Tíz percet külföldön tölteni teljesen értelmetlen dolog, ebben nagyjában megegyezhetünk. Kivéve persze, ha valakinek egészen különleges oka van rá, mint CyberMacsnek, aki nem akármilyen kalandokat élt át.
A helyzet úgy áll, hogy (miként CyberMacs fogalmaz) „vannak dolgok, amik miatt időnként ki kell menni, meg visszajönni. Vannak dolgok, amik csak néhány hónapig érvényesek. Utána újra be kell lépni Törökországba, és akkor megint néhány hónapig érvényes lesz.” Ami persze alaphelyzetben rendben van, de 2020-ban nem nagyon van olyan, hogy alaphelyzet.
„Egy ideig halasztottuk, hátha a dolgok jobbra fordulnak. Idő is volt még. De aztán vége lett a nyárnak. Az idő is elfogyott, és félő volt, hogy az iskolakezdéssel inkább záródnak a határok, mint nyitnak.
Némi telefonálgatás után kiderült, hogy most lehet menni, a határok nyitva vannak. Isztambulhoz legközelebb Görögország és Bulgária van. Görögországba nem kérnek tesztet. Bulgáriába pedig talán nem kérnek. Így mindkét út szabad.
Isztambultól alig 250 km-e található Törökország Sopronja, Edirne. Tőle néhány km-e egyik irányba a görög határ van, másik irányba pedig a bolgár. Így akár mindkettőt meg lehet próbálni.
Igen, itt már jártam. Legutóbb 10 éve voltam Edirne városában, hasonló okokból. Akkor busszal mentem, most kocsival.
Igen ám, de az autó céges. És még sosem járt külföldön, pláne nem az EU-ban. Egy halom papírt kellene összeszedni, hogy átmenjen akár Görögországba, akár Bulgáriába.
Mindeközben a törökök sem szeretik, ha az autók ki-be járnak az országból. Jó alaposan felírják, ki merre és mikor ment. Az nem lenne jó, ha beírnák az útlevelembe, hogy az XZ rendszámú autóval bejöttem az országba. Aztán ha pár hónap múlva megyek kifele, valaki még kérhetné, hogy mutassam be. Erre kicsi az esély, de…
Tehát azt mindenképpen el akartam kerülni, hogy az autó kimenjen az országból. Úgy terveztem, hogy a határhoz közel leparkolok, és onnan gyalog megyek tovább.
De közben megnéztem a térképen. A török-bolgár határon (Kapıkule – KapuTorony) halad át Európa egyik legfontosabb útja. Ez az, amin Lisszabontól egészen Tokióig lehet autókázni.
Így itt egy komoly autópályára számítottam. Azon pedig nem lehet csak úgy leparkolni, vagy megfordulni. Még Törökországban sem. Ha nem vigyázok, akkor bizony nem lesz megállás Bulgáriáig.
De nemcsak az autót, hanem jómagamat sem akartam Bulgáriáig elvinni. A török és a bolgár határ között van egy pár száz méteres senkiföldje. Én úgy terveztem, hogy majd itt fordulok meg, és jövök vissza Törökországba.
Mert bár azt mondták, hogy valószínűleg nem kértek a határon tesztet, ez még nem garancia semmire. Arról nem is beszélve, hogy akkor mi van, ha kijutok Törökországból, de vissza nem tudok jönni. Akkor vajon mit fogok csinálni?
Próbáltam arra gondolni, hogy legrosszabb esetben a magyar konzulátus kiment. De ekkor már az EU-ban leszek. Vajon onnan is kiment? És akkor hova fogok kerülni? A szófiai követségre? Budapestre?
Lehet, hogy inkább a török követséget kellene inkább majd keresni? Ők mégiscsak Törökországba vinnének vissza. Vagy nem?
Ahogy így készültem B, C, D és Zs tervekkel, akkor láttam a térképen, hogy ott egy görög határátkelő is Edirne mellett (Pazarkula – VásárTorony). Közelebb is van, az út is sokkal elhagyottabb…
Itt csak könnyebb lesz leparkolni és megfordulni. Bár az interneten vannak képek kilométeres sorokról, meg a kocsi mellett piknikező emberekről. De csak nem most akar mindenki a határon átmenni? Vagy mégis? Most van az iskolakezdés…
Ott volt az út, ami elvitt a görög határra. Meg ott volt a tábla is, hogy itt az ország vége. És ott volt az a tábla is, hogy itt bizony tilos ám fotózni (ezt valószínűleg csak én olvastam el). És ott volt az a tábla is, hogy a határ zárva van.
Nem derült ki, hogy a vírus miatt, vagy az aktuális politika miatt zártak. Vagy csak a görög-török oldal megegyezett ha aznap teaszünetet tartanak… Minden esetre a két fél békésen teázott (vagy kávézott) az árnyékok között.
Rövid beszélgetés után kiderült, hogy a határ tényleg zárva van. Nem pedig csak valaki kint felejtette a táblát. Márpedig ha zárva van, akkor senki nem megy át. Sem valóságosan, sem virtuálisan. Nincs pecsételés.
De micsoda szerencse, a bolgár határ is itt van a közelben! El se hiszem, hogy ilyen szerencsés vagyok!
Igen, ehhez csak vissza kellett keveredni a folyó másik partjára, majd feljutni a Bulgáriába menő autópályára (ehhez ideiglenes megoldásként kb. 80 m-en szembe kellett menni a forgalommal – aznapra így sikerült megoldani).
Ekkor már elkezdtem aggódni. Ha valamit elrontok, akkor az autó is és én is átkerülünk Bulgáriába. Ezt pedig szerettem volna elkerülni. Leginkább az autó érdekében. (...)
Én is elindult a határhoz, mint sokan mások. És hamarosan én is visszafele gyalogoltam, mint sokan mások. Mert én is úgy jártam, mint sokan mások: a határ gyalogosforgalom elől le van zárva. Csak kocsival lehet átmenni. (...)
Jöhet a B terv, amit a helybeliek itt helyben javasoltak: Üljek be egy vadidegen kocsijába, menjek át a határon, majd szálljak ki. Visszafele már lehet gyalog jönni. Ugye, hogy nem tűnik nehéznek? Csak 5 perc az egész! (...)
Eljutottunk az útlevél ellenőrzéshez. Átadtam az enyémet, amire a hangok alapján hamarosan rákerült a pecsét is. Útitársam és sofőröm nem volt ilyen szerencsés.
Neki is hasonló okokból kellett ki meg belépnie az országba, de neki az útlevelével kapcsolatban is voltak gondok. És ő már túllépte a megengedett határidőt. Elmondása szerint nem ő tehet róla, hogy nem csinálta meg a dolgokat korábban, és a vírus miatt az országban ragadt. (...)
Ahogy mentem, mendegéltem a falnak csak nem akart vége lenni. A távolban pedig kezdett feltűnni a bolgár kapu. De előtte még egy hatalmas bevásárló központ ücsörgött az út szélén. Ez most zárva volt, csak a cukrászda volt nyitva, ahol egy halom gyerek lelkesen fagyizott. Ezek meg hogy kerültek ide???
A reményem, hogy a bevásárló központon keresztül átjuthatok a visszafelé menő oldalra gyorsan szertefoszlott. Nemcsak, hogy zárva volt az épület, de a fal belül is folytatódott. Így mentem tovább, hátha lesz valami…
Ahogy így gyalogoltam tovább a végzett fel, egyszer csak egy őrbódét találtam. Benne egy határőrrel. Tőle megtudtam, hogy szerencsére (ismét csak a szerencse!!) van a közelben egy ideiglenes falépcső, amin át lehet jutni a fal másik oldalára. Úgy tűnik, hogy ők sem szeretnek a következő országig elgyalogolni, ha át akarnak menni a fal másik oldalára.
Oké! Elérkeztünk félútra! És az egyik legfontosabb dolgot sikerült elkerülni: most már biztos, hogy nem megyünk be és ki Bulgáriába, ami egy csomó felesleges macerától megkímélt.
Most már csak szépen lassan visszagyalogolunk a török határra, pecsételünk egyet, majd megkeresem az autót, és irány haza. (...)
Már nyújtottam az útlevelemet, amikor szólt a határőr, hogy ez így nem lesz jó. Gyalogos forgalom kizárva… De ugye nem kell visszamennem egészen… a… meddig is? Jah, én arról jövök, ahova éppen megyek! Ha szerzek autót, akkor jöhetek.
Nekem van autóm, ott áll olyan 140 m-e innen. Sajnos hiába hívom, nem jön ide magától… Esetleg lehetne stoppolni… Igen, a stoppolás eddig is jól ment. Miért is ne?
Olyan 20 percet várhattam. A befelé jövő forgalom jóval csekélyebb volt, mint a kifele menő. Sokan úgy néztek ki, mintha az egész házukat vitték volna. Oda egy macska sem fér be, nemhogy én. Felvenni pedig senki sem akart.
Végül az előbbi határőr megsajnált (ma tényleg szerencsés vagyok), és azt mondta, hogy nem baj, ha nem szállok be a kocsiba. Elég, ha mellette megyek, és majd egyszerre adjuk oda az útlevelet. Akkor a rendszer szerint a kocsiban ülök, és akkor minden jó lesz.
Hát jó. Kiválasztottam egy szép sárszínű kocsit, és beálltam mellé. Majd pedig szépen átgyalogoltam a határon. Pillanatok alatt megkaptam a pecsétet, amit mindjárt el is újságoltam a közben izguló online közösségnek.
Nem maradt más hátra, mint megkeresni a kocsit, és elindulni vissza Isztambulba…”
A teljes sztorit itt olvashatjátok el.
Magyarország masszázstól az esküvőig
A nyár egyik nagy (és itt is többször megénekelt) kérdése a „menni vagy maradni” volt, azaz elinduljon-e az egyszeri határátkelő Magyarország felé a szokásos nyári látogatásra, vagy inkább maradjon otthon. Nos, Hanna az előbbi megoldásra szavazott.
„Az eredeti terv szerint egy hét szabadságot kaptam első körben. Majd egy hétre rá csak hétvégére repültem volna haza, az esküvőre. Teszteléses procedúra rendeletbe iktatása borított mindent. Nem láttam járható utat arra, hogy 2 héten belül 4 teszt sikerülhet, s ráadásul időben.
Volt pár stresszes napon ettől… levezettem a lehetséges opcióimat. Nem maradt más, mint egy bazi hosszú levél, amit a főnökömnek küldtem.
Elnyávogtam benne, hogy miért lenne szükségem 2 teljes hétre egyben, s udvariasan, angolosan azt kértem tőle, hogy „gondolja át, mi a járható út, mi nem a részéről”. Nagyon gyorsan választ kaptam, hogy 2 hét megoldható. Utoljára 2 hetet egyben Magyarországon 2012-ben töltöttem.
Pár emlék otthonról, említés szintjén.
Masszázs
Az úszás hiányát gyorsan megéreztem. A karantén hetei alatt olyan idegbecsípődést kaptam a vállba, hogy a fejem két hétig nem tudtam normálisan elfordítani.
Nem volt kérdés, hogy gyógymasszás kell. Anyum talált egy tündér kis hölgyet Fehérváron, aki profin átment rajtam. Egy órás alkalom után felszabadult a nyakam. Megváltásként hatott. Az alkarom is fájt többször előtte, azóta viszont az sem. Megért minden forintot az a hölgy.
Pákozd-Sukoró Arborétum
Évek után először bicikliztem! Az arborétummal kapcsolatban általános iskolai kirándulásaim emléke ugrott be. Többször jártam itt az osztályommal. Felnőtt belépő 1600 ft, családoknak egy kisebb vagyon ez a pár órás program.
Színvonalas ugyan, nemrég lett egy vadállat bemutatós rész átadva. Őzeket, vaddisznókat láttam. A legjobb rész a kilátó. Tökéletes kilátást kínált a Velencei-tóra.
Dunakanyar
Apum körbevitt Vác-Nagymaros-Visegrád-Esztergom településeken. A visegrádi és esztergomi kilátás tetszett a legjobban. Dömösnél a Duna parton megálltunk egy pihenőre. A büfében vettünk jegeskávét, amit a folyó mellett ücsörögve fogyasztottuk el. Kell ennél több? Nem. (...)
Rokonlátogatás
Unokatesóim gyerekei leírhatatlan nagy szeretettel fogadtak. Két 10 éves leányzó, akik levettek a lábamról. Kiszállva a kocsiból, már kaptam is egy nagy ölelést.
A kedves kérdéseik megmosolyogtattak „Te tényleg Angliában élsz?” „Jól beszélsz angolul?” Mutattam képeket és meséltem egy kicsit Londonról. Természetesen jövő lelkesedéssel figyeltek rám, exkluzívnak tartották, hogy külföldön élek.
Most Harry Pottert olvasnak, ami az Egyesült Királysághoz kötődik, így találtunk közös témát rögtön. Idei évem legszívmelengetőbb óráit kaptam tőlük.
Tervben van, hogy harry potteres kis ajándékot küldök nekik Karácsonyra haza. Unokatesómnak is hatalmas köszönet a fuvarérét aznap délután.
Esküvő
Utolsó estémet töltöttem otthon a lakodalomban. Gyönyörű zárása lett a két hétnek. A lelkiállapotom mélyponton tartott azon a szombaton, ami a hangulatomra durván rányomta a bélyegét. Saját magam estéjét csesztem el általa.
Az érzés is elkapott, hogy 32 évesen még egy hosszútávú, egészséges kapcsolatom sem volt. Az esküvőn pedig egyetlen szingli férfi sem akadt, akivel legalább egy kis tánc összejöhetett volna. Depresszív nagyon.
Unokatesóm szavai meg jól odavágtak még erre: „Soha nem akarok megházasodni” - jelentette ki. Velem egyidős hölgyről van szó. Ezzel szemben én meg akarok házasodni, különben a tengerparti esküvőt hogyan pipálom ki a bakancslistámon.
A szertartás, a helyszín, a vacsora, zenekar, az összhatás mind csodálatos volt. Az ifjú pár olyan kis aranyos együtt. Kívánok nekik sok-sok boldog évet! Köszönöm a meghívást a nagy napjukra.
Magyarország, családom, barátnők köszönöm a felejthetetlen két hetet!”
Ha érdekel a teljes sztori, itt olvashatod el.
Súlyos téveszme lenne a japán tömegközlekedés csodája?
A felületes szemlélő azt hiheti, hogy a japán tömegközlekedésben, a tömegtől eltekintve, alapvetően rendben mennek a dolgok: a vonatok gyakran járnak és pontosak, az utasok udvariasan és csendesen viselkednek, nem szemetelnek, nem hangoskodnak és általában véve jó modorúak. A Tokyo Reloaded írásából viszont az derül ki, hogy ezt az üzemeltető nem feltétlenül így gondolja.
„Ez súlyos téveszme és a vasúttársaságok mindent elkövetnek azért, hogy rádöbbentsék az utazóközönséget, hogy mi mindenben kellene még fejlődniük ahhoz, hogy Tokió közlekedése végre felzárkózhasson a civilizált világhoz.
Az élethosszig nevelés legfontosabb médiuma a metróplakát, erről egyszer régen már írtam, de az eltelt években sok-sok csodálatos munka született ebben a műfajban.
Hát először is: ne üvöltözzünk állatok módjára! Aki utazott már az itteni metrón, az tudja, hogy nagyjából egy pisszenés sem hallatszik, ha mégis, akkor az jó eséllyel tőlünk származik, de ez nem tartja vissza a vasúttársaságokat, hogy ne figyelmeztessenek minket erre a csúnya szokásra. (...)
A nevelés egy másik fontos vektora a vonatokon való étkezés megszüntetése, hát mit mondjak, ez sem egy kifejezett tömegjelenség, de ez nem tartja vissza a plakátrajzolókat, hogy óvjanak minket a metrón való mértéktelen zabálástól.
Hogy azért ne legyek teljesen egyoldalú, nehezemre esik ugyan, de, el kell ismernem, hogy azért vannak olyan viselkedések a vonaton, amelyek engem is idegesítenek. Én sem szeretem ugyanis, ha párnának használnak vagy ha egy komplett reggeli toilettet csinál valaki végig mellettem.
Hasonlóképp, a sumapo, vagyis az okostelefonnal való alvajárás, sem egy ismeretlen jelenség, van is ellene poszter bőségesen.
A fenti példák az un. „manner-poszterek” (kb. utazási etikett) széles családjába tartoznak, ezen műfajilag kívül esnek azok a plakátok, amelyek kifejezetten a deviáns viselkedés, a vonatok személyzete ellen való erőszak kerülésére figyelmeztetnek.
Ezekből a poszterekből a felületes szemlélőnek az a benyomása támadhat, hogy a mexikói Tijuanában, a világ jelenleg regnáló gyilkosság-fővárosában van, nem pedig a pihe-puha Tokióban.
A műfaj jellegzetessége az expresszív, narancs-vörös színek túlsúlya és a nyakkendő-fétis: az agresszió gyakran a közalkalmazottak nyakkendőjének megragadásában és heves rángatásában fejeződik ki. (...)
Egy másik kedvenc műfajom a sínek melletti részeg tántorgást helytelenítő poszterek. El kell ismernem, ez a sportág nem teljesen ismeretlen Japánban, nagy hagyománya van az ittasan sínek közé zuhanós elhalálozásnak.
A nyakkendő itt is fontos szerepet kap, a plakátokon boldogan tántorgó utasok jelentős része ugyanis a nyakkendőjét a fejére kötve viseli. Ez Japánban valamiért a részegség szinonimája, nem mintha valaha láttam volna ilyet, ez egyesek szerint a 80-as évekbeli B-kategóriás amerikai filmekből maradhatott meg.”
A teljes posztot itt találjátok.
Utazd be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon�Helsinki székesegyház �� �: @edinaondok #helsinki #finland #finnország #europe #europa
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek