieknek. Én meg lapítottam csendben, vagy épp élveztem azt, hogy „megoldja a társas életemet”.

Harmadikos korában, azaz hat és fél évesen, az iskolában tapasztalt problémák miatt kérdeztem rá első ízben, hogy ki lehetne- e vizsgáltatni, mert gyanús, hogy ADHD-s.

„Láttam már ilyet” és „egy ismerősömnek volt” - ugye azt sosem lehet mondani, ha valami gubanc családon belül fordul elő…

Ekkor valahol még homok került a gépezetbe. Én nem tudtam, hogy Hollandiában ehhez hol kell kezdenünk. A tanárnőnek pedig nem volt több ideje ránk, csak beszélt a „lehetséges speciális iskoláról”, meg Pétert a következő évre egy másik osztályba tették.

Ez lett a szerencsénk. Itt a tanárnő már az első „szülőin” meghallgatott, majd elmondta, hogy a saját fia is komoly ADHD-s, így azonnal felsorolta a lehetőségeket: háziorvos, vagy – meglepetés! – az iskolának saját fejlesztő/speciális tanára van - erről eddig miért nem tudtunk, ha már fél- / egy éve gondjaik voltak vele?- , aki felveszi a kapcsolatot a szükséges szervezetekkel.

Hamarosan jelentkezett is egy hölgy a helyi gyermekgondozótól (vagy valami hasonló). Ő ellátott olyan praktikus tanácsokkal, amik minden gyermekgondozási könyvben szerepelnek. Amúgy nem véletlen, mert biztos hatásosak, csak borzasztóan általános dolgok.

Valahogy ekkor olyan érzésem volt, hogy neki az a lényeg, hogy ledarálja a mondanivalóját és ennyi. Látta a fiamat egy tanórán, erről írt öt oldalt, aztán ez a része be is fejeződött.

Játékterápia

Emellett - az iskola tanácsára - elkezdtem hordani egy logopédushoz, aki játékterápiát csinál vele. A logopédus édes, értelmes hölgy, Péter imádja, ahogy a vele töltött időt is. És viszont.

A logopédus mindig a fiam hatalmas fantáziájáról beszél és arról, hogy bár a játékban az általa kitalált cselekménynek ezernyi szála van, ezt mindig képes fejben tartani és hétről-hétre visszaemlékszik mindenre. (Bezzeg két különböző zoknit vesz fel, azt nem veszi észre.)

Ez már egy éve tart és legutóbb Eeuwkje azt mondta, hogy szerinte a fiam jóval összeszedettebb, mint a kezdetekben. Na ja: ha először megismer valakit, produkálja magát. Ahogy sok más kicsi is. De valóban: Eeuwkje a játék közben olyan bölcs tanácsokat ad - és olyan módon -, hogy azokat a fiam megjegyzi és megpróbálja alkalmazni.

Például a dühkitörései miatt egy teknősös „hőmérőt” kapott, ami a hangulat: nyugalom, izgalom és düh fokozatait mutatja be. Emellett elmondott neki egy mesét a kissárkányról, aki azzal üldözte el a barátait, hogy álladóan felrobbant az idegtől. Ez elég hatásos volt.

Másfél év

Elirányítottak minket a CEDIN-hez, ahol végeláthatatlan hosszú kérdőívet kaptunk. Minden kérdés a viselkedésével volt kapcsolatban: mit csinál, mennyire tűri a monotonitást, mennyire igényli a szociális kapcsolatokat, stb. Csak ennek a kitöltése vagy másfél órán át tartott.

Innen szintén érkezett egy újabb tündéri hölgy, akinél már nem azt éreztem, hogy felesleges időpocsékolásról van szó. Személyesen is ezer kérdéssel bombázott, majd szintén bement az iskolába. Először a fiamat megnézte óra közben, „inkognitóban”, majd leült vele beszélgetni és szintén kérdőíveket kitölteni, feladatokat megoldani.

Eztán felhívott azért, hogy elmesélje: szuper kisfiam van és fantasztikusan érezte magát vele. ❤

Végül az „ilyen karantén, olyan lockdown, lezárások, csak videó megbeszélést lehet tartani”, stb. miatt másfél évig tartott, hogy a folyamat végéig jussunk.
Ezalatt négy szervezet - az iskola, a saját speciális tanárával együtt, a gyermekvédelem vagy mi a szösz, a Cedin illetve a logopédia - és nagyjából hat- hét különböző személy (tanárok, tanácsadók, pszichiáter, stb.) kellett ahhoz, hogy megszülessen a végeredmény arról, amit addigra már amúgy is tudtam.

Speciális iskola? Felejtsük el!

Ilyen nincs is, mert én még nem láttam / vagy csak mert én azt mondom! Egy olyan rendellenességről / gondról - nem betegség -, amire sokan azt mondják, hogy nem is létezik, csak eleven a gyerek, vagy épp neveletlen és „adják egy időre a kezeim közé, megtanulja mi a magyarok Istene”. Vagy „idióta” és küldenék speciális iskolába.

Hogy miért is kellett ez a vizsgálat? Mivel túl gyakran hallottuk, tapasztaltuk, hogy „Ez a gyerek nem figyel!”, „Nem lehet tőle órát tartani!”. Ki lett küldve az osztályból, hat-hét évesen, mert zavarta azt. Ez pedig nem értette.
Mert biztos „direkt rosszalkodik”. Épp csak az maradt el, hogy „bezzeg egy-két jó nagy pofonnal…”

Azt szerettem volna, hogy ezzel a papírral bizonyítani tudjuk: nem direkt nyüzsög. Nem az a célja, hogy zavarja a tanulást / bosszantsa a tanárt. Próbál ellene tenni, mert már megtapasztalta, hogy a többiek közül kilógni nem mindig jó. De ez van.

Annak idején Pesten egy nagyon kedves, nagyon intelligens pszichiáter, amikor még semmit sem tudtam az ADHD-ről, „konyhanyelven” azt mondta: „Olyan, mint pl. a tüdőgyulladás. Van, aki gond nélkül, ’lábon kihordja’, van, akit komolyan érint és megkeserüli.”

A fiamnak gondja van az olyan dolgokkal, ami miatt nyugton kell ülni. Főleg az írással. „Nincs ideje” rajzolni, színezni. Viszont pöpec a logikai játékokban, eszméletlen dolgokat épít Legóból és jó matekból.

A kivizsgálás során azt mondták: nagy ívben felejtsük el a speciális iskolákat, Péter nagyon is intelligens, ezzel nincs semmi gond. Ilyesmire még csak véletlen sincs szükség.

Kedves és együttérző, mindenkivel barátkozna és hamar túllép a sérelmein, ha megbántják.

Karácsonykor a - környéken szinte kötelező - képeslap mellett sütit vitt az egyik idős néninek, hogy ne érezze magát annyira egyedül.

Kimondhatatlanul büszke vagyok rá.

Igaz, más. „Kilóg a skatulyából”. Mozog, beszél. Mindig! Nyughatatlan. Robbanékony. Egy pillanat alatt robban „zen nyugalomból”, majd nyugszik vissza.

Most megpróbáljuk a javasolt tablettával, aztán majd kiderül, hogy mennyire hatásos. Ha azt mondanák, hogy a gyereknek használ, ha éjfélkor az esőben lambadázok az utcán, megtenném. Sőt, viharban, csónakban is. Szinte mindent, hogy senki se bántsa feleslegesen.

Az uszodában, ahol az úszásoktatása folyik, ma a lecke alatt odajött hozzám a tanára.

„Anyuka, jövő héten lesz Péter utolsó órája. Ennek ideje alatt megcsináltatjuk vele a C-vizsgát (az utolsó szint, amit a gyerekek sima úszásoktatáson elérhetnek). Nem szereti, ha egy csomóan nézik, ezért nem a többiekkel egy időben fog vizsgázni.”

Van, aki még az ilyen „apróságokra” is odafigyel.

Így is lehet.”

Ha szívesen olvasnál még Hollandiáról, látogass el Vera blogjára! (A cikkben szereplő két ábra innen van.)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.