Hanna lassan hét éve él Olaszországban, ahová voltaképpen egy szerencsés véletlennek köszönhetően került. Aki követi a blogot, az talán emlékszik még rá, hogy körülbelül két éve megírta már történetét, miként sikerült elkezdeni operaházakban rendezőasszisztensként dolgozni. Most arról mesélt, miként jutott el egy újabb nagy váltásig az életében.

Teatro Ristori, Verona, Sevillai borbély, világításpróba, rendezőasszisztensként

Hanna anno egy Erasmus-ösztöndíjnak köszönhetően került (egyébként eredeti célja, Berlin helyett) Milánóba. Akkor már ott tartott, hogy szinte mindegy hova, csak el Magyarországról, így bár nem beszélt olaszul, belevágott a kalandba, ami aztán élete meghatározó (és legjobb) döntésének bizonyult.

Fél évig az Accademia delle Belle Arti di Brera-n tanult díszlet- és jelmeztervezést, majd úgy döntött, marad még fél évig – ebből lett aztán egy hatéves olaszországi kaland.

Minden munka egy újrakezdés

„Az opera luxusműfaj, 200-300 ember dolgozik egy-egy produkción, minden perc ki van számolva. Ez nem kísérleti színház, ahol néhány színész 3-4 hónapig próbálhat a rendezővel. Az operában stopperral mérik az időt, és maximum két ötleted lehet: ha az egyik nem jön be, akkor a másik lesz a végleges megoldás. Ennyi fér bele.

A legjobban egyébként a pszichológiai részét élvezem: hogy ennyiféle és ennyi különböző szakmájú emberrel kell tudni szót érteni és meggyőzni az ötleteidről.

Máshogy beszélsz a díszletmunkásokkal, a 60 fős kórussal, a vezetőséggel, a varrónőkkel, a dívákkal, a karmesterrel – de a célod mindig ugyanaz: meggyőzd őket arról, hogy segítsenek megvalósítani az álmaidat. Folyamatos kihívás, és emiatt állandóan lüktet benned az adrenalin.

Azért írok ennyit a szakmámról, mert az olaszországi életemet és élményeimet 90 százalékban ez határozza meg. Nem egy fix munkahelyre kellett beilleszkednem teljes állásban, az állandó munkatársaimmal összeismerkednem, és egy új városban gyökeret eresztenem.

Minden egyes produkció egy új munkahelyet jelent, egy új operaházat, ahol mindig „vendégként” vagyok jelen, és együtt kell dolgoznom egy hónapig az ottani állandó stábbal, új, ismeretlen kollégákkal (kórus, varroda, díszlet-munkások, színpadmesterek, szakemberek, vezetőség) és meg kell tanulnom minden egyes alkalommal a helyi szabályokat, hagyományokat, az új neveket, kiismerni a helyi dinamikákat és abban lavírozni tudni" - írta akkor (a teljes posztot egyébként itt olvashatjátok el, nagyon ajánlom).

Születésnap Türkmenisztánban

Most egy vele készült interjút ajánlott nekünk. „Ebben sok minden elhangzik a külföldön élésről, Olaszországról, a hazaköltözésről (!), a járvány hatásairól, a szakmámról, amit ugye most a Covid teljesen földhözvágott. Talán érdekes lehet a folyamat, hogy akkor miről szólt az az írás, és hogy az élet azóta merre sodor, ebben nekünk milyen döntéseket kell hoznunk - vagy egyáltalán tudunk-e” – írta.

„Türkmenisztánban volt a 26. születésnapom és azzal ünnepeltem, hogy elájultam a sivatagban. Azon a munkán voltunk ötszázan 40 különböző országból, az esemény (az ázsiai harci játékok) nyitó- és záróceremóniáján én volt a jelmeztervező asszisztense. Tizenegyezer jelmez volt – egy megalomán diktatúra nagyon reprezentatív műsorában” – mesélte egyik kalandjáról.

Türkmenisztán, AIMAG, 5th Asian Martial and Indoor Arts Games, Opening Ceremony, jelmezasszisztensként

Ez a projekt is része volt annak a 4-5 évnek, amit mestere szerint (és szerinte is) be kell fektetni az ember életéből ebbe a szakmába. Kedvence a velencei operaház, ahová már többször visszatért különböző munkákkal, jelmezasszisztensként és rendezőasszisztensként egyaránt.

A „nemszeretem” rutin

„A velencei operaház egy nagyon jól szervezett, nagyon elegáns, nagyon méltó hely, de közben nagyon emberi is. Nem az arrogáns Velence, hanem az elegáns és humánus arca. Oda mindig nagy örömmel megyek vissza” – mesélte.

Hannának szokásává vált, hogy minden operaházba, ahol dolgozik, visz valamit a kelléktárba, cserébe kér valamit. Bolognából egy gyönyörű serleget kapott, Velencéből egy kókuszdióból faragott karkötőt, ami túl kicsi lett, csak az ő csuklójára ment fel, így neki adták.

„A végtelenségig lehet csinálni azt, hogy elmegyek egy munkára, visszajövök, utána megint elindulok. De ebben is kialakult egyfajta rutin és én azt nem szeretem.

A jó értelemben vett rutin jó. Ilyenkor kialakul valamilyen koreográfia, ismered azt, amit csinálsz. Nekem viszont ez olyan rutin volt, amit nem akartam csinálni. Ezért egyfajta kalandvágyból úgy döntöttem, hazamegyek” – mondta Hanna.

Görcs a gyomorban

Hanna hisz abban, hogy az ember életében hétéves ciklusok vannak, Olaszországban neki most telt el hat év és már érzi a váltás szükségét. Azt elismeri, hogy döntésében alighanem szerepet játszott a koronavírus is, ha az nincs, akkor lehet, hogy nem most hozza meg ezt a döntést – de meghozta volna.

„Az a nagy ellentmondás, hogy amikor külföldön élsz, még ha ismered is a környezetet, beszéled az adott ország nyelvét, a kultúráját, metakommunikációját, akkor is minden reggel van egy görcs a gyomrodban, hogy miként nézz szembe a mai nappal.

Minden nap egy nagy kihívás, akár a nyelvi akadályok miatt, akár azért, mert szabadúszóként nincs munka, márpedig az albérletet ebben a hónapban is fizetni kell… de ez a hullámzás rendben van.

Mégis kialakul egyfajta komfortzóna. Öt-hat év nagyon hosszú idő, átformálja a személyiséget, különösen egy pálya kezdetén, amikor egyetem után kikerülsz egy biztonságos hálóból” – fogalmazott.

Mindig előre menni

Hanna úgy érzi, amit Veronától megkaphatott, azt megkapta, most másik irányba kell elindulnia.

„Ezek befektetési évek voltak, amikor minden a munkáról szólt. Az elején mindegyik munkába belehaltam – azt is meg kellett tanulni, hogy ennek nem kell így lennie.

Az út soha nem nyílegyenes, ami nem baj, csak mindig előrefele kell menni és soha nem szabad megállni.”

Nézzétek meg az alábbi videót is (Mihályi Barbara - BarbART munkája), amiben Hanna még részletesebben mesél az életéről!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.