Még ezen a járvány nyomorította nyáron is sokan látogattak haza a külföldön élő magyarok közül, érdekes tapasztalatokkal gazdagodva. Hogy egészen pontosan milyenekkel, az pillanatokon belül kiderül.
A Svájcban élő Zuzzerék például "hosszas agymunka eredményeként" úgy döntöttek, hogy rövid baráti látogatásra mennek Magyarországra, amit egy kisebb ausztriai tartózkodással fejelnek meg.
„Pumaföldre, kies kis hazánkba se úgy mentünk, hogy egyből beleessünk a mindenkit meg kell látogatni programba. Először – ezt elnéztük a térképen – Visegrádra mentünk, ott foglaltunk a Sylvanus Hotelben szobát, ha jól emléxem három éjszakára.
Röviden, de velősen: ez a hely 4, azaz négy csillag alatt fut, csak azt nem tudom melyik koordinátarendszerben. Apám, ha ez lenne 3 csillag más helyén a világnak, az a kilátás miatt lenne, mert egyébként igencsak eljárt már az idő a hely felett.
Pár példa a teljesség igénye nélkül: a kinti medence mellett bokát lehet törni a térköveken, nem 5 millimétert mozog, hanem 5 centit billen, a növények vagy hiányoznak a cserepekből, vagy kihalófélben vannak, miközben láthatóan ezek is a design részei lennének, a légkondi nulla egész nulla percet működött és egyértelmű volt, hogy ez a standard, mikor a recepción jeleztem „tudtak róla, de majd a Béla egyszer eljön és meghegeszti”.
A bowling pálya az egy tekepálya. Csak a miheztartás végett, bár a második naptól nem működött. A félpanzió foglalásánál tűnt fel, hogy azzal, vagy anélkül alig volt árkülönbség az ajánlatban. 7 frank, vagy ilyesmi volt a félpanzió felára, amit meg tudok erősíteni, annyit is ért...
Barátságos volt viszont a személyzet, a Panoráma étterem a la carte verzióban nagyon jó volt, a sör pedig folyékony, szóval nehogy úgy képzeljétek, hogy az említett negatívumok miatt magunkban üldögélve búsongtunk!
A kilátás a Dunakanyarra kifogástalan, azt pedig azóta se néztem meg, hogy vajon Pénztáros Lőrincet, vagy a királyi vőt gazdagítottuk, csak, hogy ne legyek ideges.
Maga Visegrád számomra egy kisebb csalódás volt egyébként. Miközben szokásom Egert ekézni, hogy megelégednek egy jó magyarosch szinttel, Visegrádon ez sincs, semmi sincs, egy kicsi magyar falu.
Azaz erősen túlzok, mert például a királyi palota és a benne lévő kiállítás megéri az árát, de kábé ennyi. A vár szerintem eléggé elhanyagolt, azaz inkább azt mondanám, hogy messziről sincs kiaknázva benne, rajta keresztül az a turisztikai lehetőség, amivel ez a hely kétségkívül rendelkezik.
Sajnálatos, de egy nap Visegrád és kész, nincs mit csinálni. Mi marhák persze befizettünk egy hajóútra jó turista módjára, azaz majdcsak lesz valami. Hát nem lett, mert kiderült, hogy ha valahol leszállunk nincs másik, amire visszafelé fel tudunk szállni. És ezt... tadámmmm... hop-on hop-off járatnak hívják.
Ültünk két órát egy hajón, ami lement egy kicsit, felment egy kicsit, majd kiszálltunk és ennyi. Arról talán nem is kellene beszélnem, hogy a jegyeladó bácsi meg csak kimondva nem küldött el az anyámba, mikor kérdezni mertem.
Szó nékül odabaszott egy másik példányt abból a menetrendből, ami alapján kérdeztem és ott se volt. Mindezt olyan arccal, mintha elfogadhatatlan módon valami isténvérte küffődi nyelven próbálkoztam volna.
Által mentünk aztán ladikon, ja, nem, Esztergomba, ha már a lányom Eszter, gondoltuk elvisszük gomba. Na, ez a hely szintén zenész, a Bazilikát és annak környezetét kivéve nem nagyon van rendbehozva a város, szóval elég rövid kirándulás is elég az egész kulturális ajánlat kivesézésére.
A Portobello – valami ilyesmi – nevű négy csillagos helyen szálltunk meg, ez viszont jó döntésnek bizonyult. Nagyon jó volt még a félpanziós kaja is, a hely újnak tűnt, tiszta volt, kényelmes és modern szobák, estébé.
Talán még jobban élveztük volna néhány évvel ezelőtt, mert a saját aquaparkja a mi tinédzser kölkeinknek nem bírt valami nagy vonzerővel, régebben a hotelből se mentünk volna ki.
Teszteltünk pár helyet, jobb éttermet, amik közül a Prímás pince a bazilika alatt nagyon jó volt, főleg, hogy olyan 60 fokos körtepálinkát ajánlottak, hogy észre se vettük az alkoholfokát, sima volt, mint kisfiam popsija ezelőtt 14 évvel.
Elmentünk valami főtérszerű helyre is, volt ott egy pálinkákra specializálódott hely, ahol aztán az első 5 lövésünk nem talált. Kérnénk ezt, nincs, és az, az sincs, akkor mi van? Ez. Szíííp hosszú itallap, miközben 3 fajta pálinka van valójában.
Egy régi főiskolai évfolyamtársam ajánlására bevettük Szlovákiát is, azaz átmentünk Sturovo (valami ilyesmi) egyik, Green pub név alatt futó helyére is csapolt söröket csemegézni.
Jól sikerült a kis séta, jó hogy nem autóval mentünk, mert nekem nagyon kellett a Mária Valéria híd korlátjára koncentrálnom a rendezett visszavonulás során. Elég bizarr, sőt érdekes volt, hogy miközben minden vendéggel – mármint a magyarokkal – anyanyelvi szinten és mélységben diskurált a személyzet, egymás között sztrapacskául, azaz szlovákul mondták a frankót.
A bazilika megér egy misét, viszont az a szuper szervezettség, ami ott van, nos, az fántásztikó. A Covid miatt állt egy jóember a főbejáratnál és megrevolverezte a fejünket, hogy van-e valami helyzetkomikum.
Rólam hamar megállapította, hogy zombi vagyok 34,2 fok testhőmérséklettel, majd megtudakoltam, hogy a bazilika megtekintéséhez kell-e, hol és mennyiért jegy. Azt mondta nem kell.
Utólag érzem én, mit szeretett volna mondani, azaz azt, hogy a bazilika főhajójának megtekintéséhez nem kell jegy, viszont minden egyébhez kell. Külön. Egyenként...
Ezért voltam én Dulifuli harminc perc múlva, mikor fel szerettünk volna menni a kupola alá és onnan nézni szerte-szét, bámulni a fák lehulló levelének lágy neszét.
Nem baj, visszakeccsöltem a főbejárathoz és az ajándékboltban vettem ilyen toronyjegyet, mikor a nénje mondta, hogy halt, quo vadis domine? Vissza a családhoz, mászás indul fölfelé, csak hogy néhányszáz lépcső után elguruljon a gyógyszerem.
Ikszedik emeleten ismét jegyszedő, hogy itt a mittoménmit akkor nézhetjük meg, ha az arra az emeletre vonatkozó jegyet prezentálok. Kicsit kibuktam, mondván, akkor miért nem mondják ezt innen 2 kilométerre, ahol az egyetlen jegybeszerzési pont található.
Szerencsére csak kifelé mentünkben jegyezte meg a drágám, hogy valami nem túl szépet és udvariasat szólt utánunk a néne... magamat ismerve svejci-magyar diplomáciai botrány bontakozott volna ki.
A gyönyörű megjegyzés érdemi része alapján megpróbáltuk a nagy táblát ezen információkkal megtalálni, de semmi, sehol. Az ajándékboltban vettem észre, hogy a pénztáros előtti asztalt borító üveglap alatt voltak kis blokkok – sima pénztárgépes blokkok – és melléjük valaki kézzel odaskrájbolt néhány hieroglifát, amit akkor se értettem volna, ha odanézek. Na, ennyi, ha a bazilikába mentek vegyetek vagy 5 jegyet fejenként, mert csak úgy ér. (...)
Ezután meglátogattuk anyámat Szerencs mellett, valamint voltunk pár napot szűkebb hazánkban, Egerben is. Erről sok érdekeset mondani nem tudok, tömtük a fejünket jó kajákkal és rokonlátogattunk.
Mikor ezt írom, jut eszembe, hogy jártunk mi Szentendrén meg egyéb helyeken is, ültünk bobban, ilyesmi, de már nincs energiám ezeket az eseményeket is dokumentálni.
A magyar Covid-jellegű intézkedésekre és emberi viselkedésre meg sok szót vesztegetni nem érdemes. A rengeteg veszélyeztetett, aki panyókára vetve, jó esetben az orra alá akasztva viseli a maszkot és jóindulatú megjegyzésre odaveti, hogy „má meggyógyútam”. Anyád.
Valamint a tízoldalas leírás a hotelben létező szabályokról, amiből semmi, de semmi sincs betartva és a társai. Nem baj, BCG, meg ilyenek, a rothadó nyugat mételye nem rág a magyarokon. Főleg, ha nem is érdekel minket, hogy ki fertőzött és ki nem.
Tezsvéreim, ennyi volt, legyen nektek szép a nyár és könnyű az élet!”
A teljes posztot (mert ennél is teljesebb) itt találjátok.
Nyaralás Londonból Budapestre
Nem csak Zuzzerék látogattak Magyarországra Ausztria közbeiktatásával (úgy látszik, idén ez a divat), hanem a London Budapest Metró szerzője is, aki Budapest mellett Bécsben is megfordult.
„Mennyire jó volt, hogy egyik városban sem ugrálnak el előled roppant látványosan a maszkos neurotikusok, ha jesszumnehagyjel 1.9 méterre megközelíted őket.
Pedig hihetetlen, ott is vannak idős emberek. Meg betegek. Az ideggyenge középosztály – már ami nálunk nyomokban maradt belőle – hiányzik, aminek itt Londonban az Ebay és fair trade mandula latte vákuumban kiüresedett életében most a Covid pánikja betöltheti a tátongó űrt.
Mondom, mennyire tetszett, hogy Bécsben sokkal kevesebb a hirdetőplakát és ami van, az nem olyan képedbe nyomulós, mint itt. Pedig mikor utoljára megnéztem, az osztrák is kapitalista, fogyasztói társadalom volt.
Az angol hirdetésekről már beszéltem szuperlatívuszokban, vizuálisan és szóviccekben verhetetlenek, de... már a háta közepére kívánja az ember ezt a sok erőszakos tukmált szart.
Mondom, az apró esztétika sokat jelent, föltöltöttem a házipatikát, nem azért, mert Londonban nem lehet ugyanezt megvenni, hanem mert Pesten egy átlag gyógyszertár gusztusos, csendes, patikaillatú, valamelyik még a régimódi berendezést is megtartotta, fapolcok, mozsarak meg üvegcsék latin szavakkal, ilyenek.
A pult másik oldalán álló asszisztens is valahogy bizalomgerjesztőbb, nincs olyan érzésem, hogy egy kétórás intenzív betanítás után tették ki benyomkodni a számítógépbe, amit kérek tőle. Vagy ha igen, jól játssza a szerepet.
Londonban az egyik fő gyógyszertár a Boots lánc, mára drogéria lett belőle, leginkább sminket és glitteres tusfürdőt lehet vásárolni, a patikát meg besuvasztják az egyik sarokba, a szendvicshűtő után.
Úszni is elmentem. Kétszer is. Igen, hűvös a víz, olyan jólesően, de nem, nem sérti az emberi jogok európai egyezményét. Nem, nem találtam még Snickers csomagolópapírt a pesti medence alján. Hát mert ott nem szokás a medencetérben enni. De igen, ez jó, mert így a gyerekek sem okádnak bele a vízbe, mert felfordul a gyomruk.”
A teljes posztért (más témák is akadnak ám benne) ide kattints!
Nyaralás a „Francia folyónál”
Ontarióban még a helyi magyarok is French Rivernek hívják azt a földrajzi tájegységet, ahol a Juharszirup szerzője és családja egyhetes szabadságát töltötte augusztus elején.
„Eredetileg egy magyar barátommal utaztunk volna, de a COVID-járvány miatt ez nem volt lehetséges, mivel Kanada még mindig korlátozza a nem Kanadában élők beutazását az országba. Timkával végül úgy döntöttük, hogy nem mondjuk vissza a foglalást, hanem családi nyaralássá alakítjuk a horgásztúrát.
Korábban még nem jártam ezen a környéken, így fogalmam sem volt, hogy mire számítsak és a munka miatt arra sem volt igazán időm, hogy kutassak az interneten.
Elöljáróban annyit tudtam, hogy a French River többnyire háborítatlan vadonon folyik keresztül és a sügér, süllő és muskie (óriási csuka) állománya különösen erős.
Ezen kívül láttam olyan képeket, hogy a csónakos horgászok a partról nézelődő medvét fotóznak, szóval izgatott voltam, hogy végre megnézhetem azt a Kanadát, amit a NatGeo-n lehet látni a természetfilmekben.
A valóság persze egy kicsit más volt, de nem azért nem annyira különbözött attól, amit elképzeltem.
Először is, amikor magyar fejjel egy folyót képzelek el, akkor a Duna-Tisza-Körös jut az eszembe, melyek a medrükben kanyarognak és időnként egy-egy település simul hozzájuk több száz vagy ezer kilométeres útjukon.
A French River azonban teljesen más élményt ad. A nagy európai folyókkal ellentétben egy rövid, 110 km-es szakaszon keresztül folyik a Lake Nissipping és a Georgian Bay között, ami a Lake Huron egy hatalmas öble. (...)
A French Rivernél ha Parry Sound után letérsz a Trans-Canada Highway-ről, akkor a célig még fél órát vezetsz mindenféle alacsonyrendű úton, az út mellett egyszerű tanyák állnak (farmok), ahol a sziklás talaj miatt csak a nád és a fű nő és maximum marhákat tartanak.
Ezért aztán hamar átjön az érzés, hogy ez nem egy felkapott és gazdag környék. Ez abból is látszik, hogy a három legnagyobb településen (Alban, Noeville, North Monetville) összesen mindössze 2.600 ember él és a településeken átautózva egy-egy benzinkutat, falusi boltot és egyszerű éttermet lehet látni. Már ha egyáltalán vannak ilyen egységek nyitva, mert a járvány miatt a turizmus érezhetően visszaesett.
Nekünk a Wolseley Bayben egy öreg horgásztanyán volt a szállásunk, ahol több évtizede épült, nagyon egyszerű feleszereltségű faházakban lehet megszállni. Ezen a területen nincsen mobillefedettség, Internet is csak a lodge fő épületében van, ami szokatlan azután, hogy az életünket 100% lefedettség mellett éljük.
A French River parkban nem vezetnek autóutak, errefelé csak csónakkal lehet közlekedni. Ezért ezt a kényelmes 16 lábas Legend motorcsónakot is béreltünk, mely egy 25 lóerős modern Yamaha motorral volt ellátva.
A csónakkal a teljes Wolseley Bayben és az innen elérhető folyószakaszokon és csatornákon tudtunk közlekedni, ami kb. 25 km víziutat jelentett. Ennél messzebb azért nem lehet menni, mert a fő csatornákon északra és délre is vannak nagy zúgók, ahol tilos és veszélyes motorcsónakkal átkelni.
Ezért én a legtöbbet a Wolseley öbölben mozogtam, ami egy kb 5×5 km-es területet jelent. Lett volna lehetőségem ennél messzebb is menni a Northern Channelen vagy a Main Channelen keresztül, de erre nem volt szükség, mert a rengeteg sziget miatt legalább 100 km meghorgászható partszakasz volt ezen a relatív kis területen is.”
A környéken leginkább horgászni, túrázni és kempingezni érdemes, ha érdekelnek ezek a kalandok és a szuper képek, irány az eredeti bejegyzés!
Utazd be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az InstagramonNyári fesztivál Japánban �� �: Tshaabee #japan #quote #idézet #asia #ázsia
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: