Hat évvel a szigetországba költözés után Puhacica a saját vidéki házából („a világ egyik legszebb helyéről”) írta ezt a posztot. Csak örülni lehet a boldogságuknak, hiszen megdolgoztak érte és nem kevés nehézségen kellett átmenniük. (A képekért külön köszönet neki!)

„2016-ban jártunk először Cornwallban, az igazi Cornish Riviérán, St Ivesban. Azonnal beleszerettünk, el is döntöttük még ott hamarjában, hogy ha egyszer vidékre költözünk, ezt a vidéket fogjuk választani.

Végül 2020 tavaszán sikerült az álmot valósággá váltani, három hosszú, lemondásokkal teli, nehéz év után. Ugyanis ha már lúd, legyen kövér, nem csupán a biztos(nak tűnő) londoni életet adtuk fel, de belevágtunk az otthonteremtésbe is.

Persze mi kis naivak azt gondoltuk, hogy az egész Duchy (hercegség: a tősgyökeres Cornishok nem tekintik Cornwallt Anglia részének, és még csak countynak sem hajlandóak nevezni a lakóhelyüket) olyan, mint a nyugati végek: apró, virágos falvak macskaköves utcákkal, mesebeli kőházikókkal, idill, napfény... aztán szembejött a valóság, online kutatásaink alapján kiderült, hogy nagyjából melyek a pénztárcánkhoz passzentoló környékek. Elárulom, nem a nyaraláson bejárt vidék.

A csalódás

Végül eljött a pillanat, 2019 decemberében lefoglaltunk egy AirBnb lakást, egy konténert a cuccainknak, én elkezdtem intézni a transzfert, hogy legalább egyikünknek biztosan legyen munkája, a férjem felmondott, majd 2020 februárjában, pár héttel a tényleges költözés előtt eljöttünk megnézni, hogy hol is fogunk élni.

Ez a hétvége akkora csalódás volt, én a hazautat végigbőgtem, ott álltunk leforrázva, hogy akkor most mi lesz, hát ez nem is az a Cornwall, amit mi elképzeltünk.

(Igen, naivak voltunk, elkövettük azt a hibát, hogy álmodoztunk, ahelyett, hogy meggyőződtünk volna a valós helyzetről, de visszaút már nem volt, csinálni kellett, amibe belekezdtünk.)

Költözés előtt egy héttel az összes kis motyónkat belepakoltuk egy 3,5 tonnás furgonba és egy nap alatt megjártuk a London - St Austell távot (kb. 900 km) oda-vissza, a következő hétvégén pedig végleg magunk mögött hagytuk a fővárost.

A munka Plymouthhoz kötött bennünket, így a számunkra szóba jöhető települések a keleti részre korlátozódtak: St Austell, Liskeard és Saltash voltak terítéken.

Kínunkban végül még Launcestonba is elmentünk, bejártuk az összes várost, hogy kapjunk egy képet az általános hangulatról. Hát, kaptunk... sok örömünk mondjuk nem volt benne.

Majd hogy teljes legyen a sokk, nagyjából két héttel a költözésünk után jött az első lezárás, ott ragadtunk Lostwithielben az AirBnb-ben, férj munka nélkül, én ingáztam Plymouthba, szabadidőnkben pedig mehettünk sétálni.

Ami természetesen szuper időtöltés, én nagyon rászoktam, csak amikor új helyre költözik az ember gyereke, akkor szeretné azt sétatávnál kicsit messzebb is bejárni, megismerni.

Persze a helyiek semmit nem tudtak rólunk, rögtön beindult a pletykagyár, hogy a vírus elől menekültünk, de legalább a lakás tulajdonosai nagyon kedvesek voltak, egy igazi, széllelbélelt, dinka nő a higgadt és fantasztikus humorú (azóta ex-) férjével.

A körülmények ellenére nagyon megszerettük Lostwithielt, találtunk is egy házat, ami nagyon szimpatikus volt, de mivel a férjemnek nem volt munkája, esélyünk sem volt elindítani a hitelfelvételt, ráadásul közben megindult az őrület is az ingatlanpiacon, kb. a kutyaól is pillanatokon belül elkelt, így erről lecsúsztunk.

Csak hogy érzékeltessem a helyzetet, ezt a házat akkor már két éve árulták, viszont amint zöld utat kapott a piac, egyik napról a másikra kikerült rá az „eladva” tábla.

Mi pedig a bérelt lakásból kerültünk ki, a Covid miatt szüksége lett rá egy családtagnak, de mázlinkra a tulaj barátnőjének a lakása épp üresen állt Bodminban, így viszonylag sima ügy volt az újabb költözés. 2020 nyarán jártunk ekkor.

Közben szerencsére férj is talált munkát, így már csak 3 hónapot kellett várnunk, hogy megfelelő jövedelmet tudjunk igazolni, aztán belevághattunk életünk egyik legizgalmasabb projektjébe.

Házkeresés csoda dolgokkal

Mivel volt elég időnk feltérképezni az ingatlanpiacot, illetve már jobban ismertük a környéket és a lehetőségeket, hamar rájöttünk, hogy nem kell nekünk feltétlenül a fent említett, szívünknek kevésbé kedves városkákhoz ragaszkodnunk, és ha farmot minden élő embertől távol nem is tudunk venni, a környékbeli falvakban időnként fel-felbukkan egy-egy olyan ingatlan, amely megfelel a feltételeinknek. Elkezdtünk hát házakat nézni.

Csoda dolgokat láttunk, volt, amiben mindent otthagytak, úgy, ahogy volt: evőeszközöket, paplanokat, bútorokat, volt, amiben laktak ugyan, de nagyon szerethették a pókokat, mert mindenhonnan csüngtek, bármerre léptünk.

Volt, ahol a szomszéd anyuka túlkiabálva az öt, egyszerre ordító gyerekét közölte, hogy nem mindig üvöltenek ám így, volt, ahol minden tökéletes volt, kivéve, hogy a derékig érő kőkerítés mellett ment el a világ legforgalmasabb falusi főutcája, de végül szeptemberben rábukkantunk A házra.

Alku és egy titokzatos korlátozás

Zsákfalu utolsó utcája, kilátás a határra, legelőre, tehénkékre, nagy kert, gyönyörűen felújított, hatalmas konyha, dupla parkoló, azonnal lecsaptunk rá. Mivel nekünk saját ingatlanunk soha nem volt, így nem igazán tudtuk elképzelni, hogy mennyire stresszes tud lenni egy ilyen procedúra, főleg itt, Angliában.

Persze utánanéztünk a folyamatnak, tudtuk, hogyan zajlik, mik a buktatók, ahol lehetett, szakember segítségét is igénybe vettük, mégis, finoman szólva is éveket öregedtem pár hónap alatt.

Azzal kezdődött, hogy az árat kialkudni hetekig tartott, a tulaj semmit nem volt hajlandó engedni, mégy úgy sem, hogy különböző felmérésekkel, az ő saját építési vállalkozójának a véleményével és árajánlatával felszerelkezve igyekeztünk tárgyalni vele.

Végül nagy nehezen sikerült megegyezni, első lépés pipa. Ügyvéd, hitelügyintéző, ingatlanos egyesült erővel vetette bele magát a munkába, de aztán közbejött a második lezárás, hirtelen minden újra leállt, a bekért papírok nem érkeztek meg az ügyvédhez, ami megérkezett, azt, mint utóbb kiderült, nem olvasta el, mi pedig csak vártunk és vártunk.

Mivel időnk volt bőven, így többször átrágtam magam az összes elérhető dokumentumon. Fel is tűnt egy korlátozás, ami zanzásítva és egyszerűsítve annyit jelentett ebben az esetben, hogy csak olyan vásárolhatta meg a házat, aki legalább 3 éve Cornwallban lakott már, vagy bizonyítani tudja, hogy rendelkezik ott élő rokonsággal.

Két különböző papíron 2 különböző információ állt ezzel kapcsolatban, mégis nyugodt voltam, mert a későbbi dátumozásún konkrétan nem szerepelt ez a bizonyos korlátozás.

A bukás…

Ehhez képest december közepe felé, karácsony előtt nem sokkal, miközben már a közelgő szerződéscserére vártunk, előkerült a mi drága ügyvédünk és feltette a mindent eldöntő kérdést, miszerint tudjuk-e, hogy az a korlátozás még mindig él...

Ez volt az a pillanat, amikor tudtuk, hogy itt a vége, elbuktunk mindent, időt, pénzt, és a lehetőségét is annak, hogy újabb ingatlanvásárlásba vágjunk bele egy jó ideig, hiszen a tartalékainknak nagyjából a végére értünk. Hiába mozgattunk meg minden követ, nem volt mese.

Aztán pár nap múlva jött egy e-mail, melyben az ügyvédi iroda jelezte, hogy eltekintenek a díjuk kifizetésétől, ezzel kimondatlanul is beismerve, hogy mekkorát hibáztak.

… és a siker

Így aztán minden mindegy alapon újra megnyitottam az ingatlanos portálokat. Egyetlen egy házat találtam, amire mindketten rábólintottunk. December 21-én megnéztük, az ajánlatunkat még aznap elfogadták, így új ügyvéddel még karácsony előtt belevágtunk a következő projektbe.

A férjem ebben a házban sokkal több potenciált látott, én meg inkább csak mentem utána, hiányzott az az érzelmi kötődés, ami az előzőnél azonnal jött. Azt azért persze nem bántam, hogy az emeleti szobák ablakaiból látni lehet a tengert. :) Nem nyújtom tovább, február 26-án költöztünk be a saját otthonunkba.

Hogy a kezdeti nehézségek, csalódások ellenére mennyire jól alakult minden, azt nehéz leírni. A ház egy tipikus itteni sorház, van hozzá kert elöl és hátul is, illetve egy garázs.

A semmi közepén

Azt az alapelvet követtük, hogy a házat át lehet alakítani olyanra, amilyenre szeretnénk, de a környéket nem fogjuk tudni kicserélni, így egyértelműen az utóbbi volt a döntő.

Ez a vidék egy Area of Outstanding Natural Beauty, azaz egy, a kormány által kijelölt terület, amely egyedülálló szépsége miatt védelmet élvez, kb. mint egy természetvédelmi terület otthon.

A semmi közepén vagyunk, itt csak lakóházak vannak, a legközelebbi faluban, ahová negyed óra alatt át lehet sétálni, van egy kis vegyesbolt, posta, pékség, gyógyszertár és néhány pub.

A legközelebbi kisváros 5 mérföld, de ha valaki egy igazi citybe vágyna, ahhoz át kell menni Devonba, Cornwallban ugyanis csak kisebb városok (town) vannak, illetve a megyeközpont, Truro, amely city státuszban van ugyan, de ez egyáltalán nem látszik rajta, ugyanolyan nyugis vidéki kisváros, mint a többi.

Csend van, tisztaság, bármerre nézünk, indulunk, télen-nyáron zöld lankákat vagy mindenféle kék árnyalatú tengert látunk. Tavasszal, amikor nyíltak a nárciszok az út mellett, a sövény másik oldalán birkák és lovak legelésztek, a nap előttem kelt fel, már-már giccsesnek, teljesen valószerűtlennek éreztem az elém táruló látványt.

Nyáron, ha épp úgy ébredtem, a napkelte már a tengerparti ösvényen ért. Láttunk fókákat a partról, delfineket csónakból, grilleztünk elhagyatott tengerparton és játszottunk félvadon élő, térdig érő shetland pónikkal.

Végtelenül békés ez a táj, olyan itt élni, mintha egész évben nyaralnánk. Kivéve mikor ránk dől a cornish mizzle, ami a nyugati végekre jellemző vastag köd és nagyon finom szitáló eső keveréke, folyékony levegőnek mondanám leginkább.

Mivel két öböl között vagyunk a dombtetőn, a reggeli órákban a szél ezt a ködöt gyakran feltolja hozzánk, miközben pár mérfölddel beljebb ragyogó napsütésnek örülhetnek az ott lakók. Érdekes látvány, ahogy az orrunk előtt gomolyognak a ködpamacsok.

Aki ide költözik, annak muszáj szeretnie a természetet, itt ugyanis nincs színház, bevásárlóközpont, viszont van cserébe ragyogó csillagos ég, robajló tenger, kristálytiszta, türkiz öblök, dühöngő szél vagy éppen süni a kertben.

Követni az álmokat

Na de vissza a házhoz! Az idei évünk összes szabadsága és a szabadnapjaink túlnyomó része a felújításra ment rá, a konyhát kivéve mindent a saját kétszer két kezünkkel csináltunk, falat vettünk ki, padlót raktunk le, csiszoltunk, festettünk, de végre nagyjából kész vagyunk, apró javítások és a dekorálás van hátra.

Mázlink van a szomszédokkal is, a kedvencem Jane, aki 80 körül jár, ott segít, ahol tud, hihetetlen humora van, és úgy mássza meg a legmeredekebb domboldalt is, hogy alig bírok utána szaladni.

Nehéz év volt, és tulajdonképpen az előzőek sem voltak könnyűek onnantól kezdve, hogy kitaláltuk ezt az otthonteremtősdit, de csak azt tudom mondani, hogy érdemes követni az álmokat, tenni értük, kitartani, mert a végeredmény mindenért kárpótol.

Lehet, hogy ez másoknak mindennapos vagy könnyebb dolognak számít, de nekünk nagy szó. Majdnem napra pontosan 6 év telt el a szigetre költözésünk és a kulcsok átvétele között.

Most itt ülök a saját otthonunkban a világ egyik legszebb helyén, és ha visszagondolok a kezdeti időszakra, arra, hogy a nulláról kezdtünk mindent újra és hogy hová jutottunk, meg kell kicsit csípnem magam, hogy elhiggyem: ébren vagyok, az álom valósággá vált. Jól vagyunk. :)

Ui.: ha van rá igény, írok majd Cornwallról is, fantasztikus hely, érdemes kicsit megismerni.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.