A brit fővárosban semmivel sem könnyebb 2021 elején kilépni a szobabérlés világából, mint volt mondjuk másfél évvel ezelőtt. Ráadásul elég sok mindennek össze kell jönnie ahhoz, hogy ez megvalósuljon.
A kép illusztráció
A Londonban élő Hanna például most éppen lakást keres, ami érthető, mert a környék nem túl jó, ellenben legalább drága. Lássuk, milyen nehézségekkel kell szembesülnie!
„Legutolsó albérletemből azért jöttem el, mert eladták a fejünk felöl a lakást. Szuper kis ingatlanos sztori. A munkás angol család megvette anno kedvezményesen az önkormányzati segélylakásukat az államtól. Majd később vidékre költöztek és kiadták a londoni ingatlant.
Harminc évvel később pedig elképesztő pénzért, 500 000 fontért találtak vevőt (egy közel 40 éves panellakásra) és hozzásegítették magukat a korai nyugdíjazásukhoz. Ez az ő „sikertörténetük”, ami persze nem segít rajtam (rajtunk).
Abban az albérletben úgy egyeztünk meg hárman először, hogy közösen megyünk tovább. Együtt keresünk egy ingatlant és kilépnénk a szobásbérlés világából.
Majd az egyik csaj utolsó pillanatban meggondolta magát, mikor pont találtunk egy potenciális albérletet. Akkor nagyon mérges voltam, hogy továbbra is benne maradtam a „csöves” szobás opcióban. És persze erre rájött, hogy a mostani helyem nagyon kínkeservesen és hosszadalmas hetek után találtam meg.
2019 decemberében vitték a szobákat, mint a cukrot és sorban álltak az emberek az kiadó helyekért. Egy-egy szobanézős este alatt 5 perceként adtuk egymás kezébe a kilincset, tolongtunk a szobákért. Remélem, hogy a Covid és a Brexit ennek odavág, oda fog vágni, mert kezdett gusztustalanul elfajulni a helyzet.
Jelenleg egy lakótelepen élek, szokásos cucc. Valamikor a 70-es évek táján készültek el az épületek, Margaret Thatcher kormányzása körül. Négy 20 emeletes panel van a mi telepünkön, az egyiknek az 5. emeletén élek.
Az egész épületben alig van magántulajdonban lakás, a többség mai napig állami segélylakás. Ritka az, mikor jó vágású arcokat látok a liftben. Főleg nem fehéreket. Én a kis szobámért jóval többet fizetek, mint többen nálunk az egész lakásért.
Tavaly a felső szomszéddal volt problémánk. Mint kiderült egy angol nő, 5 félvér gyerekével (white trash tipikus szituáció) lakott felettünk. A karantén alatt, iskolabezárás mellett, a nő egyszerűen elvesztette a kontrolt a gyerekei felett.
A napirendjük felborult és este 11 – hajlani 3 között lettek a legaktívabbak. A gyerekek éjfélkor ugráltak a padlón, berezegtetve nálunk a plafont. A nő hajlani 1-kor mosott, a centrifuga kisebb földrengést okozott szintén a plafonunkon stb.
A tetőpontot számomra a hajnali 2-kor való porszívózás hozta el. Panaszleveket írtam és csendháborítás miatt elkezdtem (lakótársam is) feljelentgetni őket az önkormányzatnál, lakótelep menedzsmentjénél.
Addig tapostuk az illetéseket, míg két alkalommal látogatást nem tett egy felelős személy náluk. Utána javult a helyzet, majd ősz közepétől teljesen megszűnt. Kaptak egy nagyobb segélylakást az 5 gyerek miatt, és el tudtak költözni.
Ennnyit a jelenről. Mi lenne a jövő? Szívem vágya, hogy kilépjek a szobabérlés világából. Ez csak úgy valósulhat meg, ha valakivel párban (együtt) bérelnék. Értem én itt azt, hogy a fiúbarátommal. Rejtegetett álmom jó ideje.
Titkon bíztam benne, hogy az online párkereséses oldalról találok valakit, akivel ez rövidtávon megvalósulhat. Erre bevonzottam Mr. Darcyt a két gyerekével és a szituációjával, hogy a szüleivel él.
Gyerekestül bérelni, az ő estében egy minium 3 hálószobás ingatlant… lehetséges, de nem a könnyen (olcsón) járható menet. Az egyszerűbb út teljes mértékben egy szingli pasi lett volna ingatlanbérlés szempontjából, akivel 1 hálószoba és nappali lakásban simán gondolkozhattam volna.
Annak a felét tudom (tudnám) fizetni a keresetemből. És bing, a lakhatásom csettintésre rendeződhetne, arról nem is beszélve, hogy nem lennék idegenekkel „összezárva” sem. Ilyen egyszerű. De nem nálam, valamiért nem ezt az opciót osztotta le a sors most.”
A teljes posztot itt találjátok, olvassátok el!
Húzós túra Új-Zélandon
Janekék a korábban már beidézett kirándulások és boros kalandok mellett bevállaltak egy izmosabb túrát is Új-Zélandon. A copland egy közkedvelt, de nem rövid túra, ahol nagyrészt az időjárástól függ, hogy járható-e az út vagy nem.
„Aki ide menne túrázni, az bizony rá kell, hogy készüljön és legyen nála rendes túra felszerelés, és tudja, mit csináljon. A „szoktam 10 km-t sétálni párizsis szendóval a szimatszatyorban egy sörrel” mentalitás ide nem elég.
Van sátorhely, vannak nagy kommunális szobák, és van egy kicsi önálló kuckó rész, 4 főnek „luxusban” (ez alatt értsd, van önálló fűthető zuhany, fa/szén kályha, fény és tűzhely).
Mi ide foglaltunk helyet, mert így legalább a főzős cuccot nem kellett cipelni magunkkal, ami súlyban azért könnyebbség volt, és bizony jól jött az extra „kényelem”.
Szóval röviden, aki ide látogat, előre foglaljon helyet. Személyes tanács, hogy érdemes legalább 1 napi extra kaját csomagolni, mert ha leszakad az ég, akkor bizony a szállásról nem tudsz elindulni vissza (tényleg életveszély) és indul az „éhezők viadala”…
Az odaút nagyon hangulatos volt, gyönyörű napfelkelte fogadott minket, és nagyon jó hangulatunk volt.
Ekkor még nem sejtettük.
Szögezzük le az elején. Menyus volt az egyetlen, aki készen állt a túrára, és hát zsiráf kantározó méreteivel viszonylag könnyen viselte az utat hosszú lépésekkel falva a kilométereket. Meg jó formában is van / volt. Én dagadt vagyok, Józsi meg vén, szóval mi megszenvedtük rendesen. :)
Egy irányba 18 km az út, HA ÉPPEN NINCS ELTERELÉS amiatt, mert a túraútvonalat elmosta az időjárás… Nya. Mi kb. 22,5-et mentünk odafelé (670 m emelkedő, 300 m lejtő), és vissza 24-et (az órám szerint).
A parkolót viszonylag könnyű megtalálni (van egy sorompó, ami nincs zárva, kiszállsz, felemeled, áthajtasz és visszazárod), itt le lehet zárni és parkolni a járgányt pár napig. Semmi kiépített dolog, füves kavicsos parkoló, de van pár toi-toi, ami életmentő lehet.
Érdemes a csomagtartóban sört és vizet hagyni, mert hosszú a visszafelé út… Ahogy hallottam a túrázóktól, nem nyomták fel az autókat (de ettől még értéket ne hagyjatok benne).
Bár pirkadat előtt indultunk, mégis sokan voltak a parkolóban, mire odaértünk (mert aki visszafelé indult a Flat Hutból, az még nem hagyta el a parkolót), de ettől eltekintve azért volt még szabad hely.
Összeszedelőzködtünk és jó hangulattal elindultunk. Ahogy lenni szokott, az elején még jókedvűek voltunk, poénkodtunk, aztán… egyre kevésbé.
A túra gyönyörű helyeken vezet, én különösen élveztem a folyómedret a mindenféle színes sziklákkal, és a semmi fölött lengedező drót hidakat. Ez kicsit lassított is minket, mivel egyikünk MINDEN VACAK LEVELET ÉS KÖVET LEFOTÓZOTT, ugye Józsi?
Menyus egy 5 km után megunta a csigatempót és előre sietett, fontosabb állomásoknál (hidak, pihenők, gyönyörű helyek) bevárt minket.
A parkolóból indulással a vendégházig érkezésig 7 óra telt el, amiből kb. ötöt sétáltunk. A túra közkedvelt, így nem telt úgy el fél óra, hogy ne találkoztunk volna valakivel aki éppen ment vagy jött.”
A teljes posztot további fotókkal itt találjátok, a fentiek alapján mondani sem kell, hogy kattintsatok!
Kolumbia ott kezdődik, ahová az átlag turisták nem jutnak el
Kolumbia egyik legszebb falujára teljesen véletlenül bukkant rá a Mirador csapata. Simacota (mert róla van szó) ötvözi Baricharát, Villa de Leyvát és Ambalemát, így a kedvenc településükké vált.
„A Rio Suárez partján van egy aprócska falu, Simacota. Nem sokat tudunk róla, csak azt, hogy a valószerűtlenül zöld Cobardes-hegység lábánál fekszik, így jó ötletnek tűnik felkeresni.
Nem várunk nagy csodát, úgy tervezzük, délután utazunk is tovább, de amint leszállunk a falu főterén, revideáljuk magunkat. Az elmúlt pár napban volt szerencsénk pár szép településhez, de Simacota az összest kenterbe vágja.
Ódon, macskaköves utcák, több száz éves vályogházak, díszesen faragott erkélyek, lóháton közlekedő rancherók és öszvéreket terelgető parasztok adnak olyan faluképet, amihez utoljára Ambalemában volt szerencsénk.
Plusz pont a klíma, ami a lehető legkellemesebb. Ráadásul a főtéren van egy játszótér, ami Kolumbiában ritka intézmény. Barangó azonnal birtokba veszi, pár perc múlva pedig már együtt ugrándozik néhány helyi lurkóval. Kisfiunk csak most kezd beszélni, az első szavait az „apa” és „anya” kivételével spanyolul mondja.
Többen szóba elegyednek velünk, kérdik, mi járatban vagyunk. Megtudjuk, hogy van a faluban egy vendégház, ahová csak úgy kíváncsiságból betérünk. Egy idős hölgy üzemelteti.
A szálló egészen zseniális, igazi gyarmatkori hacienda, ahol egy szoba ára mindössze 40 000 peso (kb. 3300 forint – HÁ). Ha tudtuk volna, átköltözünk ide Socorróból.
A néni annak ellenére gyümölcslével kínál minket, hogy nem szállunk meg nála. Azt mondja, rengeteg szép dolog van a környéken, és nem érti, miért nem jönnek ide turisták, miközben Barichara és San Gil tömve van. (...)
A néni szerez nekünk fuvart. Két helyszínt akarunk felkeresni, az egyik a Mirador de la Virgen, a másik a Pozo El Salto. A terepjáró sofőrje 90 000 pesót kér, ami nem kevés az elmúlt napok kiruccanásai alapján, de lévén nem tudjuk, a két hely pontosan milyen távolságban van Simacotától, rábólintunk az árra. És de jól tesszük!
Nagyjából félórás zötykölődéssel érjük el a kilátót, ami egy itt felállított, apró Mária-szoborról kapta a nevét. A kilátás egészen zseniális. Nem csak Socorrót, de San Gilt és Baricahrát is látni a kiszögellésről.
A Salto El Pozo egy apró vízesés a másik irányba. Kicsit félünk tőle, mert az eddigi vízesések az aszály miatt csalódást okoztak. A Salto El Pozo azonban tele van vízzel, s bár nem nagy, jól esik a szemnek ennyi vizet látni.
Simacota az elmúlt napok legnagyobb meglepetése. Feltöltődve térünk vissza Socorróba, ahol azonban hidegzuhany fogad minket. A laptopom nem indul el, beköszöntött a kékhalál.
Hirtelen felindulásból elviszem egy helyi szervízbe, ahol rövid vizsgálódás után közlik, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, mert a vinyó összetört. Ilyesfajta hibákat és adatmentést csak Bogotában végeznek, de nem lesz olcsó.
Az elmúlt fél év minden fotója rajta van, lustaságomnak köszönhetően nincs róluk biztonsági mentés. A telefonomat pár napja San José de Suaitában hagytam el, így itt az ideje mihamarabb visszatérni a fővárosba...”
A teljes posztot sok fantasztikus fotóval itt találjátok.
Barangold be velünk az egész világot!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek