A búcsú furcsa dolog, mert egyrészt lezár valamit, másrészt valami újnak a kezdete. Míg maga a búcsú nehéz, az azt megelőző napok egészen furcsa hangulatban telnek Zeke szerint, aki most éppen élete ezen fázisában van.
Neked hogyan teltek az utolsó, határátkelés előtti napok? Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre!
„Pár hónappal ezelőtt kaptam egy állásajánlatot egy külföldi cégtől. Nagyjából kihagyhatatlant, ha őszinte akarok lenni. Szóval nem volt kérdés, hogy belevágunk, annak ellenére sem, hogy a járvány több kérdőjelet dobott fel a levegőbe, mint ahány pontot kitett.
A lényeg az, hogy a költözés folyamatosan tolódott, addig home office-ban nyomtam otthonról, de a járvány enyhültével (vagy milyen szakaszban vagyunk is most) eljött az az idő, hogy menni kell.
Viszonylag közeli uniós országról van szó, szóval nem jelentett gondot kiutazni (akkor még) és szétnézni kicsit a lakáspiacon, amiben segített a vállalat is, ahol dolgozom. (Még mindig furcsa ezt jelen időben leírni, hiszen itthonról tolom, de majd belerázódom ott is, gondolom.)
Rövidre zárva, kimentünk a családdal, kiválasztottuk a megfelelőnek tűnő lakást, utána visszautaztunk (sehol nem vacakoltak az ellenőrzéssel, egy szót sem szólt hozzánk senki a határon) és akkor hirtelen leesett, hogy „tejóég, költözünk!”.
És igazándiból ez az a dolog, amiről most írni szeretnék. Hogy mennyire megváltoztat dolgokat az a tudat, hogy az ember külföldre költözik. Azt vettem észre magamon (és családom többi tagja is ezt mondta), hogy hirtelen teljesen más szemmel kezdi nézni az ismerős, hétköznapi helyeket.
Akkor gondoltam arra, hogy írni kellene erről a helyzetről, amikor úgy egy hónapja a blog Facebook-oldalán láttam egy Karinthy-idézetet, ki is másoltam magamnak.
„Észrevettétek már, hogy nemcsak akkor hat idegenszerűen egy város, mikor először látjuk, hanem akkor is, ha utoljára sétálunk végig rajta, utazás előtt, hogy kivándoroljunk, soha vissza nem térésre? Tűnődve nézem a feliratokat, az ismerős kirakatok olyan fájdalmasan újak és az egész mintha szűkebbre, kisebbre zsugorodott volna, mint mikor gyermekkori házunkat pillantjuk meg és az udvart és a kertet, és csodálkozunk, mert nagyoknak és pompásaknak hittük.”
Azóta nem tudok szabadulni ezektől a mondatoktól, annyira igazak, különösen az én mostani életemben. Pesten élek, szóval amikor az ember bemegy este a belvárosba sétálni kicsit, vagy megenni egy fagyit, valahogy azzal szembesül, hogy mondjuk itt a Bazilika – ki tudja, mennyi ideig nem látom?
Vagy a Dunapart, a hidak, a kivilágított épületek – minden, ami olyan természetesnek tűnik, hogy van, egyszer csak más fényben látszódik. Nem vagyok biztos benne, hogy érthető, amit mondani akarok (az is lehet, hogy aki nem volt még ilyen helyzetben, nem érti), de nagyon furcsa érzés.
Nem nosztalgia, noha nagyon hasonlít hozzá, sokkal inkább valamilyen rácsodálkozás, mintha az ember félig már turistaként nézné mindezt, holott még ebben a városban él (más kérdés, hogy a holmijai már összepakolva).
És akkor nem írtam még a családról és a barátokról. Minden, ami természetes volt (egy vasárnapi ebéd, közös vacsora valahol, kirándulás, dumák) hirtelen átalakul, egyszerűen azért, mert tudja az ember, hogy kevés lesz már belőle, és noha a terv viszonylag gyakori hazalátogatás (gondolom, a legtöbb külföldre költöző innen indul, aztán az egy dolog, hogy mi lesz belőle), azért a tudat, hogy egy hét, öt nap, négy, három… múlva már nem leszel itt – hát ez elég durva.
Sokat olvasgattam a Határátkelőt az elmúlt hetekben, próbáltam olyan írásokat találni, amik ezekről az utolsó napokról szólnak, hogy vajon csak én érzem így, vagy ez teljesen normális. Gondolom, inkább az utóbbi, de ettől még nagyon furcsa érzés.
Talán megemlíteném még a pakolást, ami komoly szembesülés sok mindennel. Egyfelől elkerülnek korábban elveszettnek hitt holmik - éljen!! -, másfelől kiderül, hogy hiába a rendszeresnek gondolt szortírozás, iszonyatosan sok cuccot halmoz fel az ember. (Én biztos.)
Aztán ott van a „mit vigyünk, mi maradjon”-dilemma, és ez nem kis kérdés. Szerencsére bútort nem kell, viszont ebből rögtön adódik a kérdés, hogy rendben, de akkor hova tesszük majd a bútorokat, ha kiadnánk a lakást. Tudom, adjuk ki bútorozottan, de ha mégsem kell majd így senkinek, akkor hova varázsoljuk el? (Tippeket előre is köszönöm.)
Vagy ott vannak a könyvek, akad belőlük nem kevés, nyilván nem viszi magával mindet az ember, de akkor megint: hova tegyük?
Szóval vannak ilyen dolgok, de kicsit elkalandoztam attól, amiről írni akartam, a búcsú előtti napok furcsa hangulatáról. Kérdezném is a már tapasztalt külföldön élőktől, hogy ez most már mindig így lesz? Másként néz az ember a városra, ahonnan elköltözik akkor, amikor majd visszajön látogatóba?”
Utazd be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon� Grand Cayman �: @nikolettalugossy #cayman #grandcayman #kajmánszigetek
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek