Egy héttel ezelőtt Nikiék társaságában nekivágtunk Amerikának, méghozzá nem is akárhogyan, hanem egy travel trailer segítségével. Az út első napjai nem kis kihívásokat tartalmaztak számukra…
„Kalandunk második hadiszállása Észak-Karolinában a Hutton Vineyard szőlészet&borászatnál volt. Malcolm igazán szívélyesen fogadott minket és tökéletes területet jelölt ki a travel trailerjeink számára. Érkezésünk után végre alaposan meg tudtunk futtatni gyereket, kutyát, macskát, meg ami még van...
Mint az előző bejegyzésemben említettem, ez egy boondocking (más neveken dry camping, backcountry camping, dispersed camping) hétvége volt.
Mielőtt elindultunk az előző kempingből, még ott leengedtük a fekete, majd a szürke vizet is a tartályokból, feltötöttük a tisztavíz-tartályokat. Ez nagyon fontos minden boondocking előtt, különben no kakipisi, no kézmosás, no mosogatás , és akkor a klasszikus értelemben vett fürdést nem is említeném.
Mondjuk imént említett tevékenységekkel természetesen egyébként is iszonyatosan csínján kell bánni, viszont dry camping során meg pláne, mert bizony a „fagyi” durván visszanyalhat, aztán amit lehúzunk az egyik lefolyón, visszapofázik ott, ahol legkevesbbé szeretnénk. (Magyarul akár térdig fostos lábbal lépsz ki a zuhanyfülkéből.)
Vízzel is nagyon kell spórolni, mert aztán úgy járunk, mint az egyszeri paraszt: ott állunk beszappanozva, víz meg sehol.
Kellemetlen közjáték
Szóval ott tartottam, hogy megérkeztünk és simán be is tudtunk parkolni, tolatni is alig kellett. Ismét lakókocsi-állítás, majd kipakolás a szekrényekből. Árpi biztonság kedvéért leellenőrizte a feketevíz-tartályunk állását, aminek pont zérót kellett volna mutatnia friss dumpolás utân, és természetesen 2/3 telit mutatott.
Iván azonnal ellátott mindenkit az információval "jaj, tele vagyunk szajjal, Ti isz??” Ész ők isz...
Én már láttam lelki szemeim előtt, ahogy romantikusan félrevonulunk a szőlősorok közé és diszkréten ám meglehetősen intenzíven trágyázzuk azt, miután egy rendkívül steril lavór vízben kezet nedvesítünk... VAGY választjuk King Julien módszerét a Madagaszkárból, ugye.
Eltelt néhány óra és megnyugtató egyharmadra szökött a mutató. Nem tudjuk ennek pontos okát, de arra tippelünk, hogy a tartály oldala „szennyes” maradt és az optikai szenzor így vonta le a maga következtetését.
A végeredmény szempontjából mindegy is. A lényeg, hogy végül használhattuk a saját vécénk.
Miután megnyugodtak a kedélyek, gyorsan beugrottunk Ancsival Malcolm borospincéjébe és eleget tettünk a kötelességünknek, vásároltunk 4 csinos üveg bort.
Csodás kirándulás
Szombat reggel gyors készülődés és elindultunk kirándulni. Chimney Rock State Park és Hickory Nut Fall volt a cél. A látványban cseppet se csalódtunk, gyönyörű volt minden és szuper kirándulóút vezetett a csúcsra!
Ivánka volt a nap hőse, egy nyikkanás nélkül végigmászta a hegyet fel (1,5 óra) majd a vízesést (félóra) és vissza a parkolóba (1 óra).
Egyetlen negatívuma volt csak a napnak, hogy rajtunk kívül még sokan IS ugyanezt a programot tervezték a napsütötte szombatra, így elég nagy számban voltak nézelődők. Konkrétan egy óránkba telt a bejárati kaputól a parkolóig eljutni (1 mérföld), annyi autó volt.
Fél 7 is volt, mire mindent megtekintettünk, majd 10 is volt, mire hazaértünk és kb. 11, mire nyugalomban vacsorát tálalhattunk a farkaséhes, ámbár hál' isten roppant türelmes gyermekeinknek.
Kajaügyek
Azért én gyorsan az éjjeli vacsorakészítés során az elektromos kuktámmal még háromszor leb...sztam az áramot (azaz a generátort). Miután Árpádom finoman tudtomra adta, hogy roppant mód megköszönné, ha lemondanék a kuktában való főzésről aznap.
Ha emlékem nem csal, a kukta édesanyját is említette. Ezután elengedtem a témát és fazékben főztem meg a basmatit a kölköknek 8 helyett 38 perc alatt. Éjfélkor már meg is vacsiztunk mi, felnőttek is.
Éjjel 1 óra lehetett, mire ágyba zuhantam és reggel fél 8-kor Ivánka selymes hívogatására ébredhettem. „Anyaaaa, azonnal kelj ki az ágyból és adjál nekem enni, mejt éhenhalok! LÉCCIVESZ”.
Miután a kiskorúak jól laktak, kiültünk a megérdemelt gőzölgő kávénkkal a „bejárati ajtó elé” és megbeszéltük, hogy akkor hova tovább. Mindössze egy kávéval és két teával később meg is lett a következő kiszemeltünk. Asheville – Észak-Karolina.
Segítség
Ám mielőtt odaértünk volna, történt egy kis intermezzo két állam és három aligátor között.
A Providence Canyonba tett csodakirándulásunk után kellemesen kifáradva, családot ellátva, Ruminit továbbolvasva, dedeket elaltatva megérdemelt szabadidőmet töltögettem.
Egyszer csak a lakóparkunk saját oldalán megakadt a szemem egy nagyon kedves szomszédunk posztján. Köszönetet mondott az összes barátjának és szomszédjának minden segítségért, amit mostanában kap.
A szóban forgó hölgy nagyon súlyos betegségben (sclerosis multiplexben) szenved. Jelen pillanatban egy új kezelést próbálnak ki rajta, aminek következtében nagyon legyengült az immunrendszere és rendkívül rosszul van a kezelés mellékhatásaitól (hányás, gyengeség stb). Ezen okból kifolyólag három hónap szigorú karantént javasoltak az orvosai.
Egy hete azonban az egyetlen pénzkereső a családban, a férje, eltörte a csuklóját, amivel a sürgősségin kötött ki. Azóta otthon lábadozik, de nem sokat tud segíteni így például a főzésben.
Abban a szent pillanatban, ahogy erről a közvetlen szomszédjai értesültek, azonnal nekiálltak segítséget nyújtani, továbbá távolabbi szomszédok tudtára adni a történteket, akik szintén beálltak a sorba.
És itt most nem pénzről beszélünk, hanem elképesztő kis gesztusokról. Például hetente egyszer visz valamelyik szomszéd egy komplett vacsit az egész családnak.
Ahogy olvastam azt az őszinte, hálától roskadozó köszönőposztot, azonnal írtam Christinnek (aki a segítség fő szervezője), hogy szeretnék én is beszállni.
Christin vette a fáradtságot és készített egy sign up linket, elkerülendő, hogy például négyen beállítsunk ugyanazon a napsütéses szerdai napon egy-egy hatalmas adag... hm… mondjuk körömpörkölttel.
Mondjuk most én amúgy is nehézkesen tudnék Mechanicsville-ben kopogtatni bárki ajtaján, de nyilván rendelni is ér.
Fent említett hölggyel egyébként életem során eddig kettő alkalommal találkoztam lakóparki csajos összejöveteleken. Azt gondolom, bátran kijelenthetem tehát, hogy nem vagyunk barátnők, de leírhatatlanul jó érzés, hogy az egyik napon én fogom a vacsorát szolgáltatni a család számára (ha akkor már otthon, akkor én főzök, ha még a sivatagot járjuk, akkor én rendelek).
Ha szívesen olvasnál még Nikitől, látogass el a blogjára!
Utazd be a világot a Határátkelővel!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek