Amikor az ember 11 ezer kilométerre Budapesttől kap egy emailt a légitársaságtól, hogy törölték a járatát, de ne aggódjon, akkor az első dolog, amit csinál, az természetesen a heves aggodalom. Különösen, ha mindez egy harmadik világbeli országban történik járvány idején.
Hiába készítik a világ talán legjobb kávéját Balin, az ember nem nagyon akar ott ragadni egy világjárvány idején. Így volt ezzel a Mindjárt jövünk csapata is, akik azzal a lendülettel fordultak is a denpasari nemzetközi repülőtér felé, hogy megpróbáljanak hazajutni.
„Ekkor már mindenki azt tárgyalta, hogy hogyan megy haza, a hostelekben, hotelekben nem kellett előre foglalni, mindenhol volt hely (és kézfertőtlenítő) és a strandokon már korona áron „I give you a 'Corona price'!” árulták az üdítőket, a sört. Végre tisztességesen lehetett alkudni.
Miután visszaértünk Denpasarba, csak néztünk, hogy itt mi van. Látványosan kisebb forgalom az utakon, minden turista azt latolgatja, hogy hogyan tud hazajutni, minden második járatot törölnek, nemzeti sport lett a kézfertőtlenítés.
Kimentünk a reptérre megkérdezni, hogy ugyan árulják már el, hogy miért törölték a jegyünket Szingapúr és Európa között?!
A légitársaság reptéri alkalmazottai nagyon gyengén beszéltek angolul, ezért nem igazán sikerült választ kapnunk, csak azzal vigasztaltak, hogy a Scoot egyetlen repülője sem repül már. Ausztráliába, Új-Zélandra nem lehet már belépni, és sok turistának már a második járatát törlik hazafelé.
Itt volt az ideje a válságtanácskozásnak.
Menjünk vagy maradjunk, és megvárjuk azt a pár hetet egy trópusi paradicsomban, amíg ez a „vírus dolog” lecseng. Ekkor már a helyiek közül is kérdezgették, hogy megyünk-e haza, nem vagyunk-e betegek, s mindenki a légitársaságok honlapjait frissítette. Egyedül az itt élő és otthonra dolgozó oroszok, ukránok nem paráztak.
Mi ekkor már igen, így a hazaút mellett döntöttünk.
Vettünk új repjegyeket az Emirates-től, ekkor már nem kockáztattunk a fapadosokkal, Tomi pedig átrakatta a jegyét az Air-France-nál március 21-ére.
A helyiek természetesen nappal kávéznak, este zenélnek, énekelnek, söröznek, valamint rengeteget dohányoznak és alapvetően egy csöppet sem aggódnak. Bár itt eddig se az a rohanós életstílus volt a jellemző.
De biztos, ami biztos alapon esténként a hostelben arakh-kal kínálták a vendégeket, ami a helyi rizsbor és ez megöli a koronát (!), és illegális otthon elkészíteni, amit miután megkóstoltuk, meg is értettünk, hiszen borzalmas íze volt.
Még volt egy napunk a hazaút előtt, így szétnéztünk Denpasar déli részén, ahová messziről nézve egy óriási űrhajó szállt le.
Sajnos a valóság nem volt ennyire érdekes, mert egy hatalmas, 122 méter magas istenség szobor volt csak a tájból kiemelkedő "űrhajó". Ekkor már minden boltba csak bolt előtti kézfertőtlenítés után lehetett bemenni, mindenhol a kézmosás fontosságára hívták fel a figyelmet és elkezdtek bezárogatni az éttermek.
A reptéren volt: fejetlenség, járattörlés, hőmérőzés, maszkozás meg minden, ami ezekben a napokban jellemezte a világot.
Szerencsére Tomi járatát nem törölték, ezért elbúcsúztunk, majd a beszállókártyáját előkészítve elindult a beszállókapuk felé.
Kártya leolvas, pirosan világít és zárva marad a kapu. Még egyszer leolvas, ugyanez az eredmény. Képernyőt megfordít, ránagyít a QR kódra, biztos csak az a baj... A kapu nem nyílik.
Irány az ügyfélszolgálat!
Ott három ázsiai kiscsaj ül, akik gyenge angollal próbálják magyarázni a helyzetet az ausztrál, francia, stb. utasoknak. Olyasmit magyaráznak, hogy a repülő időben fog indulni, de Tomi Szingapúr miatt nem lehet rajta.
Aztán jött egy angolul jól beszélő ügyfélszolgálatos és elmondta, hogy Szingapúr a reptérre sem engedi be azokat az utasokat, akik az elmúlt 14 napban voltak Olaszországban, Németországban, vagy Franciaországban. Tomi pedig párizsi átszállással érkezett, ezért maradt zárva a kapu.
Irány az Air France ügyfélszolgálata. Ott már 20-30 ember áll sorban és lehangoltan várakoznak a két óra múlva nyitó irodára. Senki nem tudta, hogy fog hazamenni, és az összes nagyobb légitársaság irodája előtt hasonló sorok voltak.
Közben elkezdtük átnézni milyen opciói vannak Tominak a hazajutásra: másnapi indulással volt repülőjegy az eredeti ár kétszereséért, de aznapi repülőre is tudott volna jegyet venni, csekély 1,2 millió forintért.
Már ha nincs minden reptéren ugyanaz, mint Szingapúrban. Ezért felhívtuk a dohai, moszkvai és a tokiói repteret, hogy beengedik-e Tomit.
Szerintem sikerült mindenhol meglepni a telefonos operátort a kérdéssel: "- Halló, itt vagyok Indonéziában és Párizson keresztül jöttem ide, beléphetek a moszkvai, tokiói repterükre?”
Majd bejutottunk az Air France ügyfélszolgálatára és sikerült átrakatni Tomi jegyét 30-ára. Hogy fog-e akkor járni repülő, arra a kérdésre a reptéri alkalmazott csak széttárta a kezét.
Irány vissza a hostel, válságtanácskozás 2.0.
A következő pár hónapot nem akarta Tomi szörfözéssel Balin tölteni s elveszíteni a munkáját, így vett egy jegyet másnapra Jakartán és Dohán keresztül. Mi pedig szintén másnap, március 22-én indultunk Szingapúron és Dubaion keresztül Magyarországra.
Így másnap irány megint a reptér!
Megérkezve Szingapúrba hőkamerákkal ellenőriztek mindenkit, gyakorolhattuk hogyan működik a szociális távolságtartás, és elcsodálkozhattunk a talpig védőfelszerelésbe öltözött kínaiak látványán.
Szingapúrban kiderült, hogy a távozásunk után 24 órával teljesen lezárják a szingapúri repteret, és igen szerencsések voltunk, hogy a mi járatunkat most nem törölték.
Ezután már csak Dubaiban kellett átszállni, ahol megfigyelhettük, hogy mindenki könyökig szappanozza a kezét, majd percekig súrolja.
A Dubai-Budapest járaton főleg magyarok voltak (plusz pár német fiatal), akik azt mondták, hogy ha valahol ott kell ragadni, inkább Budapesten ragadjanak, mint az Emirátusban.”
A teljes posztot képekkel itt találjátok.
Zsolyachallanges Új-Zélandon
Van az úgy, hogy egy beszélgetést annyira vár az ember, hogy számolja vissza a napokat. Valahogy így volt ezzel Klári is – aztán össze is jött 12 fantasztikus nő és egy több mint egy órás beszélgetés.
„Olyan energiák voltak a beszélgetés alatt, hogy ha valaki maga alatt lett volna, szárnyakat kapott volna ezután a beszélgetés után. Merthogy szerintem szárnyakat kaptunk mi magunk is.
Zsolya-Orsi, akit itt ismertem meg Kiwiföldön, megálmodott egy challanget tavaly, kezdő vállalkozókat úgy próbált meg segíteni, inspirálni, hogy az volt a feladat, hogy 21 napon keresztül videós tartalmakat kellett készíteni valamelyik social media felületre.
Idén újra meg lett tartva ez a challange, és arra gondoltam, mi lenne jó, ha nem ez, hogy egy kicsit az állóvizet, a mindennapokat kicsit felrázzuk. Miután megcsináltam az első videómat, elátkoztam magam, mondván, nem vagyok normális, hogy ezt 2 gyerek, férj, sűrű napok mellett bevállaltam.
De azt kell mondanom életem legjobb 21 napja volt. Ahogy teltek a napok, egyre komolyabban vettem, és azt hiszem a kezdeti bénázás átvette valamilyen előretervezős, gondolkodós, alkotós dolog, amikor is jó tartalmat akarsz gyártani, először csak magadnak, és amikor jönnek az első visszajelzések akkor már másoknak is.
Tizenöt fantasztikus emberrel csináltam végig ezeket a napokat, beleláttunk egymás napjaiba, egyre jobban vártuk szerintem egymás videóit. Csodálattal figyeltem azokat, akik már előrébb tartottak, akik már valamennyire kitaposták, megdolgoztak a saját útjukért.
Egy biztos, sokat tanultam tőletek, hogy merjek bátrabb lenni, és vannak azok az álmok, amik először a szívedben, majd a gondolataidban, majd a szenvedélyed, a szerelem-gyermeked lesz a fő munkád.
Ami a szenvedélyed, elkezd életre kelni, a sok befektetett energia, megtérül, elkezdődik valami, ezért is néha kakukktojásnak éreztem magam.”
A teljes írást itt találjátok, érdemes elolvasni.
Nápoly szentje: Maradona
Ha van a világon olyan város Buenos Airesen kívül – ahol született és ahol nevelkedett -, ahol mindenkinél jobban szeretik és tisztelik a napokban elhunyt Diego Armando Maradonát, az minden kétséget kizáróan Nápoly – írta Olaszmamma.
„Maradona 1984 és 1991 között játszott a Napoli csapatában, amelynek két olasz bajnoki címet és egy UEFA kupa győzelmet ajándékozott. Cserébe örök és feltétel nélküli szeretetet kapott a várostól. Maradona Nápoly gyermeke.
Tegnap este, amikor másról sem szóltak a hírek, folyamatosan közvetítették a hírcsatornák a nápolyi helyzetet. A helyiek a San Paolo stadion előtt tisztelegtek a legenda előtt.
A stadion világítását egész éjjel égve hagyták, ide érkeztek a nápolyiak virágokkal vagy csak egyszerűen azért, hogy gondolataikban fejet hajtsanak az ikon előtt. Nem csak a stadion környékére korlátozódtak a megemlékezések, a spanyol negyed (quartieri spagnoli) utcáit tűzijátékok világították meg.
A nápolyi polgármester, De Magistris máris javaslatot tett arra, hogy a nápolyi stadiont San Paolo helyett Maradonára kereszteljék át, amit természetesen pozitívan fogadtak, már el is indult az ehhez szükséges eljárás, hogy minél hamarabb megtörténhessen a névcsere.
Ha nem tudnátok, Nápolyban annyira szentként tisztelik a focistát, hogy a városban találunk két óriási, Maradonát ábrázoló falfestményt. Az egyiket 1990-ban festették, amikor a Napoli megnyerte a második scudettót.
A festmény alkotója egy pici kép alapján készítette a művet, amelyet a negyed lakói által gyűjtött pénzből finanszíroztak. Három nap és két éjszaka alatt született az alkotás, és az éjjeli munkát a helyiek autóinak lámpái világították meg. Amikor kész lett, a helyi lakosok bulival és tűzijátékkal ünnepeltek.
Az évek során megkopott a festék, de az igazi kár akkor érte, amikor 1998-ban, pont az arca helyén egy ablakot vágtak. 2017-ben állították helyre. A másik festmény 2017-en készült és Maradona arca alatt a Dios Umano, azaz emberi isten feliratot olvashatjuk.”
A teljes írást itt találjátok.
Barangold be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek