A hosszabb utazások talán legvarázslatosabb része (persze az emberi találkozásokon túl) az az, hogy nem ritkán más emberként térünk vissza, mint ahogyan elindultunk és talán másképp látjuk nem csak magunkat, de a környezetünket is.

Fotózz ki az ablakodból és küldd el a hataratkelo@hotmail.com címre (írd oda a várost is, ahol készült)! Ne szép legyen, hanem igaz (a legjobb, ha mindkettő...)!

Elvira esetében egy tavalyi ázsiai utazás hozta meg ezt a fordulatot. Az úton tapasztaltak ugyanis kitöltötték benne a hiányt, ami esetében a hazakötődés volt.

„Jócskán a körmömre ég, hogy elmeséljem, hogyan formálódtam délkelet-ázsiai utam nyomán, melyre 2019 második felében került sor. A halogatáson túl az is oka a késésnek, hogy nagyon lassan, de nagyon mélyről jövően történtek bennem változások. (...) 

Közel három hónapot voltam távol, ami nem nagy idő ahhoz képest, hogy milyen hosszú – jó esetben – az emberi élet, és ez a három hónap olyan átalakulást katalizált, ami lassabban fejlődött ki, mint amennyi ideig maga az utazás tartott. 

Tavaly nem spirituális keresőként, hanem kulturális keresőként utazgattam Ázsiában. Ez akkor nem állt össze így a fejemben, de visszatekintve egyértelműen látom. 

Olyan helyszíneket kerestem fel, amelyek zamatát egyedi kultúrájuk, mély kulturális gyökereik adják – az, hogy így válogattam össze úti céljaimat, elsősorban rólam szólt, Délkelet-Ázsiában ugyanis számos szempont mentén lehet még útitervet összeállítani. Pontosabban arról szólt, hogy hol vannak bennem mély hiányok. (...) 

Miután ennyi példát láttam arra, hogy sokan milyen mélyen beágyazódva élnek abba a népcsoportba és kultúrába, amelyből származnak, hogy ez milyen alapvető részét képezi életüknek és annak, hogy kik ők, fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy mi a helyzet nálam. És a helyzet siralmas volt, már nagyon-nagyon régóta. 

A magyarsághoz mint olyanhoz már nagyon régóta a nacionalizmus kapcsolódott a fejemben. Nyilván a politika is tehet erről, de azért nem csak innen gyűjtöttem a benyomásaimat. 

Megszámolni sem tudom, hány olyan sztorit, anekdotát hallottam, olvastam, aminek veleje, hogy a magyar valamiben kiválóbb, felsőbb rendű nép, mint a többi, és a többi népnek még tőlünk kéne tanulnia. 

Mintha bizony mi hoztuk volna el a sztyeppei fényt Európa sötét középkorába, és persze fejlettebbek is voltunk az ottaniaknál, mert jobban lovagoltunk. Na, hagyjuk is inkább, minek ragozzam tovább. 

A – fejemben – hozzátapadó nacionalizmusnak köszönhetően éveken keresztül nem tudtam kapcsolódni a magyarságomhoz, mert nem tudtam magamévá tenni a kirekesztő, más népeket kevesebbre tartó narratívát, ami bizony tapasztalataim szerint sok esetben sajátja azoknak, akiknek erős a magyarságtudatuk. 

Bevallom, éveken keresztül fontosabbnak és meghatározóbbnak éreztem a posztszocialista közép-kelet-európai indentitásomat, mint a magyar identitásomat (amiben egyébként van is ráció, de csak a posztszocialista Közép-Kelet-Európát elhagyva látszik, amikor az ember utazóként csomó más náció képviselőivel találkozik, hogy tényleg van valami közös az egykor szocialista barakkba sorolódott mitteleurópaiakban). 

Rátekintve erre a helyzetre, ez egy komplexus volt, ami nem okozott problémát, így foglalkoznom sem kellett vele, tudnom sem kellett róla. De azért mégiscsak komplexus. 

Mondogatják az utazók, hogy Ázsiába utazni micsoda spirituális élmény. Engem mindenesetre nem itatott át a spiritualitás, legalábbis az, amit spiritualitásnak neveznek (vagyis a személyfölötti tudatállapotok), de talán pont abban nyilvánul meg Ázsia spiritualitása, hogy oda hatott, ahol űr volt bennem, és elindította, hogy elkezdjem betömni ezt a hézagot. 

Hazatérésemet követően egyre jobban foglalkoztatott az, hogyan kötődhetnék jobban, szorosabban a saját kultúrámhoz. Egyáltalán melyik az a része a kultúrámnak, amelyhez kapcsolódhatnék? 

Végül egy olyan részhez nyúltam vissza, amely mélyebb, kitéphetetlenebb gyökere a kultúránknak, mint az, hogy a magyarok mikor vonultak be a Kárpát-medencébe, és ott mit csináltak, vagy épp a kereszténység elterjedése Európában: ahhoz nyúltam vissza, hogy az európai kultúrát megkerülhetetlen erővel formálta történelmi korokon és vallásokon át az a tény, hogy a világnak e táján négy évszak forog körbe-körbe. 

A hatalom birtokosai, így az egyházak is alkalmazkodtak ehhez a sajátos körülményhez, rátették kezüket a hatalom előző birtokosaitól örökölt, a kultúrába már beépült, az év és az évszakok körforgását követő rítusokra, és saját képükre formálták őket. 

Arra jutottam, hogy ha szeretnék újrakötődni a kultúrámhoz, akkor olyan rítusokhoz, szokásokhoz kell visszanyúlnom, amelyek az évszakok körforgását és ezáltal az idő ciklikus tapasztalását tükrözik. 

Nyilván nem csaptam fel szántóvetőnek, de ettől még érzékelem a február sajátos hangulatát, a június illatát vagy épp a július ízét. Európában az idő rendjében négy évszak – s ezek eleje, közepe és vége is – külön minőséget képvisel, újra és újra. (...) 

Azt mondják, egy problémát nem oldhatsz meg azon a szinten, ahol keletkezett, csakis fölé emelkedve, magasabb szinten oldhatod meg. Éveken keresztül hiány volt bennem ott, ahol a kultúrámban kellett volna gyökereznem, és nehezen találtam magam körül olyan részeket, amelyekben gyökerezhetnék. 

A kulturális gyökereim keresésekor a földhöz, a vidékhez tudtam visszakötődni, ahonnan származom, ahol felnőttem, ahol élek – ezek a gyökereim. És a gyökereimben benne vannak az őseim, akik iránt mély tiszteletet és hálát érzek azért, hogy ezen a világon lehetek. Hogy részévé válhatok az életnek.” 

A teljes posztot itt olvashatjátok el – nagyon ajánlom! 

Kutyaszemmel az Adriára 

Noha ugye az idei nyár hivatalos szlogenje a „több Balaton, kevesebb Adria” volt (aztán hogy ki hogyan tartotta be, azt most hagyjuk), mégis akadtak elég sokan, aki utóbbit választották. Jumbóka egy egészen sajátos „kutyaszemszögből” írta meg a történetet.

„Van nekem egy „mostoha” gazdám, akit most a történet egyszerűsége kedvéért nevezzünk „csak” Sanyinak. Neki jutott az a megtiszteltetés, hogy elszállítson a „közeli és olcsó” Balaton helyett a „távoli és drága” Adriára. 

A gazdáim ugyanis már jóval korábban nekilendültek az útnak, rám hárítva a házőrzés nem kis felelősségét. Az ötlet persze nem hirtelen jött, hanem még januárban úgy ítélték meg a döntéshozók, hogy a teljes baráti társaságuk menjen csak minél távolabb itthonról. Na, engem amúgy sem hatott volna meg valami COVID-19, elég nekem a bolháimmal, meg a bokrok között feltűnő gyíkokkal megküzdeni. 

Sanyiról tudni kell, hogy nem egyszerű eset, ugyanis már az autójába sem enged beülni. Így hát kikönyörögte a háziak kettes számú járművét. Én persze nem bántam, mert úgyis ahhoz vagyok szokva, legalább megmutattam, hogyan is kell ebbe pakolni! – természetesen a saját érdekeimet figyelembe véve. 

A hitelességhez és a pontossághoz hozzá tartozik, hogy akár kutyával, akár anélkül indultok el, jó egy picit előre látónak lenni. A kutyáskodás még meg is erősíti ezt a tényt. 

A magamfajta túlzott mozgásérzékenységgel rendelkezőknek ugyanis nem esik jól hosszútávon egy helyben lenni, pláne, hogy még ha a csomagtartót is megfelezik. 

Főleg, hogy ilyen felesleges cuccokat visznek – nyáron – mint több váltás ruha, meg két szatyor lábbeli. Hát normálisak ezek? Végül megnyugodtam, mert megláttam a rágcsálni valókat meg a labdáimat is. 

Szóval: a kutyának sincs kedve sokat várakozni, ezért: 

• töltsétek ki a határátlépést megkönnyítő nyilatkozatot! (Persze ez is csak a sima bőrűeknek kell, „jószág-rovat” nincs rajta.)
• béreljetek valami „kütyüt” ami a horvát autópályákon meggyorsítja a fizetőkapuk mellett az áthaladást. ENC
• hangos vakkantással jelezzétek, hogy a kutyaútlevelet és az oltási bizonyítványt se felejtsék otthon. 

Na, de elindultunk végre, hiszen alig tudtam megülni a (seg…men) fenekemen! A „képes” felemet már láttátok, siessetek, mert ha lemaradtok, csak a „farkas” részem marad meg az emlékezetetekben!” 

A teljes írást itt olvashatjátok el. 

Tokiói csatornafedelek reloaded 

Az idei esős évszakot nagy forróság követte Japánban, nem csoda, hogy Juditék amikor már lehetett, észak felé, a hegyekbe menekültek. Főleg túrázással telt az idő, de azért a csatornafedelekre is jutott energia Akita, Iwate, Niigata és Nagano megyékben.

„Helyi hagyományok 

 (1) Akita, Kantó matsuri. Az augusztusi fesztiválon a fiatalok azon versenyeznek, ki tud ügyesebben tizenkét méter hosszú bambuszpóznára aggatott papírlámpásokat egyensúlyozni a tenyerén, vállán, homlokán. Az idén sajnos elmaradt a fesztivál.

(2) Kakunodate szamurájnegyed, Akita. Musha-e, vagyis szamurájok csatáját ábrázoló kép. A legyező nem a meleg miatt kell, hanem mert annak idején ezzel irányították a harcosokat.

(3) Kyowa, Akita. A három részre osztott képen középen noh színház, felette japán tiszafa (ichi), alatta encián (rindó). 

Tájak

(1) Oga félsziget, Akita. A parti szirtek és a Nyúdozaki világítótorony, közöttük pedig egy óriási sirály.

(2) Togakushi szentély, Nagano. Háttérben a Togakushi hegy, előtte két japán széncinege (shijúkara) pöffeszkedik egy nyírfa (shirokaba) ágán.

(3) Myókó fennsík, Niigata. Jól látszik a tűzhányó különös alakja: a külső kráterben egy magasabb belső hegy.

Élővilág

(1) Nishisenboku, Akita. Kócsagvirág (sagisó), körülötte négy szitakötő (tanbó).

(2) Shizukuishi, Iwate. Japán berkiposzáta (uguisu), krizantém (kiku) és japánciprus (sugi).

(3) Tazawa-tó, Akita. A település hivatalos jelképei: szirti sas (inuwashi), japán fehér bükk (buna), szívvirág (komakusa)”

A teljes posztot további képekkel itt nézhetitek meg.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.