A japánoknak akadnak furcsaságai (kinek nem, persze), ami elég jól megmutatkozott most a járvány idején is. Az esetleges hasonlóságok más országokkal (…) aligha a véletlen művei.

A japánok elég magabiztosan mentek neki a járvány elleni harcnak. A kezdeti sikerek után a második hullám elég keménynek bizonyul a Tokyo Reloaded szerint.

„Ha visszatekerjük az időmagnót május végére, akkor azt találjuk, hogy a média a „japán modell” felsőbbrendűségéről harsog. Hogy milyen okosan is tették, hogy nem teszteltek össze-vissza (!) hanem az úgynevezett „clusterekre” (gócpontokra) koncentráltak. És hogy mennyire jól csinálták, hogy nem volt teljes lezárás.

Végül pedig, hogy „hát igen a japánemberek, azok mások: higénikusabbak és fegyelmezettebbek”. Nem ismerős?

Aztán, ahogy feloldották a szükségállapotot, ami sose volt kötelező, csak ajánlott, és az emberek nagyrészt visszamentek dolgozni, a fertőzési számok szép lassan elkezdek újra felfelé kúszni, kissé elhalkultak a japán felsőbbrendűséget hirdető hangok.

Ma már visszasírjuk azokat a rémisztő áprilisi számokat, amikor „csak” napi 500+ megbetegedés volt az országban és örülünk, ha 1000 alá kerülünk egy-egy jobb napon...

Június környékén a kormány idején elérkezettnek látta az idejét, hogy elkezdje a komolyabb gazdaság élénkítést és ezen belül is a talán legkeményebben sújtott turizmus alapszintű újraindítását.

Persze ez nem a külfőldi turistákat célozta, hanem a hazai közönséget próbálták honi nyaralásra ösztökélni, ld. még: „Több Balaton, kevesebb Adria”. Ennek eredménye az úgynevezett „Go To” kampány, naná, hogy nem japánul van a szlogen, milyen hülyén nézne az már ki...?, ami elég komoly 35-50 százalékos kedvezményeket ad a belföldi turizmusra.

Amikorra nagy nehezen összerakták a törvényt, és elállt a júliusi özönvízszerű esőzés, addigra Tokióban a napi új fertőzési szám már újra az egekben volt, így gyorsan kitalálták, hogy ez most akkor Tokióra nem érvényes, sem ha oda utazol, sem ha innen mész. (...)

Az esti TV híradó is nagyon vicces. Az egyik riport arról szól, hogy egyre nő a fertőzések száma, nagyontessékvigyázni, lehetőleg ne menjünk sehova, enni-inni pedig aztán főleg nem, mert az a Legveszélyesebb.

A következő riport azt ecseteli szívhez szólón, hogy milyen szörnyű, hogy nem megy senki az éttermekbe, így azok szegények tönkremennek, ez most már tényleg tarthatatlan.

Utána vissza oda, milyen jó is ez a Go To kampány, lám-lám, Watanabe úr is mehet a családjával nyaralni. Utána Koike-san, Tokyó kormányzója esedezik, hogy Obon alatt legyünk szívesek és maradjunk szépen nyugton a fenekünkön otthon.

De ami a legcsudálatosabb, az a nemzetközi utazások szabályozása. Az egy dolog, hogy egy rakás országból, Magyarország is köztük van, nem lehet Japánba beutazni, ez gyakorlatilag mindenütt így van, minden országnak megvan maga a jó-rossz listája, amit legalább annyira politikai és gazdasági, mint járványügyi alapon állítottak össze, arról, hogy honnan enged be utazókat.

De tudomásom szerint a fejlett országok közül csak Japán diszkriminálja az ott élő ÁLLANDÓ lakosait származási alapon.

Vagyis, ha egy japánember akar külföldről visszatérni, az minden további nélkül hazamehet, még PCR tesztet sem kell csinálnia! de én, mint állandó, adófizető, afféle „zöldkártyás” lakos, ha most elmegyek, nem jöhetek vissza.

Vajon miért? Mert nem vagyok olyan higénikus és fegyelmezett, mint a japán emberek? Most ez viccesen hangzik, de annak a több 10 000 külföldinek, aki rosszkor ment el és most nem jöhet vissza, és közben mondjuk pörög a lakbére, esetleg családja-gyerekei vannak ÉS nem kap fizetést mert nem tud dolgozni, ez egyáltalában nem annyira vicces.”

A teljes posztot itt találjátok, érdemes elolvasni.

A szegények Galápagosa

Akadnak, akiknek a költségvetésében (vagy éppen az idejébe) nem fér bele a Galápagos-szigetek. Aki nem szeretne érdekes állatok nélkül maradni, az követheti a Miradort és kirándulhat egyet Isla de la Platára.

„A szigetet szegények Galápagosaként is szokták emlegetni. Azért kapta ezt a gúnynevet, mert Galápagosszal szemben ez a pórnépnek is elérhető, s bár a szigeten nincsenek óriás teknősök, tengeri farkasok és pingvinek, az itt fészkelő kéklábú szuláknak és a fregattmadaraknak hála az élővilág így is elég látványos.

Nehezen verbuválódik össze a csapat. Rajtunk kívül egy nagyobbacska ecuadori család, egy fiatal osztrák pár és néhány amerikai hátizsákos foglal helyet a csónakban. Nem csak mi hajózunk ki, velünk párhuzamosan másik két csónak is a szigetre tart. (...)

A hat négyzetméteres sziget teljesen lakatlan, csak két parkőr tartózkodik rajta, akiket 30 naponta váltanak. Ezt már a kötelezően mellénk rendelt idegenvezetőtől tudjuk meg, aki a sziget északi öblében, a Bahía Drake-ben felállított látogatóközpontban tart előadást kicsiny csapatunknak.

A félórás, főként a sziget földrajzával és élővilágával foglalkozó szónoklat hemzseg a tévedésektől. Olyan blődségeket mond a fickó, hogy Ecuador partvidéke telente azért ködösödik be, mert leállnak a tengeráramlatok, az El Niño jelenséget pedig az andoki szelekkel magyarázza, ami ha lehet, még nagyobb marhaság.

Ismét beigazolódik, hogy helyi vezetőre bízni magunkat tévedés, de túl kell valahogy éljük, mert nélküle sajnos nem lehet a szigeten túrázni.

Az Isla de la Platán két körtúrát szokás tenni. Az egyik a Machete-kör, ami a sziget nyugati csücskébe vezet. Ez a túraútvonal elsősorban a sziget növényvilágát hivatott bemutatni.

A másik a Patas Rojas-kör, ami a fregattmadarak fészkelőhelyéhez vezet. Mivel épp most van a párosodási időszak, ez utóbbi mellett döntünk, remélvén, hogy látunk majd erre az időszakra jellemző, felfújt, vörös torokzacskókat.

Ami pedig mindkét túrára jellemző, az a rengeteg kéklábú szula. Ezekből az esetlen madarakból közel kétezer példány él a szigeten, bár néhány évtizeddel ezelőtt ennek a többszöröse volt a normális.

Nem, nem a turizmus űzi el a szigetről a szulákat, hanem egy másik állat, a patkány. A klasszikus városi patkányt a 20. század elején hurcolták be a szigetre a guanogyűjtő hajók. Természetes ellenség híján alig pár évtized alatt ellepték a szigetet, és az élelemhiány miatt elkezdték fosztogatni a szulafészkeket.

Az egyedszám a 2000-s évekre 1500 alá esett, azóta módszeres patkányirtás folyik a szigeten egy speciális méreganyaggal, amit kifejezetten az itt élő patkányok ellen fejlesztettek ki. (...)

Jó másfél órás gyaloglás után érjük el a kilátópontot, ahonnan rálátni a fregattmadarak fészkelőhelyére. Szerencsénk van, elég sok madár himbálódzik az ágakon, az egyik lombkoronán pedig vagy féltucat hím esik egymásnak egy tojó miatt.

Látjuk azokat a híres torokzacskókat, amik egyébként a korral egyre pirosabbá és nagyobbá válnak. Amúgy azt csak 2014 óta tudjuk, hogy a fregattmadarak nem a pelikánoknak, hanem a sziget másik lakóinak, a szuláknak távoli rokonai.

A szigetnek ezen kívül van két másik őslakója: egy pocokféle és egy gyík. A pockot nem, a gyíkot azonban látjuk, így csak majdnem tökéletes a kiruccanásunk Isla de la Platán.”

Az eredeti posztot nem akármilyen fotókkal itt találjátok.

Az idei nyár olasz slágerei

Finoman szólva is bizarr év 2020, sok egyéb mellett azért, mert szinte koncertek és előadások nélkül telik (a fesztiválokról nem is szólva). Nyári slágerek azért vannak, az olaszokat Olaszmamma gyűjtötte össze.

„Szokás szerint tarol a dance, a pop, de leginkább a latin és a reaggeton. Lehet rázni a popsit!

Ciclone (feat Elodie, Mariah, Gipsy King) - Takagi & Ketra

Latinos, de nem olaszos a melódia, olyannyira, hogy Elodiet és Mariah-t a Gipsy King kíséri. A klip egy az egyben a Latin vér (Il Ciclone) című film kopipésztje. Isten bizony, hogy engem a stílus Győzikére és a Romantic-ra emlékeztet.

Fedez, Robert Miles – Bimbi Per Strada (Children)

Vén vagyok már, mint az országút, Robert Miles Children című slágere végigkísérte gimnáziumi szardíniai csereutunkat, most Fedezzel köszön vissza.

J-AX – Una voglia assurda

Jax-al elég könnyű azonosulni, ezzel a számmal annak ad hangot, hogy a szigorú lockdown után milyen ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy mindenkit megöleljen, megcsókoljon.

Giusy Ferreri, Elettra Lamborghini – LA ISLA

Milyen jó lehet már, ha az embernek olyan vezetékneve van, ami megengedi, hogy egész életében azt csináljon, amit szeretne, még jobb, ha show-business, mert az eleve sikerre van ítélve?

Elettra Lamborghini, a Lamborghini cég alapítójának unokája, az olasz twerk koronázatlan királynője (eskü, volt egy ilyen tévéműsor: Elettra Lamborghini, The tweking queen) Giusz Ferreri-vel riszál ebben a klipben. Ez utóbbi tudja, hogy kivel kell együttműködni, ha nyilvánosságot szeretne…

Gaia – Chega

A brazil származású Gaia egy egykori olasz X-faktor résztvevő, valamint egy másik tehetségkutató (Amici) nyertese, aki idén nyáron portugálul mászott bele a fülünkbe. A gyerek folyamatosan követeli ezt a dalt az autóban, már én is kívülről fújom.

Ha érdekel a többi sláger is, Olaszmamma oldalán megnézheted őket!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.