Az olasz fővárost alighanem a világon mindenki ismeri, de legalábbis már hallott róla. A Colosseum, a Forum Romanum, a Trevi-kút, az ott játszódó Édes élet vagy a Római vakáció? Egy szerelem története.
Vannak városok, melyek mintha többet jelentenének önmaguknál, szinte szimbólumok. Szerintem Róma is ilyen, és ilyennek élte meg az Olaszmamma szerzője is.
„Nos, mit jelentett nekem Róma? Róma az a város, ahol az egyik kedvenc íróm, Steven Saylor rádöbbent arra, hogy szégyenletesnek tartja, hogy miért nincsenek az ókori Rómában játszódó krimik.
Így született meg a Roma Sub Rosa sorozat, amelynek főhőse egy nyomozó, aki a késő köztársaságbeli város ismert és ismeretlen emberei közt járva, kutat bűnözők után.
A Vesta-szüzek házában, a Forum Romanum – on, nem a romokat láttam magam előtt, hanem azt az éjszakát, amikor egy gyilkos bújik meg e szent épületben.
Ott állva éreztem a szellő fuvallatát a bőrömön, láttam, ahogy a Hold fénye sejtelmesen bevilágítja az udvart, mely közepén egy tó van, és melyben békák kuruttyolnak. Árnyakat véltem felfedezni az oszlopok között, hallottam a zajokat a házban.
Vagy a Via Appia… ó, az az út… azok a kövek, tele letűnt korok letűnt embereinek szellemeivel, a nehéz súlyuk alatt nyögő, nyomatokat vájó szekerek nyikorgása, a magányos utazók aggodalma, hogy vajon megérkeznek-e. Ki tudja milyen szerelmeket és milyen szörnyűségeket láttak azok a kövek? (...)
Róma a város, melyben egy másik állam is található, ami hiába a legkisebb a világon, mégis több lakosa van lélekben, mint bármely másik országnak a világon.
A Vatikánba belépni, egy megkereszteletlen embernek, aki maga sem tudja, hogy mit érezzen a vallás iránt, ugyanakkor a hit, mint erő, lényének sajátja, nos, ez elég paradoxon.
Mindig is kettős érzelmek voltak bennem az egyház, leginkább a katolicizmus iránt. Nem szerettem az elvakultságát, az emberek tébolyult gyilkolását a vallás nevében, ugyanakkor az a fajta közösséget formáló ereje, ami a mélyről jövő hitben gyökerezik, az én szívemet is megnyitja.
Talán pont ezért érzek mindig megnyugvást a templomokban. Elkápráztat, hogy építészek, szobrászok, festők alkotásai dicsőítik az Urat, ahogy évszázadok neves művészei áldozták tehetségüket a katolikus egyház oltárán, ezáltal örök dicsőséget és halhatatlanságot nyerve.
Róma az a város, ahol nincs olyan ókori rom, amit ne vettek volna birtokukba a macskák. Én, mint Isten eme szőrös, nyávogó, doromboló teremtményeinek feltétlen és odaadó híve, szégyenkezve elbujdokoltam volna, ha nem látogatom meg a Largo di Torre Argentina-nál található cicamenhelyet.
Ez az 1993-as alapítású tappancsos fellegvár minden macskarajongó számára kötelező. Azon kívül, hogy az itt található cicákat örökbe lehet fogadni, az alapítvány által készíttetett pólók, vászontáskák, naptárok megvásárlásával támogathatod a bundás társaság bendőjének megtöltését és gyógyíttatásukat…
A helyszínről meg azt kell még tudni, hogy itt állt Pompeius színháza, ahol Kr. e. 44 idusán megölték Julius Caesart.
Róma az a város, ahol a Via Venetón egyszerre bújik meg a ’60-as évek dolce vita hangulata, és az a kapucinus kripta, amely több ezer szerzetes csontjaiból készült , és ami örök mementóként mutatja, mivé leszünk mindannyian.”
A teljes posztot itt találjátok, érdemes elolvasni.
Kiszabadulva
Az utóbbi hetek egyik nagy élménye sokunk számára alighanem a kiszabadulás, az, hogy újra nekivághatunk (még ha korlátok között is) az életnek, elmehetünk helyekre. Így vannak ezzel a Németországban élő Editék is, akik vitorlázni voltak.
„Kiel nem ismeretlen terep számunkra mivel nagyobbik jár oda rendszeresen edzeni, már amikor hétvégenként tartanak edzést, és el tudunk menni, pontosabban szólva az apukájával el tud menni, de az egy másik klub, egy másik edzővel, de ugyanaz a kikötő. Vagy legalábbis két egymás melletti.
A jelentkezés még valamikor tavaly októberben megtörtént, így időben foglaltunk szállást, majd jött a korona, és lemondtuk a szállást, és nagyjából le is mondtunk a táborról, illetve úgy voltunk vele, hogy majd foglalunk, ha mégis.
Eredetileg az volt a terv, hogy mivel csak a csütörtök és péntek szabad, nagyobbikat elkérjük egy napot a suliból, mivel már szerdán kezdődött az edzés, de azután jó pár hét iskolaszünet után, mikor végül engedték iskolába a gyerekeket, inkább nem kértük ki. Szerintem nem is engedték volna.
Ekkor még nem tudtuk, hogy nagyobbikat épp abba a csoportba osztották be, akiknek csak az utána következő héten kezdődik a suli, de mindegy. Szóltunk a szervezőknek, hogy ne haragudjanak már, de egy nappal később érkeznénk csak, de ez nem volt gond, sőt ekkor eszükbe jutott, hogy talán a többi gyereket is meg kellene kérdezni, hogy hogy állnak ezzel az iskola témával.
Az utolsó kieli edzésre nem kísértem el a családot, csak a Zuram ment a két lánnyal, amit a mai napig bánok, mivel ezt követően zártak le mindent, és ez lett volna az utolsó lehetőség a korona előtt bármit is tenni, de most már nem számít.
El is indultunk szerda délután Kielbe, és minden gond nélkül oda is értünk, habár én sokkal kisebb forgalomra számítottam. Mondjuk az is biztos volt, hogy mivel ez volt az első hétvége ami zöld jelzést kapott a belföldi turizmus számára, és mivel ez pont egy hosszú hétvége (micsoda véletlen!) sokan útra fognak kelni.
Szállást nagyon gyorsan és nagyon olcsón találtunk, máskor biztos nem 50 méterre laktunk volna a strandtól, mivel azért ezek a szállások elég drágák. A Zuram az úton végig telefonon vett részt mindenféle meetingeken, és amikor megérkeztünk, még akkor is tárgyalt.
Sebaj én átvettem a szállást, és nagyon kedves családnál szálltunk meg, mert 2 perc alatt azt is elintézték, hogy normálisan le tudjuk rakni a hajót, addig amíg ki nem visszük a kikötőbe. Az apartman a család pincéjében volt kialakítva, nagyon jól felszerelt volt, elég nagy és kényelmes mindannyiunknak.
Nem mondom, hogy az utazás előtt nem beszéltünk arról többször is, hogy remélhetőleg nem csinálunk hülyeséget, de sem az edzés lehetőségét, sem a kirándulást nem szerettük volna kihagyni. Többször azzal érveltünk, hogy de már lehet. Ezen nincs is mit vitázni, lehetett, elindultunk.
Azt tudni kell, hogy nem egységesek a szabályok, nem csak tartományonként, de tartományon belül városonként változhatnak a szabályok. Mindenhol figyelembe veszik a betegszámot.
Például Wolfsburg volt a második város Németországban ahol bevezették a maszk kötelező viselését. De Wolfsburg egyébként is szigorúnak számít, ami olykor jó, máskor érthetetlen, de nem sok választásunk van, be kell tartani a ránk vonatkozó szabályokat.
A megérkezésünk után majdnem rögtön elindultunk a strandra. Jófejek voltunk és megvártuk, amíg a Zuram befejezi a munkát. Ez mostanában elég nehéz egyébként, mármint kivárni, mivel sokkal többet dolgozik itthon, mint előtte bent az irodában. Ritka a napi 8 óra. Tehát rá is ráfért a kikapcsolódás.
Amint befejezte a munkát, elindultunk a strandra, nem fürdeni mert habár az idő gyönyörű volt, a vizet én mégis valamiért hidegnek gondoltam. A strand valóban 50 méterre volt a szállásunktól, és még egy kis sétával elértük a kikötőt is. (...)
Mi minden esetre nagyon élveztük, hogy kimozdulhattunk, és hogy beülhetünk egy étterembe. Az éttermek is előtte két vagy három nappal nyithattak újra, tehát nekik is kicsit új volt ez az egész.
Az Olimpiai Kikötőben több lehetőség is van étkezésre, és mi most az egyik pizzériát választottuk, mivel közel volt, útba esett és még jó is, amit adnak. A teraszon ültünk le, és rajtunk kívül alig volt valaki.
A pincérnő rögvest ott termet és már kaptuk is a frissen fertőtlenített étlapunkat, a frissen fertőtlenített asztalunknál. Mindennek fertőtlenítő szaga volt, de ez a szabály. Az étlapok laminálva voltak, így nem volt nehéz áttörölni őket. Az asztalok természetesen jó távol voltak egymástól.
Ami szintén újdonság volt akkor még számunkra, hogy egy papírt ki kellett töltenünk, amin meg kellett adni az adatainkat, név, telefonszám, cím és hogy mikor érkeztünk percre pontosan, és természetesen percre pontosan a távozás időpontját is, amikor távoztunk. Ez fontos, hogy ha bármi történik, bárki beteg lesz, akkor könnyebb a kontaktokat felkutatni. (...)
Amíg nagyobbik edzett, mi élveztük a jó időt, és a szabadságot. A parton olyan volt, mintha senkit nem érdekelt volna a korona, maszkot persze viseltek az emberek, amit akkor raktak fel, ha be akartak menni egy étterembe, de egyébként nem.
A kikötőben többször be kellett mondani, hogy emberek, nincs vége a koronának, azt a másfél méter távolságot tartani kellene, de ez nem érdekelt senkit. A strandon strandoltak, a parton sétáltak, a 14 fokos vízben nagyon sokan fürödtek is.
A legjobban az a parton lévő étterem tetszett, ahol levehettem a papucsom, és belefúrhattam a lábam a meleg homokba, miközben egy Aperollal a kezemben napoztam. Mondjuk kicsit le is égtem, de nem nagyon és végre volt valami színem. Kávéztunk, fagyiztunk, sőt még nagyobbikat is láttuk a hajójával.”
A teljes beszámolót képekkel itt találjátok.
Bolondos hollandok
A hollandok borzasztóan kreatívak tudnak lenni. Próbálják a dolgokat a legjobb színben látni, legalábbis a köztük élő Verának ez a tapasztalata.
„Az egyik legszebb holland városban, Groningenben egy dodzsem jár az utcákon. Egy férfi, akinek a mozgás nehézséget okoz úgy döntött, hogy a mozgássérültek- idősek által használt elektromos „scootmobiel” (ahogy ő mondja: idióta dolog) helyett ezt használná, mert az egyéniségéhez ez illik a leginkább.
Azóta ezzel közlekedik- nem kis feltűnést keltve- már csak az általa használt hangos, vidámparkot idéző zene miatt is. Miért is ne, ha ettől jobban érzi magát? (...)
Tavaly feltűnt, hogy a mellettünk levő csatornánál meg-megállnak, nagyon bámulnak az emberek valamit. Egy krokodil feje bukkant ki a vízből és jobbra-balra nézelődött, mintha szemmel tartaná a bámulókat. Páran a rendőrségnek, néhányan az állatmentőknek telefonáltak a felfedezésükről. Aztán jöttek sorban a „katasztrófa-turisták”.
Igen, az ott egy kroki, sajnos a fotón nem az igazi. A dolog szépséghibája mindössze annyi, hogy az egyik szomszéd tette oda. Teljesen élethű, viszont műanyag és oda van rögzítve.
Végül egyik szervezet sem érkezett meg, mert a legelső telefonokat sikeresen elcsípte a tulaj, így már az állatvédelem is tud a fríz krokodilról.”
A teljes írást további furcsaságokkal itt olvashatjátok el.
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon�Berlin �� �: @____bettina____ #berlin #germany #németország
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek