Az elmúlt napok egyik legnagyobb szenzációját a magyar válogatott franciákkal szembeni döntetlene szolgáltatta a labdarúgó Európa-bajnokságon. A hatalmas siker (pontosabban az arra adott reakció) ihlette meg Martint, aki az Egyesült Királyságból küldte el írását.
A magyar gól szerzője, Fiola Attila
„Azzal kezdeném, hogy Angliában élő magyarként is őrült boldogság volt a magyar válogatott Franciaország elleni mérkőzését nézni. Fantasztikus lehetett a helyszínen a hangulat (legalábbis az alapján, ami a tévén átjött), és az 1-1-es eredmény is minden képzeletet felülmúlt.
A BBC elemzését hallgattam másnap podcaston, ott is a hangulatot emelték ki. Más kérdés, hogy az egész Európa-bajnokságon csak Budapesten lehet telt ház, ha jól tudom, és nem vagyok járványszakértő, de azért ez kicsit elgondolkodtat, reméljük, nem lesz belőle baj.
Szóval az angolok (a Budapestről tudósító újságíró és az itteni stúdióban ülők egyaránt) áradoztak a hangulatról, hogy mennyire hiányzott már ez a járvány idején kiürült stadionok után.
Ami viszont zavar és amiért valójában írok, az egy olyan, sajátosan magyarnak tűnő jelenség, amivel egyre nehezebben tudok mit kezdeni.
Sem nyerni, sem veszíteni nem tudunk ugyanis. Mármint mindezt elegánsan, méltósággal kezelni nem tudjuk.
Eltérő motivációk
Mire gondolok? A franciák elleni meccs példájából kiindulva, adott egy tudat alatt talán kicsit az ellenfelet lebecsülő világbajnok válogatott (nem gondolom, hogy tudatosan lenézték volna a kétségkívül gyengébb magyar csapatot, de tudat alatt alighanem ott motoszkált bennük, hogy ez a legkönnyebb csoportmeccs, „majd csak nyerünk valahogy” és ez már éppen elég ahhoz, hogy ne tudjanak maximumon pörögni), komoly hőség és egy bő egy éve ismeretlen élmény: a teltházas stadion.
A franciáknak nem a magyarok elleni volt életük, de még az Európa-bajnokság legfontosabb meccse sem, ők a tornát akarják megnyerni, márpedig egy durva idény után nem lehet egy hónapig pörögni.
A magyar válogatott sok tagja élete meccsét játszotta: Európa-bajnokságon, hazai pályán, a regnáló világbajnok ellen. (Nem véletlen, hogy a hihetetlenül nagyot hajtó, szimpatikus gólszerző, Fiola Attila elsírta magát a meccs utáni interjúnál.)
Ezek az eltérő motivációk és a körülmények adták meg a lehetőséget a fantasztikusan játszó és harcoló magyar válogatottnak a bravúrra, amivel élni is tudott és ez csodálatos dolog.
Ami ezt az egészet köríti, az már kevésbé.
„Ilyenek vagyunk mi, magyarok: egy hősies, nemes fajta”
Ahelyett, hogy a helyén kezelve a sikert örülnénk és lennénk boldogok, egészen elképesztő véleményeket lehetett olvasni a magyar oldalakon. „A magyar futballt most már nem lehet lenézni, semmibe venni!” – írta a Nemzeti Sport.
Az egyetlen magyar sportlap cikkében olyat is olvashattunk, hogy „a magyar egészségügyi dolgozók fáradhatatlan munkájának hála Magyarország a vírus elleni küzdelemben olyan szintre jutott, hogy Európában egyedüliként nálunk lehet csaknem telt házas meccseket rendezni. Nem túlzás azt mondani, ezért minket irigyel Európa, és azt is hallani, hogy a játékosok és az edzők el vannak ájulva a Puskás Aréna gyepszőnyegének kifogástalan minőségétől”.
De akadt olyan oldal is, mely így fogalmazott. „Igen, ilyenek vagyunk mi, magyarok: egy hősies, nemes fajta. Ha van egy eltökélt, leleményes vezetőnk, aki jól vezeti a seregeinket, a lehetetlennek is vakmerőn nekifeszülünk. Így tettünk tegnap is, amikor 1-1-re győztünk Franciaország ellen az Európa-bajnokságon. Ezzel kétszeres ünnep lett június 19-e: nemcsak a Magyar Függetlenség Napja, hanem a Magyar Labdarúgás Visszaszerzésének Napja is. Mindkettőben kiemelkedő szerepet vállalt egyetlen ember: Orbán Viktor.”
Még egyszer: káprázatos eredmény Európa-bajnokságon döntetlent játszani a világbajnokkal, de úgy ünnepelni, mintha megnyertük volna az egész tornát, erős túlzás.
Középút nincs
És ez az, amiből nem tudunk kigyógyulni, talán nem is tudunk majd soha: úgy tűnik, mi, magyarok már csak olyanok vagyunk, hogy vagy nemzeti sorstragédia van, vagy a mennybe megyünk. Középút nincs.
Ez azért baj, mert ha nem tudjuk helyén kezelni a teljesítményünk (és most mindegy, hogy ez sport, gazdaság vagy kultúra), akkor megfosztjuk magunkat az előrelépés lehetőségétől is.
Maradva a futballnál: az előző Európa-bajnokság után (ott ugye csoportgyőztesként mentünk tovább, a későbbi győztes portugálokkal döntetlent játszva) jött egy gyengébb periódus, és már repült is a kukába szövetségi kapitány, koncepció, minden.
Helyén kezelni sikert és kudarcot
Öt éve az éjjel elég gyorsan véget ért. Most jó lenne ezt elkerülni. A magyar labdarúgásnak (gazdaságnak, kultúrának…) megvan a helye Európában – miként az osztráknak, a belgának, a csehnek vagy a franciának is.
Hatalmas munkával lehet innen előrelépni, de az csak akkor megy, ha megtanuljuk helyén kezelni a sikereinket és kudarcainkat egyaránt. Ha elismerjük azt is, hogy eleve azért lehetünk ott az Európa-bajnokságon, mert megemelték a létszámot, a selejtezőkön semmivel sem szerepeltünk jobban, mint az elmúlt évtizedekben – ettől még nagy eredmény, de ez is hozzátartozik.
A magyar labdarúgó-válogatott azért sikeres önmagához képest, mert olyan szövetségi kapitánya van, aki a helyén tudja kezelni a játékosok képességeit, lehetőségeit, tudását és ehhez alakította a játékot. Helyén kezeli a sikereket és a kudarcokat (talán nem véletlen, hogy olasz).
Érdemes lenne követni a példáját.”
(Fotó: mlsz.hu)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek