Vajon igaza van annak, aki szerint a saját személyes érdekek előtérbe helyezése nélkül határátkelőként kibírhatatlan lenne a családtól elválasztó távolság?
Itt van az „Új Norma” ideje, miközben egyszer lent, másszor fent vagyunk – írta Anita és alighanem sok igazság van benne.
„Már szinte minden ismerősöm volt tesztelni. Egymásnak adtuk át a tudnivalókat, elérkezett a „New Norm” azaz az „Új Norma” ideje, maszkban utazunk, kikerüljük az utcán szembe jövőt, de azért elmegyünk sörözni a barátokkal, mert egyébként túl unalmas lenne?
Egyszer lent, másszor fent. Mondják. Csak amikor lent vagyunk, nem látjuk, hogy mikor is leszünk már fent, aztán mikor fent vagyunk, elfelejtjük milyen is lent.
Először csak meghúztam a csuklómat egy rossz mozdulattal a tollasozás közben, aztán karanténba kerültem, és végül napokig melegvizem sem volt. És én ezen egyáltalán nem szomorodtam el.
Amikor elmentünk a barátokkal vacsorázni, az volt a gondolatmenetünk, hogy „De jó lesz, eszünk valami finomat”. Nevetgéltünk, sztorikat meséltünk, mintha minden teljesen rendben lenne.
Aztán másnap kaptam egy hangüzenetet, hogy az egyikünk beteg lett, később pozitív lett a koronavírus tesztje is, ezért mindenkinek tesztelnie kell, vagy izolálni magát.
Hát az utóbbit választottam, mivel annyi rossz történetet meséltek a tesztelésről. Persze mindenki ment mindenfelé, inkább teszteltek, én meg letöltöttem egy applikációt, és napi többször meditálni kezdtem.
„Már három napja meditálok” – meséltem a többieknek. Kinevettek. Hm, három napja? Valóban nem sok, de valahol el kellett kezdenem. Az egyik ismerősöm ajánlására az Insight Timer applikációt választottam, amin rengeteg meditációt lehet meghallgatni, illetve motivációs verseket, nyugtató zenéket, mindezt ingyen. A vezetett meditációk angol nyelven vannak, de szerintem már a sok nyugtató dallam miatt is megéri letölteni az applikációt.
Egyébként a tesztelés nem olyan rossz, mint mesélték. Lehet, hogy az egyperces légzésgyakorlat is segített, amit a sorban állás alatt csináltam, hogy nyugodt maradjak a mintavétel közben. De ha odakerülnél te is, hogy tesztelned kell, ne aggódj, vegyél egy mély levegőt: „Menni fog!””
Szóva lent vagy fent? Attól függ, honnan nézzük – derül ki az eredeti posztból.
Öt év Luxemburgban
Vera nemrég ünnepelte ötödik évfordulóját annak, hogy Luxemburgban él, és nem is nagyon áll szándékában ezen változtatni a belátható jövőben.
„Tudom, hogy írtam róla korábban, hogy tervezünk Németországba költözni, hogy a Kisded már ott kezdje a bölcsit jövő szeptemberben, de ez mégse így lesz, mert a trieri bölcsik mind képtelenül korán, fél 5 körül zárnak (pénteken meg kb. 2-kor).
Luxemburgi munkahellyel ezt megoldani lehetetlen, márpedig sem az itteni munkahelyünket, sem a teljes állásunkat nem akarjuk feladni, ha/amíg nem muszáj. Úgyhogy egyelőre mindenképp maradunk.
Asszem, igazán hálás lehetek a körülményeknek, az univerzumnak, meg saját magamnak, ahogy a dolgaimat intéz(t)em, mert 2015-ben valami ilyesmit válaszoltam volna, ha valaki megkérdezi, hol látom magam öt év múlva: pont itt, ahol most vagyok. (...)
Tegnap délelőtt belegondoltam, hogy akkor most már foglalkozhatnék az állampolgárság kérdésével, mert ha nem túl macerás megszerezni, akkor ártani semmiképp nem árthat.
Úgyhogy utánanéztem, mi kell hozzá, és eléggé az a benyomásom (aztán majd menetközben lehet, hogy ez változni fog), hogy csak az nem lehet luxemburgi állampolgár, aki nem akar. :D
Az öt év itt-tartózkodáson kívül igazából két dolog kell csak: luxemburgi állampolgári ismeretek-tanfolyamon való részvétel VAGY (!!!) vizsga a tanfolyam anyagából (ingyenes) illetve szóbeli (!) luxemburgi nyelvvizsga (beszéd A2, szövegértés B1 szinten, 75 euró). Meg persze egy csomó dokumentum, de azokat javarészt csak meg kell igényelni / össze kell gyűjteni.
Annyira hiányzik a szellemi tevékenység, hogy igazából tök szívesen eljárnék az állampolgári ismeretek-tanfolyamra, csak hát kicsit nehéz lenne megoldani tizenkétszer két órát egy csecsemő mellől, meg elég hosszadalmas lenne, úgyhogy mivel a tananyag elérhető a neten, a vizsgára jelentkeztem, november közepén lesz.
Feleletválasztós, 40 kérdés, 28-ra kell helyesen válaszolni, hogy meglegyen. A nagy lelkesedésben már el is olvastam ma Luxemburg történelmét 1945-ig a „tankönyvből”. :D Ahh, vissza az iskolapadba, ráadásul ősszel, that's the dream!”
A teljes posztot itt olvashatod el.
Kilenc éve Londonban
Elképesztően gyorsan telnek az évek, Hanna is már 9 éve él Londonban, pedig olyan érzése van, mintha csak tavaly készült volna róla az első londoni fotó a Buckingham Palotánál.
Az a bizonyos kilenc évvel ezelőtti fotó
„Az elmúlt hetekben gondolkoztam azon, hogy a hosszútávú külföldi tartózkodás mennyire sok lemondással jár. El kell fogadnunk a tényt, hogy családtagjainkat évente maximum párszor, ha látjuk. Lemaradunk egy csomó családi összejövetelről.
Én a mamám 90. születésnapját hagytam ki, majd a temetésére sem értem oda. A nagybátyám 70. születésnapját is nélkülem ülte meg a család, s rá legközelebb mire haza tudtam menni, már nem élt.
Az unokaöcsém fotó alapján talán megismer. Az egyik unokatestvérem gyerekét 6 évesen láttam először. Arról nem is beszélve, hogy a szüleim lesz fiatalodtak, hanem öregedtek az évek alatt.
Akiben nagyon erős kötelék él az otthoni hozzátartozóival kapcsolatban, bizony megszenvedi a távolságtartást.
A „túlélésért” önzőnek kell lenni. A saját személyes érdekek előtérbe helyezése nélkül kibírhatatlan lenne a 2000 km távolság. Személyes tapasztalatomból indulok ki.
Mikor az évek alatt megkérdezték: Hányszor járok haza? Hát nekem a hazalátogatás a szabadságomat emészti fel. Ilyenkor áll elő az a szituáció, hogy el kell döntenem szabadságom alatt új helyre utazom, vagy haza?
Éppen aktuális lelkiállapotom dönt. Ha jól vagyok, akkor ismeretlent szeretnék felfedezni, ha arra vágyom, hogy anyuék óvó szárnyai alatt legyek, akkor haza. Az első 5 évemet végigtoltam úgy, hogy felfedezni akartam, világot látni. Majd valahogy a 6. évemtől a Húsvét az otthont jelentette, meg nyáron is pár nap mindenképp anyuékkal.
Londoni élet. Az életritmus ugyanolyan, mintha bárhol lennék. Hétköznap munka, hétvégén szórakozás. Hétköznap nem történik semmi extra. Maximum fáradtam esem haza és esetleg egy futásra összekotrom magam. A szabadnapjaimon bandázom, jövök-megyek.
Az idei évben sajnos a meet up, csoportos találkozások durván lehaltak a vírus miatt. A 2020-as évben nem bővült az ismeretségi köröm. Ám mivel, sokat sétáltam és mászkáltam városon belül, nem érzem úgy, hogy kevesebbet láttam, mint egy átlagos évben, a karantén ellenére sem.
Szeptember elején egy kedves barátommal ültem a Temze parton. Ő is 9 éves évfordulóját ünnepelte a városban, velem egyszerre.
Megszólt mellettem: „Nézd, mennyi éve egy világvárosban élünk. Egy drága világvárosban ráadásul. És mindig itt vagyunk. Megélünk. Elvagyunk. Telik, amire kell. Utazásokra is futja, olyan helyekre jutottam el, amit sohasem gondoltam volna. Egy csomó embert ismerek, mindig van kivel találkozni. Tulajdonképpen nekem egy k*rva jó életem van itt.” Megtapsoltam szavait. Gratuláltam neki, hogy így látja a helyzetét.
Egy idézetet találtam, ami idepasszol a neten: „Az ember nem az adott körülmények, hanem az általa választott hozzáállás folytán boldog” (Hugh Downs). Vagyis mérgelődhetnénk, hogy mi lehetne jobb és hasonlítani magunkat másokhoz. De első körben, legyünk már hálásak azért, amink van. Akarjuk a jobbat, ám ne felejtsük el azt, amint már elértünk.”
Nekem megérte-e London? Fiatalon, egyedülállóként megérte, még mindig így vélem. Annyi mindent láttam, annyi minden történt velem. Itt lettem önmagam. Nekem a multikulti a becsületes emberekkel bejön.”
A teljes írást itt olvashatod el.
Utazd be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon�Rainbow Falls, Kalifornia �: @susiehun65 #kalifornia #california #usa #rainbowfalls
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek