A dél-koreai fővárosról sok minden eszébe jut az embernek, például a modernség, a high-tech vagy a jövő. Gábornak is ez (meg még egy-két keresetlen gondolat, feltételezem) jutott az eszébe, amikor Szöul kellős közepén egy udvari pottyantósban a tél kellős közepén volt kénytelen megoldani a helyzetet. Ám a 10 milliós nagyváros nem elsősorban ezért hagyott benne felemás érzéseket.
„2019. december végétől 2020. január közepéig egy több mint kéthetes ázsiai körúton vettem részt. Mint később kiderült, a koronavírus is pont ekkor tört ki, de ott, akkor én erről nem tudtam, utamat ez nem befolyásolta.
A posztok megírását viszont igen, mivel sokáig gondolkodtam, hogy írjak-e vagy sem. Aztán mégis az mellett döntöttem, hogy megírok mindent, mert az sem járja, hogy egy ilyen szörnyűség beárnyékolja az életünk 100 százalékát. Mert az utazás ettől függetlenül rendkívül izgalmas volt, ahol csodás helyeket és remek embereket ismertem meg.
Dél-Korea, a leggyengébb tag
Korábban nem sok helyen jártam Ázsiában, csak Mongóliában, az orosz Távol-Keleten, Kazahsztánban és Jordániában, ezért kijelenthetem, hogy nem vagyok errefelé ismerős. (Annyi impresszió volt eddig, amit otthon magamba szívtam „ázsiait”, az meg nem túl sok).
És más az elmélet és a gyakorlat: és esetünkben jobb is az utóbbi. Ez a 4 ázsiai ország - Dél-Korea-Malajzia-Indonézia-Szingapúr - amiket 2,5 hét alatt meglátogattam, sokkal élőbb, vonzóbb, színesebb volt valójában, mint amit korábban láttam, gondoltam, hittem róluk.
Kijelenthetem, hogy Dél-Korea volt a leggyengébb tagja a kvartettnek. Igazából nem is akartam most idejönni, de technikailag ide tudtam csak ingyenjegyet szerezni az Aeroflotnál.
(A további opciók Hongkong, Bangkok és Tokió lettek volna, de az elsőben zavargások voltak, az utóbbi kettőben meg időben nem jól jött ki az ingyenjegy.)
Így ha nem akarsz valahová igazán elutazni, akkor az biztosan nem is lesz valami jó, és hát így is alakult. (Jó, hozzáteszem, tökegyedül voltam, nem volt idegenvezető, és magamnak kellett sok esetben megfejtenem a négyzeteket-háromszögeket-köröket, és így azért baromira nem könnyű).
Kalandos érkezés
Azzal indult, hogy a repülőn a budi mellett kaptam helyet, és bátran állíthatom, hogy ez azért szívás egy 8,5 órás úton, de akkor már 24 órája voltam úton. Budapest-Moszkva-Szöul.
Azzal folytatódott, hogy a reptérre való megérkezéskor egy frankón rendőrmellényt viselő szaros kis tacskó jól megugatott (nem vicc!), abban a pillanatban csattant a bilincs a hátizsákomon, és mehettem is a karanténba.
Na, mondom, helyben vagyunk… Ott kifaggattak, kiürítették a hátizsákom. Kiderült ugyanis, hogy a táskámban maradt egy, a gépen kapott alma, ámde ennek behozatala az országba szigorúan tilos, és már írták is a papírt, hogy almacsempész lettem (a tavalyi Costa Rica-i kakaógyümölcs-csempészésem után idén már almában utazom, hehe), de szerencsére pénzbüntetés nélkül. Tényleg csak erre vágyik az ember egy ilyen út végén.
Miért nem tetszett még Szöul?
Például mert tényleg csak a dolgok fele van leírva angolul, és hát persze az a fele, ami neked épp nem kell. Elkavartam a reptéri gyorsvonatnál, meg hát a reptéren is (életemben először jártam ekkora nagy reptéren), és a szöuli pályaudvaron is, mivel a kijárat, ami nekem kellett, az csakazértis a metróba vezetett volna le, nem pedig a szabadba ki.
És végül úgy is lett: be kellett mennem a metróba, ahhoz, hogy a másik oldalán felmenjek a felszínre! Elég nagy kavarodás volt, de valami ellenőr végül beengedett ingyen, mivel váltig állítottam, hogy eszem ágában sincs metrózni, csak végre kijutni a felszínre.
A folytatás sem volt sokkal jobb: a szállásom egy hostel volt, és ugyan saját fürdőszobával, de hideg vízzel, meg a szobában is dermesztő hideggel. Odakint kb. -10 fok volt.
A reggelizőhely (tehát étterem) a tetőn került kialakításra, és nem fogjátok elhinni, de kívülről a mellemig ért a magassága, szóval ezt kihagytam, meg hát akar a tököm reggelizni mínuszokban, a tetőn, kerti bútorokon, TV-tornyos és felhőkarcolós kilátásra, amelyeket ráadásul félig kitakar egy magas kerítés...
A kajákat fotók alapján választod, esélyed nincs elmondani, megkérdezni, mi a franc van. Egy koreai főétkezés (amiből a bulgogi és a kimcsi szavakat ismertem csak, másik tízet nem. Ez marhahús alapú étel, csípős kínai kellel) - végül is finom volt, ittam koreai Fitz sört is hozzá, de nem telt el kb. fél óra, mire olyan hasmenés jött rám, hogy egy Samsung hangszóró adta a másikat.
Ráadásul egy kávézóba kellett bemennem azonnal egy kávéért, hogy megoldjam a dolgot, ott meg elirányítottak a budiba, amihez meg frankón ki kellett lépjek a kávézóból az udvarra, nagyjából egy udvari pottyantósba, ahol mínuszban, a falba kapaszkodva, furán nagydolgoztam. És mindezt Szöul kellős közepén, a jövő városában, a felhőkarcolók tövében!
A város egyébként tele van ezekkel a Pikacsu figurákkal, meg Cacao Friends-szel (ezek ilyen bugyuta rajzfilmfigurák, vagy mik), de ezek engem nem igazán vonzanak, sem a szelfizős helyek, amik viszont a koreaiakat igen.
Akik viszont nem igazán beszélnek angolul, ámde legalább kedvesek, segítőkészek.
Mire jó a város?
Az viszont pozitív, hogy egyre több helyen adnak az eldobható műanyagpoharak helyett vastagabb, mosható műanyagpoharakat, a szívószálakat pedig papírból készítik. A szemeteket még a mekiben is különválogatják, az utcák tiszták, rendezettek.
Arra jó Szöul, hogy egy csomó értelmezhetetlen fotót készíts, amikkel jól fel lehet vágni majd otthon („csakcsupán” műanyag babafejeket, mint gyerekjátékot, neonfénnyel megvilágított kígyókat, polipokat, kagylókat, koreaiul beszélő teherautót, házablakra rajzolt teheneket, vagy egyszerűen olyan boltokat, amire a hieroglifákból rá sem jössz, mit árul…).
És ez a „lost in translation”-ság egyébként annyira nem is vicces, mivel ha például egy beszállókártya-nyomtatást koreai nyomtatógépből kell megoldanod a reptéren, akkor ideges leszel, és még csak „érzésből” sem tudod megoldani.
Én se tudtam, és egyszerűen csak szerencsém volt, hogy így felengedtek a Kuala Lumpurba tartó gépre. Gondoltam, hogy még az érkezés estéjén megveszem a másnap hajnali AREX (gyorsvonat) jegyet a reptérre, de aznap ezt nem tudom megtenni, szóval másnap hajnalban kell beállni a sorba.
Így is tettem, és akkor hajnalban kérdezi az ember, hogy „és melyik terminál lesz az Incheon reptéren?”. Nézem a jegyet, foglalást - nyoma sincs rajta terminálnak, azt se tudtam, hogy kettő van belőle...
Mondom „lövésem nincs, de mi a különbség a két terminál közt?” „Fél óra” - jön a válasz, és az emberünk nem tudja, hogy Szöulból honnan indul járat Kuala Lumpurba.
„Az 1-es terminálra érkeztem tegnap, akkor most is onnan megyek" - gondolom magamban, és mivel több mód nincs a helyzet tisztázására, ezért oda is kérem a jegyet, és csakis a puszta szerencsének köszönhetem, hogy végül igazam lesz, és tényleg onnan indulok.
Mindezek ellenére egyszer visszatérnék még Koreába, de csak két feltétellel: 1, nem Szöulba, hanem vidékre, szép-cserepes pagodatetőket bámulni, amit népiviseletes nénik demonstrálnak 2, csakis idegenvezetővel/tolmáccsal. Adunk neki még majd egy esélyt!”
Ha szívesen olvasnál még Gábor (aki egyébként amikor nem tetőkön mászkál, a chocoMe ottani ügyvezetője) kalandjairól, látogass el a blogjára!
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek