Ezekben a hetekben gyermeket várni különösen izgalmas helyzet. A Luxemburgban élő Vera többször írt már ide, most arra kértem, ossza meg velünk, miként telnek a napjai várandós kismamaként.
„Az utolsó normális fotó a nagyvilágból” – mi volt az utolsó fotó, amit a karantén, a korlátozások előtt készítettél? Oszd meg velünk pár mondatos leírással a hataratkelo@hotmail.com címen!
„Az egész valahogy úgy kezdődött, hogy március elején megkérdezte a Brightonban élő barátnőm, hogy „nálunk van-e para emiatt a vírus miatt”, és mivel akkor még tíz alatt volt itt a betegszám, a valóságnak megfelelően azt válaszoltam neki, hogy egyáltalán nincs.
Ugyanezekben a napokban egyre több olyan emailt kaptunk a hallgatóinktól, hogy „most voltam Észak-Olaszországban síelni egy hétig, nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet bejönnöm előadásra, lehetne ezt igazolt hiányzásnak tekinteni?”. Sőt, volt tanár is, aki inkább online tartott órát, mert szintén Olaszországban volt a megelőző napokban/hetekben.
És aztán nagyon gyorsan fokozódott a nemzetközi helyzet, a betegszám megugrott, és másfél héttel később már igennel válaszoltam volna brightoni barátnőm kérdésére. Igen, volt para. Vagyis lett.
Az első nehéz pillanatok
A saját kis világomban az első komoly dilemma, amit a koronavírus okozott, az volt, hogy elutazom-e két barátnőmmel Lisszabonba március közepén. Ekkor még se itt, se Portugáliában nem volt érvényben semmilyen korlátozás, viszont mindkét országban rohamosan nőtt a betegszám.
Végül úgy döntöttem, nem utazom, túlságosan féltettem a születendő kisbabánk egészségét (ekkor voltam olyan 25 hetes terhes), és bár egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy méhen belül a koronavírus tudna ártani, engem pont a bizonytalanság tántorított végül el: ki tudja, hosszabb távon milyen hatása lehet, ha én terhesen elkapom a vírust, annyira új még ez az egész, évekbe telik, mire nagyjából képet kaphatunk arról, hogy az akut tüneteken kívül mi mindent okozhat.
Szóval nehéz szívvel, de lemondtam ezt az utat, és egy lendülettel írtam a főnökömnek az egyetemen, hogy másnaptól szeretnék itthonról dolgozni (ugyanebből a megfontolásból).
Nem is nagyon kellett magyarázkodnom, bent már ekkorra többen pedzegették, hogy talán nem kéne bejárnom. Így nekem a home office március 13-án, pénteken kezdődött.
Ugyanaznap az egyetemen kihirdették, hogy hétfőtől aki csak tud, lesz szíves otthon maradni, az épületek nyitva maradnak, ha valakinek feltétlenül be kell mennie valamiért, de az órákat mindenki Zoomon, Webexen, stb. tartsa, a hallgatók ne menjenek be, és egyáltalán, senki ne menjen sehova, ha nem feltétlenül muszáj.
Közben a férjem cégénél is home office-t írtak elő március 16-tól, először csak ajánlásként, majd kötelezővé téve, és ez a mai napig – május 4-én írom ezt – nem változott.
Ugyancsak március 16-tól bezártak az iskolák, óvodák, bölcsik, először csak két hétre, majd határozatlan időre, és a zárvatartás idejére a kormány úgynevezett különleges szülői szabadságot (congé parental extraordinare) adott az összes, 13 év alatti gyerek szülőjének, ami szerintem nagyon szép gesztus, hiszen nem mindenki tud otthonról dolgozni, illetve ha tud is, az nem jelent egyben gyerekfelügyeletet, otthontanulást, -tanítást (sőt).
Már kicsit összefolynak a dolgok, de talán nem túlzás azt mondani, hogy március 20-ra kiürültek az utcák, és aki csak tudott, otthonról dolgozott, még az építkezések is leálltak (ezeket április végén kezdték el folytatni, az ismert előírások – maszk + 2 m távolság – betartatásával).
A pániknagybevásárlás
Visszatérve arra, ami engem ebből közvetlenül érintett, azon a bizonyos március 13-i pénteken „elkapott a gépszíj” és elmentem pániknagybevásárolni, mert a férjemmel sikeresen behergeltük egymást, hogy de mi lesz, ha kiürül a bolt – ennek nyilván semmi valóságalapja nem volt, csak az, hogy ha MINDENKI vásárol, akkor nekünk tényleg nem marad semmi. :D
Rettenetes élmény volt, borzalmasan sokan voltak, ráadásul mindenki tülekedett, és mindenki ugyanoda akart odaférni (tartós élelmiszerek + WC-papír), egyszóval a tömegpszichózis működött.
Emlékszem az érzésre, hogy azon pánikolok, hogy nincs időm kiválasztani, hogy melyik paradicsomszószt (!) vegyem, mert látom, ahogy elkapkodják az utolsó üvegeket, úgyhogy azt ragadom meg, amelyikhez odaférek.
Rémálom, és mondanom se kell, az a paradicsomszósz azóta is a spájzban figyel. Két órát töltöttem az áruházban, ebből egy és negyedóra a sorbanállás volt. Azóta amúgy beálltunk egy egészséges ritmusra, a férjem jár bevásárolni másfél-kéthetente (március 13-án épp Budapesten volt, azért én mentem).
Ugyanezen a napon, március 13-án, írtam egy emailt a kórusunk karnagyának, hogy szerintem én nem megyek több próbára, ugyanazért, amiért a lisszaboni utat is lemondtam.
Persze megint csak pár nappal sikerült megelőznöm a hivatalos, miniszterelnöki felszólítást a mindenféle csoportos rendezvények, programok berekesztésére vonatkozóan… :D
Nagyjából addigra döntötte el a kórus vezetősége, hogy akkor ne legyenek próbák és az április eleji koncertet se tartsuk meg, amikor már nem is volt más alternatíva.
A nyelviskola, ahova némettanfolyamra járok (jártam), ekkor még tartotta magát, olyannyira, hogy ugyanezen a pénteken arra a kérdésemre, hogy folytatódik-e a (csoportos) tanfolyam, határozott igennel válaszoltak.
Nem kellett itt se sokat várni, hogy megérkezzen az email, miszerint bezárnak úgy, ahogy vannak, és a csatolmányban találja mindenki a tanfolyam elvégzéséről szóló oklevelet – a tanfolyaméról, amelyből ekkor még 3 hét hátra volt. Külön rá kellett kérdezni, hogy kiderüljön: lesznek órák valamilyen formában, valamikor. (Most már tudom: ezen és a jövő héten, Zoomon. Kíváncsi leszek.)
Terhesgondozás járvány idején
Aztán jött az, hogy felhívtak a rendelőből, hogy nem lenne-e probléma, ha a 28. heti terhesgondozást eltolnák egy héttel.
Nem örültem nyilván, de mivel semmi panaszom nem volt, persze megértően igent mondtam – később kiderült, hogy a fertőzésveszély mérséklése érdekében az orvosom most csak kedden és csütörtökön rendel, és így érthető módon azokat, akiknél nincs probléma, egyszerűen eltolják.
Még örülhettem, hogy csak egy héttel kellett többet várnom. Egyébként amikor egy héttel később valóban sor került a vizsgálatra, meglepve tapasztaltam, hogy szinte többen vannak a váróban, mint amúgy, koronátlan időkben.
Szerencsére nekem nem kellett várnom, de őszintén szólva arra számítottam, hogy odafigyelnek arra, hogy ne legyen sok ember egy helyiségben – és ekkor még nem is volt érvényben az azóta kötelezővé tett benti maszkviselés.
Zárójelben még megjegyzem ehhez a témához, hogy jelenleg abban a kórházban, ahol szülni fogok, nem csak, hogy van apás szülésre lehetőség (ezt nem is tiltották semmikor), de a kispapákra vonatkozó látogatási tilalmat is feloldották, úgyhogy nagyon reméljük, hogy ez nem fog júniusig megváltozni.
A józan ész megőrzése
A férjemnek is természetesen megszűntek a munka utáni programjai (elsősorban különböző zenekarok, ebből egy Németországban), úgyhogy „jobb híján” szűk két hónapja mindennap járunk kirándulni, és ez szerintem nagyon sokat segített a józan eszünk megőrzésében (is).
Mióta megvolt az óraátállítás, kitágult a horizont, és ha egy-egy nap később tudunk is elindulni, akkor is belefér még egy kisebb túra.
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy én már nem vagyok annyira formában, úgyhogy most már csak sétálok, ha egyáltalán, de a férjem kitartóan jár gyalog vagy biciklivel, mindennap, legalább 10-15 kilométert mozogni. Ez vitathatatlanul egy pozitív hozadéka a mindenféle korlátozásoknak.
Szerintem egyébként mindketten nagyon jól viseljük ezt a helyzetet, aminek több oka is van: a lakásban elég külön helyiség is van, ahol nyugodtan lehet dolgozni egymás zavarása nélkül; az „emigráns” létből (és habitusunkból) adódóan hozzá vagyunk szokva, hogy társasági életünk nagy részét online éljük; a szüleink szerencsére viszonylag egészségesek és/vagy megtehetik, hogy otthon maradjanak, így értük különösebben nem kell aggódnunk (nagyszülők pedig már nincsenek); várjuk a kisbabánkat, ami egész más perspektívát teremt (van mire várni, van mivel elterelni a figyelmünket); és hát talán a legfontosabb, hogy Luxemburgban, ahogy egy nagyon kedves barátnőm fogalmazott, „van pénz lóvéra”: tudjuk, hogy ha el is kapnánk a vírust, bízhatunk az egészségügyben, illetve ha el is veszítenénk a munkánkat (ennek a veszélye hálistennek egyáltalán nem fenyeget), akkor sem kell az éhhaláltól tartani. Szóval könnyű dolgunk van.
Nyilván minket is bánt, hogy az összes, tavaszra tervezett utazásunk, programunk elmarad, hozzánk se jönnek, akik jöttek volna, és talán ami még rosszabb, hogy nem tudjuk, mikor jöhetnek majd – elsősorban a leendő nagyszülőkre gondolok, akik nyilván szeretnék majd az unokájukat látni, mihelyt lehet (és mi is ezt szeretnénk). Talán nem naivitás azt remélni, hogy július második felére, augusztusra, amikorra ezek a vizitek elő vannak irányozva, már nem lesz akadálya az ideutazásuknak.
Az enyhítés fázisában
Most amúgy az enyhítés fázisa van: mától (május 4.) az érettségiző osztályok illetve az egyetemisták újra járhatnak iskolába/egyetemre (az egyetemen ettől függetlenül ez a szemeszter már online fog befejeződni), jövő hétfőtől mehetnek a középiskolák alsóbb osztályai, május 25-től pedig az általános iskolák, az ovik és bölcsik is kinyitnak.
Szigorúan maszkban és a kétméteres távolságot betartva, heti váltásban – nem tudom, mi alapján, de két csoportra osztják a diákokat, és az egyik héten az egyik csoport, a másik héten a másik marad otthon.
Emellett az a terv, hogy az összes luxemburgi lakost letesztelik koronavírusra, az iskolásokkal és családjaikkal kezdve. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.”
Ha érdekelnek Vera mindennapjai, irány a blogja!
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek