Alighanem rekord a blog történetében, hogy egy kalandozós történet második része szinte napra pontosan egy évvel az első után jelenjen meg, ám most ez történik. Ági ugyanis éppen egy éve írta meg argentínai útjának első részét, most pedig jön a második. Vigyázat, egészen fantasztikus fotókkal!
„Ez a második poszt, amelyet arról az argentin utunkról írok, mely egy olyan helyre vitt ebben a hatalmas országban, amerre még a madár sem jár, nemhogy turista. :)
Hogy miképp keveredtünk ide, s merre jártunk az utunk első hetében, arról itt olvashattok, most pedig folytatjuk ott, ahol abbahagytam: a 14 színű hegynél és a kalandos utunknál az El Hornocalhoz.
Sajnos meg sem fordult a fejünkben, hogy Humahuachából nem indul 2-3 óránként (minimum), busz Salta városába. Ráadásul ismerve mennyire elképesztően kevés a turista, azt sem gondoltuk, hogy nem lesz hely valamelyik járatra. Nem számoltunk azonban az ingázókkal (akik Saltába járnak dolgozni és vissza).
Amikor visszaértünk a Hornocalról, azzal kellett szembesülnünk, hogy a számunkra ideális, 18 óra körül induló buszra már nincs jegy és a következő járat csak éjjel 11-kor indul Saltába.
Ezzel több baj is volt: mivel az út 4 órás, így kb. hajnali 3 körül érünk Salta busztermináljára. Onnan tovább Cachiba (ami a következő úticélunk volt), csak reggel 8 körül indult a busz.
Szóval semmiképpen nem érte volna meg a húsz perces gyaloglás a hostalba hajnali 3-kor. Ha a legjobb időt futjuk is, a legkorábban hajnali 4 körül kerültünk volna ágyba, a buszunk viszont Cachiba reggel 8-kor indult.
Vagyis legkésőbb 6 körül kelnünk kellett volna, ha el akarjuk érni a buszunkat úgy, hogy jegyet is legyen időnk venni. Nem érte meg. De nem érte meg az sem, hogy Salta buszterminálján csövezzünk.
Megértettem, hogy így, az 5. x után már nem akkora buli egy buszterminálon éjszakázni, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt. :))) Akkoriban valahogy könnyebben toleráltuk mind a nem alvást, mind a hideget, mind a kényelmetlenségeket.
50 év után már olyan luxusigényei támadnak az embernek, hogy szeretne este lefürödni és utána aludni (lehetőleg ágyban…), nem pedig egy hideg terminálon ugrálni.
Egy rossz döntés következményei
Álmosan, fáradtan felültünk a helyi járatú buszra Cachi felé. Amivel azonban egyáltalán nem számoltunk, az az volt, hogy egyrészt helyi járatú busszal megyünk (vagyis a legfapadosabb, amilyen egy busz egyáltalán lehet).
Másrészt a fejemben nem fordult volna meg, hogy rákérdezzek arra, mennyi időbe telik az út, ugyanis Cachi csupán kb. 150 km-re van Saltától, így úgy számoltam bármennyire tötymörögjünk is, max. 2 óra alatt odaérünk.
Argentínában jók az utak, ráadásul Cachiba az utazási irodák tourokat is indítanak Saltából. Sajnos az út (bár jó volt), de szinte végig a hegyekben, meredek szerpentineken vezetett, ahol lépésben lehetett csak haladni. 5 órát (!!!) tartott az út.
Ha tudom, hogy tíz órát kell buszoznunk oda-vissza egy közepesen érdekes faluért, én bizony el sem indulok! Inkább maradunk a Humahuaca völgyben és ott látogatunk meg egy másik települést.
Bár a táj csodaszép volt, de túl sokat a zuhogó eső miatt nem láttunk belőle. Fényképezni meg még kevésbé lehetett. Azért ami valamennyire értékelhető azt megosztom.
A „fehér falu”
Mit kell tudni Cachiról? Talán annyit, hogy a neve kecsua nyelven: kachi, mely sót jelent utalva a falut körülölelő több mint 5000 méter magas hegyek hófödte csúcsaira, de más megközelítésben (kakchi, vagyis kak:szikla, chi:csend, melyet talán a csend sziklájaként lehetne lefordítani), kunza nyelven pedig „kellemeset” jelent, utalva a falucska kellemes és kiegyensúlyozott éghajlatára.
Cachit "fehér faluként" is emlegetik, s nem ok nélkül: a falu jórészt koloniális stílusban épült régi házai, egytől egyig fehérre vannak meszelve és van egy tényleg szépséges temploma, mely a XVI. században épült, s melyet nemzeti műemlékké nyilvánítottak. Lássunk akkor pár fotót a faluról, a házakról és a templomról!
A falucska templomának épületében van egy múzeum is, s mikor beléptem a templomba, azonnal felhívták a figyelmemet, hogy látogassak el oda is. Nos, Argentínában megtanultam fenntartással kezelni a múzeumokat és nem pozitív értelemben.
Mikor például ellátogattunk Calafate városkájába délen, egy egész csomó „múzeumot” találtunk a neten, amin meg is lepődtünk, hisz egy 25.000 lakosú községről van szó, mely a perito moreno gleccsernek köszönheti létét és a turistaáradatot is, amely minden évben oda érkezik.
Óriásplakátokon hirdették a városka dinoszaurusz múzeumát. Mivel őszintén kíváncsiak voltunk miféle őshüllők éltek a régmúlt időkben ezen az extrém déli pontján a földnek, elindultunk megkeresni.
Nyilak és óriásplakátok erdeje igazított útba, de amikor megérkeztünk, nem akartam hinni a szememnek: a múzeum egy parányi, két szobás faház volt. Olyasmi épület, amit nálunk hétvégi házikóként építenek az emberek és gyakran „laknak” neveznek.
Mikor beléptünk a faház nagyobbik szobájába (amely az épület több mint a felét foglalta el, s a recepció helyezkedett el benne), biztos, ami biztos rákérdeztem: TÉNYLEG ez az őslénytani múzeum??? Mondták, hogy igen és átszámítva kb. 4000 Ft-nak megfelelő pesót kértek belépti díjként.
A turistahelyek Argentínában tömve vannak efféle „múzeumokkal”, melyek gyakran csak 1-2 szobából állnak, beleraknak néhány vitrint pár rajzzal és néhány törött nyílheggyel és hurrá! Megnyitjuk a történeti múzeumot!!! És természetesen pofátlan pénzeket szednek érte. Az egyszeri turista persze bemegy boldogan és fizet, hogy lásson valami érdekeset, de hiába...
Mivel ebbe sorozatban belefutottunk, ezért most már óvatos voltam és meg akartam győződni róla, hogy kapok is valamit a pénzemért. Beléptem a múzeumba és megkérdeztem miféle gyűjteményről van szó és mennyibe kerül a belépő.
Mikor a fiatalember közölte, hogy ebben az archeológiai múzeumban több mint 5000 db tárgyi emléket őriznek a terület közel 10.000 esztendős történetéről és a belépő mindössze kb. 400 Ft-nak megfelelő peso, tudtam, hogy itt nem átvágásról van szó.
Persze tudnom kellett volna, hisz ezen a kiránduláson bebizonyosodott, hogy egy országot semmiképpen nem szabad megítélni az alapján, amit a turisták járta területeken látunk és tapasztalunk.
Argentínát NAGYON drágának minősítettem a 2016-os egy hónapos utunk tapasztalatai alapján. Egy ennyire eldugott helyre kellett eljönnöm, mely szó szerint tele van csodákkal (csak épp nem ismeri senki), hogy megértsem: Argentína egyáltalán nem extrém drága, sőt!!! Nagyon kellemes árakon lehet benne utazgatni, de csak ha pár ezer km-el elkerüljük a turistaáradattal terhelt helyszíneit.
A múzeum gyűjteményéből nekem legjobban egy színes ábra tetszett, mely az Andok keresztmetszeti képét mutatja be. Tizenegy éve élek Chilében, az Andok árnyékában. Tudom, hol vannak sómezők, tudom, hogy jöttek létre, tudom, hol van az Atacama sivatag és miképpen jött létre, de például a hegység argentin oldalának a domborzatáról, flórájáról semmit nem tudtam.
A sómezők és a sivatag
Amikor tanulmányoztam az ábrát, egyszeriben logikussá vált minden. Hogy miért és hol vannak a sómezők, hogy miért és hol van a sivatag - nézzétek meg ti is!
Balról jobb felé haladva, ahol kell, némi magyarázattal: először ott a Csendes óceán, majd a parti hegység és mellette a föld legszárazabb sivataga, az Atacama.
A rajz meg is magyarázza, hogy miért ez a terület a föld legszárazabbika: egyik oldalán a parti hegység védi a csapadéktól, mely ugyan az Andok tornyai mellett eltörpül, de ahhoz elég magas, hogy elzárja minden csapadék bejutásának lehetőségét az óceán felől.
Az Andok csúcsai pedig áthatolhatatlan falat képeznek a felhőknek, melyek a hegység argentin oldalát áztatják. Nem csoda, hogy sok területén ennek a sivatagnak 50 éven át sem hullik egyetlen csepp csapadék sem. A Szahara ehhez képest maga az oázis!
Ahogy átérünk a hegycsúcsok túloldalára, következnek az Andok száraz magasfennsíkjai (puna), átlag 4000 méteres tengerszint feletti magasságban. Alatta a magashegyi pampák szintje terül el, mely már alacsony növényzettel borított.
Ezt követi a sómezők szintje, ezek kialakulása is teljesen érthető: az Andok keleti és nyugati oldalán elhelyezkedő hegycsúcsok legalacsonyabb pontjára szivárognak a hegyek olvadékvizei.
Elvezetés híján a leszivárgó, olvadt hólé idővel elpárolog és csak a kicsapódott ásványi sók maradnak meg a föld felszínén, hófehér sómezőket hozva létre.
Megbeszéltem egy taxissal, hogy vigyen fel a falu fölötti hegyekbe, hogy kicsit fotózzak, ezek a képek ott születtek.
Összességében Cachi szép, de semmiképpen nem ér meg 10 óra buszozást. A hasadékvölgyekben százszor több olyan helyszín van, amit érdemesebb megnézni a plusz egy nap alatt, amennyit Cachi elvisz az időnkből.
A visszaút keserves öt óra volt, de szerencsére - mivel a busz fél 3-kor indult vissza a városba, fél 8-ra már a terminálon voltunk persze farkaséhesen. Tudtuk mit akarunk enni... és már azt is tudtuk, hogy hol.
Ismét a Bifsztek királyához mentünk és ettünk egy embertelen 40 dekás argentin sztéket, ugyanolyan barátságos áron mint első alkalommal és ugyanúgy kifogott rajtunk mint első alkalommal.
A jól megszokott saltai hostalunkban aludtam és elbúcsúztam a barátnőmtől, akinek jelenése volt Aricában, így az utolsó napi programra már egyedül mentem.
Cafayate, a csoda
Ez a program pedig Cafayate volt. Túl sokat ettől a helytől nem vártam, sokáig vacilláltam is, hogy elmenjek-e egyedül, vagy visszaforduljak inkább a barátnőmmel együtt Chilébe. Egyedül nem annyira kellemes utazgatni - de szokás szerint a kíváncsiságom nagyobb volt.
Az interneten fellelhető források arról írnak, hogy Cafayate kiváló bortermelő vidék, van egy fotókon is megtekinthető sziklaegyüttese (Cafayate várkastélya), valamint van egy (nem túl látványos) vízesése.
Utóbbi megtekintését kifejezetten fiataloknak javasolják, mert az útvonal nem könnyű, sziklákat kell mászni, valamint több helyen is felhívták a figyelmet arra, hogy a helyi parasztok meglehetősen erőszakos módszerekkel vagy „belépti díjat” szednek az egyszeri turistáktól, vagy kötelező jelleggel (természetesen pénzért), fel kell fogadni egy kísérőt a helybeliek közül.
Én egyrészt az 5.x után már semmiképpen nem vagyok fiatal, plusz nem kívántam a helyi parasztokkal sem ölre menni holmi vízesés miatt, úgyhogy biztosan tudtam, hogy ezt a programot tutira kihagyom.
Nem vagyok egy nagy borivó, vagyis a pincelátogatás lehetősége sem vonzott, de ha már eljöttünk ebbe a csücskébe az országnak, úgy gondoltam, érdemes körülnézni Salta városától délre is, pláne hogy ott is van egy hasadékvölgy, melyekből ezen az úton eddig kettőt láttunk és úgy elkápráztattak minket hihetetlen színvilágukkal, hogyha már elérhető távolságra van egy hasonló szurdok, csak megéri azt is megnézni.
És milyen jól tettem, hogy így döntöttem!!! Reggel végre ágyban ébredtem (hogy kipihenten, az túlzás), persze példátlanul korán, hiszen a 7-kor induló buszomat el kellett érnem Cafayatéba. Irma néni, a hostal mindenes házi tündére, fölkelt 5-kor, hogy reggelit varázsoljon nekem fél 6-ra.
Mikor felszálltam a buszra, hosszú órákon át nem láttam semmi különöset a zöld hegyeken túl, hanem aztán bejutottunk a Quebrada de Cafayate-ba (Cafayate hasadékvölgy), és újra elkezdődött az a csoda, amit a Humahuacha hasadékvölgyben láttunk (az előző posztban írtam róla).
Nekem a Humahuacha után meggyőződésem volt, hogy ennek az argentin útnak a legnagyobb csodáját láttuk a hasadékvölgy színes hegyei, majd az El Hornocal (szivárvány hegy), elképesztő és döbbenetes látványával.
Amikor beértem a Cafayate hasadékvölgybe, kezdtem ráébredni, hogy tévedtem. Hiába bogarásztam át a net spanyol nyelvű oldalait Cafayaténál, egy árva szót nem írtak arról sehol, hogy miféle látvány fogadja az utazót a Cafayate szurdokvölgyben!
Csak annyit olvastam, hogy a falu határában áll „Cafayate várkastélya” - egy sziklacsoport, melyről a neten is találtam fotókat, de arról az útról, amit a busz a városig megtett senki nem írt semmit, pedig tudtam, hogy nekem ide el kell jönnöm közelebbről megnézni, annyira elképesztően gyönyörű volt!
Ekkor még nem tudtam hogyan tudok ide eljutni a faluból, hisz vagy kétórányi út volt, amit a busz a csodás tájon megtett. Elterveztem, hogy kerül, amibe kerül taxit fogadok és valahogy megpróbálom rávenni a sofőrt, hogy elvigyen ide és ha lehetséges, ne csillagászati áron.
A busz nem volt megoldás, hiszen ha arról leszállsz egy helyen, a következő járatra várhatsz 4 órát. Leszállni pedig szinte 2 km-ként nyugodtan le lehetett, mert mindenhol volt látnivaló.
Tudtam, hogy ismét egy fantasztikus helyre jöttem, csak azt nem tudtam még, hogy miképpen fogom megnézni úgy, hogy lehetőség szerint a gatyámat azért ne fizessem rá.
Hostal-kaland
Amikor megérkezett a busz a faluba, elindultam a terminálról, a faluközpont felé. Amint kijutottam a főútra, beestem az első utamba eső hostalba. Nem foglaltam szállást neten, gondoltam, tuti találunk valamit helyben.
Nem is csalódtam. A fiú a hostalban megkérdezte milyen szobát szeretnék? Közöset több emberrel vagy privátot? Mivel az utam végén jártam, pénzem az már nem sok volt, így rávágtam, hogy közöset, de lehetőség szerint női szobát kérek.
Félreértés ne essék, semmi bajom a férfiakkal, de életemben először (és utoljára), Madridban szálltam meg ilyen tömegszálláson, s így nem ismertem a lehetőségeket sem (például hogy ezekben léteznek női, férfi és vegyes szobák is).
Nos, engem egy vegyes szobába tettek, ahol szerencsétlenségemre 5 fiú aludt még rajtam kívül. Félreértés ne essék, nem voltak piszkosak, de a bakancsaikból olyan átható oroszlánszag áradt, hogy a fél éjszakámat a hallban töltöttem, mert képtelen voltam elviselni a bűzt. Ezért most már rutinosan azt mondtam, hogy női szobát kérek. :)
A fiú azt mondta, hogy ennek semmi akadálya, mert csak egyetlen szobájukban van vendég. Bevezetett egy 12 ágyas szobába, ahol senki nem volt rajtam kívül és odaadta a kulcsot is, mondván, hogy úgysem jön senki, de ha mégis, annyi a szabad szobájuk, hogy el tudják helyezni máshol. Így esett, hogy egyedül bitoroltam egy 12 ágyas szobát és nem egészen 1300 Ft-nak megfelelő pesot fizettem érte.
Amint lecuccoltam, a következő utam Cafayate főterére vezetett ahol az egyetlen működő utazási iroda kapott helyet. Mikor megkérdeztem a hölgyet, hogy milyen túrákra nyílik lehetőség Cafayate környékén, azt mondta, összesen két szervezett kirándulásra van lehetőség.
Az egyik afféle bortúra és a Cafayate környéki pincészetekbe visznek el, természetesen borkóstolással egybekötve, a másik pedig egy 4-5 órás kirándulás, mely során a hasadékvölgy szikláit lehet megnézni.
Mikor kérdeztem, hogy ugye ez konkrétan az a rész, amelyen a távolsági busszal átjöttünk? Mondta, hogy természetesen, de nem csak annyi, mert minden megállónál kirándulunk is, s így sokkal többet látunk, mint amennyit a buszról lehet.
A dilemmám, hogy miként jutok el arra a csodás tájra, amit a buszról láttam, ezzel megoldódott: Cafayate lakosai nagyon jól tudják, miféle látványossággal laknak tőszomszédságban.
Pénzfelvételi mizéria
A kirándulás délután kettőkor indult és mondanom sem kell, itt sem lehetett kártyával fizetni, csak készpénzzel. Ezzel ugye az a baj, amit már írtam az előző posztban is, az az Argentínában uralkodó pénzfelvét-mizéria: nagyon okosan kitalálták, hogy egy kártyáról egy nap, összesen kb. 22-23 ezer Ft-nak megfelelő pesót lehet felvenni.
Mivel az országban vagy olyan (vagy még olyanabb), árak vannak, mint Budapesten, valamint nem sok helyen fogadnak el kártyát, ez az összeg rettenetesen kevés, még egy helyi lakosnak is, de egy turistának aztán pláne (hiszen az eleve minden nap kaját-szállást, kirándulásokat fizet be, ez az összeg max. 1-2 napra elég. Így 2 naponként kényszerültünk pénzt felvenni bankautomatákból).
De mivel ennyire nevetségesen kicsi a limit, ennek a következménye, hogy csóró argentinok is szinte minden másnap a bankautomaták előtt állnak sorban. Így akkora sorok kígyóznak az ATM-ek előtt, hogy sokszor 3-4 órát is sorban állsz, mire hozzájutsz a pénzedhez.
Persze jól ki van ez találva: Argentína mindig a következő államcsőd felé rohan. Jelenleg havi szinten az infláció (!!! ez nem elírás... itt nem éves inflációt mérnek, hanem havit!), 50% körül mozog.
És állambácsi jól kitalálta, hogyan tudják a legtöbb pénzt kihúzni az emberek zsebéből a következő államcsőd alkalmával. Hiába derül ki, hogy ugye állambácsi csődöt jelent, az emberek nem tudják SOS-ben kivenni a megtakarításaikat a bankokból (hogy például sebtiben aranyékszerekbe vagy valami másba fektessék a pénzüket, mely így megőrizheti az értékét), lévén csak napi 22e Ft-nak megfelelő pesót vehetnek fel.
Így a kedves lakosság pénze másnapra már fabatkát sem ér. Ha Argentínában élnék, a pénzemet tutira a párnacihában tartanám, mindenképpen dollárban (!!!) és nem bankban...
Ezt Cafayatében fotóztam: az emberek a pénzkiadó automata előtt állnak sorban egy bank előtt.
Potom 2,5 óra sorban állás után fel is vettem a pénzt és a kirándulást kizárólag azért nem késtem le, mert korán indultam Saltából. Visszarobogtam az utazási irodába, befizettem a kirándulást és szóltak, hogy most már ne menjek sehova, mert hamarosan indulunk.
Az irodában alig pár ember ácsorgott rajtam kívül, s megtudtam, hogy ezen a napon 5 turista nézi meg Cafayate környékét. Mondanom sem kell, én voltam az egyetlen külföldi.
Mázlinkra az iroda mikrobusza elromlott és végül szereztek két taxit, azzal indultunk el a kirándulásra. Ennek azért örültem, mert a mikrobusz elsötétített ablakain keresztül nem lehet szép fotókat lőni és mivel megjártam már ezt az utat, tudtam, hogy út közben is folyamatosan páratlan tájon haladunk keresztül.
Egy személyautóban csak letekerem az ablakot és kedvemre fotózhatok. A következő képeket, pontosan így készítettem, látjátok majd, hogy az út java részén csak a mi két autónk haladt az úton. A táj elhagyatott és fantasztikus volt.
Cafayate vára
Elsőnek Cafayate várát néztük meg, ahogyan ezt a sziklaegyüttest nevezik. A név - ti is láthatjátok - nem véletlen.
Ezeket a színpompás hasadékvölgyeket a lemeztektonikai mozgások hozták létre. A völgy geológiailag fiatal képződménynek számít, nagyjából 2 millió éves.
A terület régebben a mostaninál jóval csapadékosabb volt és a fantasztikusabbnál fantasztikusabb sziklaformációkat az erózió, a víz és a szél közös munkája hozta létre.
A területet (csaknem 26.000 hektárt) 1995-ben természetvédelmi területté nyilvánították, nem csupán fantasztikus színes sziklái, hanem rendkívül gazdag archeológiai leletanyaga miatt is.
Találtak itt dinoszaurusz csontvázakat, sőt olyan halak, kagylók fosszíliáit, melyek 15 millió esztendősek, abból a korból származnak, amikor itt utoljára tenger hullámzott.
A kirándulás újabb és újabb helyekre vitt minket és az embernek az az érzése támadt, hogy a hosszú völgy, bármelyik kilométerénél megállhatunk, más és más csodát fogunk látni. A következő hely ahol megálltunk, már önmagában is gyönyörű volt.
Figyelmünket egy kis időre elterelték a tájról a lámák, akikbe itt belebotlottunk, így pár percig dögönyöztük őket.
Lámadögönyözés után, egy kirándulásra indultunk. Itt is egy rég kiszáradt folyómeder vonalát követtük.
Most teljesen más fajta sziklák tárultak a szemünk elénk, de nem kevésbé csodásak, mint az eddigiek.
Hihetetlen a terület változatossága. Éppen ezért, ha valaki erre vetődik, semmiképpen nem javaslom, hogy egyedül kiránduljon. A legtöbb hely, ahol megálltunk, rejtve maradt mindaddig, amíg gyalog be nem hatoltunk a hegyek közé. Az útról láthatatlan volt. A következő megállónk neve a „Béka-szikla” volt.
A következő sziklaformáció „Amfiteátrum” néven híresült el és évente egyszer valódi hangversenyt is rendeznek benne. Mi sem maradtunk azonban muzsika nélkül: egy helyi férfi játszott nekünk charangón és pánsípon, az aláfestést pedig a madarak szolgáltatták.
Elképesztő ricsajt csaptak és eleinte nem is sejtettem, hogy miféle madarak, csak valami nagyon ismerős volt a rikácsolásban. Később állapítottam meg, hogy papagájok hatalmas csapata lakja az amfiteátrumot, akik felháborodtak otthonuk megzavarása miatt.
S végül néhány távoli kép a Cafayate hasadékvölgyről.
Tudnék itt élni
Még egy napot Cafayateben töltöttem és meg kell mondjam, ez a település igazán belopta magát a szívembe. Hat hetet töltöttem eddig összesen Argentínában, de még egyszer sem éreztem azt, amit itt: hogy itt tudnék élni.
Teljes csend, békesség, tökéletes közbiztonság (a földszintes házak ablakai tárva-nyitva, pedig a derékig érő ablakokon elég csak belépni és már bent is vagy valakinek az otthonában), valamint a tőszomszédságában ez a varázslatos természeti környezet.
Néhány kép a településről. Itt azon sem kell meglepődni, ha a főtéren csacsik sétálnak.
Szőlészetek
Mivel Cafayate borvidék és szőlőtermesztéséről híres, a környékét elborítják a szőlészetek. Fél napot azzal töltöttem, hogy kicsit bejártam a környéket.
Amint beértem a szőlőföldek közé, fülemet valami elképesztő ricsaj ütötte meg. Madarak rikácsoltak, de a hangjukból ítélve millióan lehettek. Azt is könnyű volt megállapítani, hogy papagájok voltak.
Amikor néha felszálltak, akkor derült ki, hogy millióan lakmároznak a szőlőtőkék között. Arra gondoltam, ha ez a bagázs naphosszat itt lebzsel, valami hatalmas kárt okozhatnak a gazdáknak! Nálunk a seregélyek dézsmálják meg az édes gyümölcsöket, itt a papagájok.
A búcsúvacsora
Este indult a buszom Salta városába és onnan másnap indultam haza Chilébe, így úgy döntöttem eszem egy búcsúvacsorát. A pincért megkértem, javasoljon nekem valami marhahúsból készült ételt.
Ekkor már a sztékkel mondhatni tele voltam, gondoltam meg kellene kóstolni valamit, ami nem grillezett hús. Amikor kihozták az ételt, rájöttem, hogy ez ugyanaz, amit egyszer egy buszos úton is elénk tettek és annak idején argentin paprikáskrumplinak kereszteltem el.
Lehangolódtam, mert ez már akkor sem ízlett és bár az menzakaja volt, abban reménykedtem, hogy a városka főterének nívós éttermében csak nem lesz olyan ehetetlen mint a menzán...sajnos tévedtem.
Pont ugyanolyan ehetetlen volt, de legalább a hús puha volt. A szósz, amiben a hús és a krumpli úszott, rettenetes ízű volt, így kértem egy tányér rizst hozzá, kioperáltam a húsokat, megtisztítottam a rettenetes ízű paradicsomos trutyitól és megettem rizzsel.
Étkezés előtt itt is megkaptam a szokásos friss, ropogós kenyeret, valamint zellerzölddel, fokhagymával és olíva olajjal dúsított majonézt, amit mindig kapsz ebéd előtt Argentínában, így nem maradtam éhen, mert azt is megettem.”
Így zárult tehát Ági argentin útja, amiről még több képet a blogján nézhettek meg.
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek