Azt mondják, a nemzetközi statisztika szerint minden tíz határátkelőből négy hazaköltözik. Nos, a mai poszt szerzője, Péter szinte biztosan nem lesz közöttük, hiszen, mint írja, nem is nagyon érti, miért döntenek egyesek a Magyarországra (vissza)költözés mellett.
Hazaköltöztél vagy ellenkezőleg, te sem érted azokat, akik hazaköltöznek? Írd meg a véleményed a hataratkelo@hotmail.com címre!
Habár csodálom, de nem értem őket.
Az utóbbi időben egyre több cikket olvasok itt olyanoktól, akik vissza-, hazaköltöztek Magyarországra. Habár ez nem mondhatni földöntúli dolognak, egyszerűen nem értem őket. Úgy érzem így tizenhárom év után, hogy én erre képtelen lennék.
Az elmúlt öt évben mondjuk gyakran járok haza, szüleimet és barátaimat látogatni és minden egyes alkalommal, csak erősödik bennem az érzés, hogy anno igenis jó döntést hoztam és ez már nem az, ahova én visszavágyom.
Természetesen vannak családi tényezők is; nem fiatal és/ vagy már nem teljesen egészséges családtagok/ szülők/ rokonság,- az ember próbál a lehetőségeihez mérten minél több időt eltölteni velük.
Mindemellett, valaki, aki nem mosogatni ment ki – elnézést, nem lebecsülendő dolog semmilyen becsületes pénzkereseti forma, de igenis nagy különbség van segédmunkából vagy sok éven át tanult szakmából történő megélhetés között-, hanem szakmájában elért komoly dolgokat és utána látszólag egyszer csak hazamegy, nem értem.
Mi van az így gondolkodók fejében?
Meghozott egy döntést, hogy kiköltözik. Kitartott mellette, kőkeményen kilépett a komfortzónájából nap mint nap. Fejlődött emberileg, szakmailag. Kitartásának és kemény munkájának köszönhetően előrébb és előrébb jutott. Elfogadottá és elismertté vált.
Jól ment sora, boldog volt a család, jó helyre jártak a gyerekek suliba. Normális szociális életük volt. Majd egyszer csak úgy döntenek, hogy ebből nekik elég volt és hazaköltöznek.
Haza, avagy vissza oda, ahol korábban együtt döntötték el, hogy ez nem jó, élhetetlen és elfogadhatatlan, ezért elköltöznek valahová, ahol a hasonló problémákkal nem találkoznak.
Komolyan szeretném megtudni, hogy mi van egy így gondolkodó ember/család fejében. Az volt az elhatározás, hogy mondjuk három évre megy ki, már három és félnél tartanak, ezért akkor ha törik, ha szakad vissza kell menni?
Hiányzik a család és a rokonság kvázi otthon hagyott fele?
Hiányzik a magyar konyha?
Az egész egyszerűen csak pénzkeresetről szólt, megvan a lakásra/házra való és akkor már haza lehet menni?
Honvágya van?
Totálisan idegen volt számára az adott társadalom és soha nem is akart hosszú távra tervezni?
Csak egy kaland volt az egész?
A honvágy
Azon gondolkozom most írás közben, hogy nekem volt-e valaha honvágyam, ami szerintem nagy részben nevelés és neveltetés kérdése.
Szüleim munkából kifolyólag sokat utaztak, ahova lehetett engem is magukkal vittek, megpróbálták megmutatni a világot, annak jó és árnyoldalait. Habár sosem biztattak arra semmilyen formában, hogy költözzek el Magyarországról, de nem is neveltek úgy, hogy a Szózat első és utolsó versszaka szerint kéne élnem.
Ezzel szemben ott volt mondjuk az általános iskolában az egyik tanító nénink. Temperamentumos, hatalmas szívű nagyasszony, aki a legjobbat akarta nekünk, de kicsit a szélsőségek jellemezték.
Előszeretettel belevitte a politikai nézeteit a mindennapi oktatásba és rendszerint mindegyik alkalom úgy végződött, hogy totális átéléssel ordította, hogy „itt bizony élnünk, halnunk kell”, mert ez az egy hely a világon, ahol mindig otthon vagyunk, „kötelességünk itt is maradni és itt boldogulni”.
Ekkor voltunk 9-10 évesek. Sokat nem értettünk ebből, csak azt, hogy ez az elvárás, hogy otthon legyünk, hát akkor miért mennénk mi bárhova máshova?!
Ott tartottam, hogy nem értem azokat az embereket, akik meghozták a döntést és meglépték a szükségeseket annak érdekében, hogy egy új helyen, más országban a nulláról felépítsenek valamit, azaz az életüket.
Majd X idő elteltével úgy döntenek, hogy hazajönnek. Igazából mit gondolnak, hogy mi lett más, mi változott? Mi az, ami korábban zavarta őket, amiért elmentek, de mostanra úgy érzik, hogy ez nem zavarja már őket?
Magyar ember csak Magyarországon boldogulhat?
Azt tudom, hogy nagyon sokan, akik nem mennek el, vagy soha nem is hagyták el szűk életterüket, azok biztosan nem értenek minket, mert akár itt, akár más fórumokon nem egyszer hangot adtak ezeknek a gondolatoknak.
Bérrettegő, prostituált (mert ugye a több pénzért ment ki), adórettegő, hazaáruló, tehát aki elment az nem is magyar és többet vissza ne jöjjön és még sorolhatnám. Ezeket mostanában is elég sok helyről visszahallani még.
Tizenhárom év alatt négy ország. Négy különböző mentalitás, négy különböző kultúra, négy különböző értékrend, négy különböző lehetőség, igy foglalható össze egy mondatban legegyszerűbben. Jó vagy rossz nincsen. Vagy fekszik valakinek az egyik és hajlandó beilleszkedni, vagy nem.
Sajnos egy jó ideje felütötte a fejét a magyar médiában, hogy magyar ember csak Magyarországon boldogulhat. Habár személy szerint ezt a retorikát merőben gusztustalannak érzem, az a helyzet, hogy a nagy számok törvénye értelmében, ez még mindig igaz.
Kérem, tessék megmutatni azt a kultúrát, ahova az átlagmagyar be tud illeszkedni. Nem, nem arról a pár százezerről beszélek, aki erre képes és hajlandó. A nagy átlagról, vagy inkább az összes többiről.
Él ott 10 millió ember (általánosítás), akik nem máshova, de a saját országukba alig integrálhatók be. 10 millió ember, akiknek nem a tolerancia, hanem már a „véleménykülönbség elfogadása” az idegen szavak szótára szintjére lépett, akik egyetlen lehetséges utat, ötletet, elképzelést képesek és hajlandók elfogadni, a sajátjukat.
Minden mást megvetnek, elítélnek és a legapróbb nüansznyi részletek miatt gyűlölködnek egymással. Mondom egymással, nem hogy valakivel, aki máshonnan és más kultúrából származik.
Így aztán tényleg elmondható az, hogy a magyar csak magyar földön boldogulhat, mert ezt sehol máshol nem tolerálják, azonnal nagy ívben küldik el az ilyen embert.
A letört lelkesedés
Amikor először el-el mentem az országból, akár kisgyerekként, akár amikor először indultam el bő tizenhárom évvel ezelőtt, akkor bizony hazaérkezésnél ott volt bennem valami izgatottság.
Vajon mi fog fogadni? Vajon mi változott? Vagy mit fogok érezni? Vajon hogy fognak hozzám állni? Vajon a házinéni mi fog szólni? Vajon mit fognak mondani, amikor elmesélem, amiket láttam? Ezt honvágynak nem nevezném, inkább izgatott kíváncsiságnak.
Ez a lelkesedés persze elég gyorsan le lett törve. Az ember megtanulja, hogy kinek mit lehet és mit érdemes mondani. nyilvánvalóan nem ugyan azt válaszolom ugyan arra a kérdésre, hogyha a gondnok néni kérdezi meg, vagy ha a professzor úr.
Igazából az évek teltek múltak és nagyjából azon felül, hogy pár ember született és pár ember meghalt, soha semmi nem változott. Mindig ugyan abba a környezetbe, érába jöttem vissza és habár megpróbáltam szétnézni a városban meg az országban, 1-2 apróságtól eltekintve minden ugyan az maradt.
Ez csalódás, pláne amikor az ember elkezd világot látni és felfedezi, hogy máshol más helyeken hogy mennek a dolgok vs otthon hogy mennek.
Tökéletes hely/ország viszont tényleg nincsen
Sehol a világon nem tökéletes semmi. Se az oktatás, se az igazságszolgáltatás, se a média, se a rendszer. Azt kell eldönteni, hogy kinek mi a fontos, mi az értékrendjébe passzoló környezet. Hol képes a komfortzónáját tágítani és elfogadni új meg más dolgokat és mi az, amihez már valóban kompromisszum szükséges.
Mai fejemmel visszagondolva azt tudom elmondani legőszintébben, hogy habár közel sem voltam megelégedve az otthon tapasztalat dolgokkal, nem gyűlöletből mentem el. Ez pedig fontos, mert aki így indul útnak, az soha sehol nem lesz boldog, sehol nem fogja megtalálni számításait, világ életében egy boldogtalan ember lesz.
Viszonylag hosszú és alapos utánajárásokat végezve úgy éreztem, hogy máshol jobbak lehetnek a lehetőségek számomra, könnyebben lehet érvényesülni és a kemény munkának meg lesz az eredménye és azt kell mondjam, hogy így is lett.
Az elmúlt években gyakran jártam haza, mindezt egy hölgy miatt, akivel mára már egy családot alkotunk és láss csodát, amikor választania kellett a magyar reality és a menjünk és éljünk boldogan között, az utóbbi mellett döntött.
Habár a munka és az élet, amit választottunk nagyon szép, bármikor jöhet egy olyan kényszer vagy hullám, aminek következtében akár elbocsájtanak, akár csak lépni kényszerítenek.
Kicsi lett az ország
Fontos megemlíteni, mert nagyon sokszor hallottam a „hazasunnyog” kifejezést és jelenleg elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ilyen kialakult helyzet következményeként hosszútávon Magyarországra jöjjünk vissza!
Azt érzem, érezzük, hogy kicsi lett ez az ország. Nem a 93 030 km2 a kicsi, hanem fejben kicsi.
Nem tudunk azonosulni az ott tapasztaltakkal, az értékrenddel a világnézettel. Nem érzem azt, hogy oda tartozom és nem érzem egészségesnek azt, ami ott megy.
Talán a legjobban zavaró dolog az, hogy az emberek képtelenek elfogadni a véleményt és a véleménykülönbséget. Nem értik meg, hogy a világ attól szép, attól megy előre, hogy én azt gondolom, más meg azt és ebből lehet kihozni valamit, erre lehet építeni és megtalálni ezek közül a legjobbat, legoptimálisabbat.
Ezzel szemben a véleménykülönbség személyes sértés, egyetlen opciót fogadnak el, a sajátjukat és zéró tolerancia minden másra. Megy ez egészen kicsitől kezdve munkahelyi és politikai szintekig. Arról persze lehetne vitatkozni, hogy melyik és hol volt előbb, az igény erre vagy már a valós probléma.
…és akkor még nem beszéltünk komolyabb témákról, mint etnikai hovatartozás, vallás, politika, szexuális beállítottság, de nem is szeretnék, mert a helyzet kritikán aluli, amit mások ugyan így tehetetlenül, de látnak.
Zavaró a közlekedési kultúra hiánya is. Hogy gyalogosokat rendszeresen és többet csapnak el otthon gyalogátkelőkön, mint máshol, hogy az indexlámpa másokat gázadásra ösztönöz, nehogy eléjük kerüljön bárki is, hogy a mai napig tanítani kell a jobbra tartást autópályán mert úgy érzik sokan, hogy a belső sávba születtek… de leginkább, hogy még mindig annyira Balkán az ország, hogy közlekedési konfliktusokat ököllel akarnak megoldani nagyon sokan.
Sőt, sokszor nem csak a közlekedési konfliktusokat.
Elég egy kósza hír, és az internet mögé bújva sokszor a legszendébb ember és vért követel, gyilkolni akar és mindezt totálisan normálisnak, helyénvalónak érzi, mint önkéntes gyorsan ítélő egyszemélyes hadbíróság. Mindez Európa szívében, te jó Isten!
Habár tizenhárom éve nem nézek tévét, ez nem jelent semmit. Régen büszke voltam rá, hogy sehol nem köttettem be magamhoz adást, mára ez tényleg semmit nem jelent.
Nem kell a „magyar királyi 1-nek” mennie ahhoz, hogy a háztartásba beszivárogjon a szar. A média minden felületén ömlik.
Mindkét oldal unalmas
Az viszont határozottan zavart, hogy hiába kerestem, nem találtam otthon olyan hírportált, ami kihagyná az aktuálpolitikát és a gennyes fröcsögést, csupán a történésekről, érdekességekről számolna be.
A kormánypárti médiából jön a soros migráns soros soros migráns soros migráns migráns, az ellenzéki média meg fröcsögi, hogy ki mit lopott, csalt vagy hazudott, melyik kormánypári képviselő mit intézett, ki milyen pofátlan tendert nyert. Az igazság, hogy borzasztó nehéz szavakba foglalnom, hogy mennyire unalmas és mennyire nem érdekel egyik sem.
Mostanában nagy trend a populizmus és ennek az egyik következménye, hogy nem az számít, hogy mit mondtak, az számít, hogy ki mondja. Éppen ezért legyen politikus vagy egyszerű kislány dekoratív képekkel, ma már szinte mindenki influenszer, akinek népes követőtábora van és habár utálom ezt a szót, de amit az influenszer mond, arra hajlanak az emberek, legyen az bármekkora nagy baromság.
Gondolkodás, érvek és racionális meglátások nélkül vakon fogadnak el olyan marhaságokat, ami hajmeresztő. Mindezt sokszor iskolázatlan, tanulatlan emberektől.
Habár ez nagyon nem egyedi, mi több sok helyen ismert jelenség, ezt mégis okkal Magyarországnál említem. Ahol egy szűk réteg nagyon jól él és mindent lehet nekik, szinte bármit megtehetnek, de egy másik réteg, ami egy sokkal nagyobb réteg, él 120 ezerből.
Sokszor a kitörés lehetősége szinte egyáltalán nem látszik számukra, ezért elkezdenek olyan dolgok felé kacsintgatni, ami egy esetleges kivezető út lehet ebből a nyomorból.
Jobb esetben nem a livejasmin és a sugardaddy kereső az, de ott tartunk, hogy a mai fiatalság jelentős része az online baromságokban látja a jövőjét, hiszen előtte a borzasztó hiteles influenszer példa, aki kvázi ingyen és látszólag milyen jól él és mégsem kell ezért naponta kapálni menni.
Ugyanebben a társadalomban/országban hasonló gond a hirtelen sok pénz is. Akinek eddig nem volt, de most éppen lett, nem tudja kulturáltan kezelni. Azt érzik sokszor ezek az emberek, hogy meg kell mutatni, hogy a kivagyiságtól többek, hogy ocsmány viselkedéssel, trágár stílusban, többek lettek, mert megnőtt a bevételük.
Nem tesznek félre, csupán olyan dolgokra költenek, amik újabb kiadásokat generálnak számukra, és amikor véget ér az átmeneti jólét, eltűnnek ugyan abban a süllyesztőben, ahonnan korábban kikukázták őket.
Kisgyerekkoromban, a 90-es évek elején, amikor egy-egy politikus, képviselő, államtitkár megborult a gázos ügyeivel, akkor azt mondta, hogy hát ennyi volt, eddig tudtam lopni, behúzom fülem-farkam és lemondok.
Mára ez átalakult. Ma nyíltan csinálják, és amikor megborulnak vele, akkor nem, hogy lemondana bárki is, hanem pofátlan mód kihúzzák magukat és közlik, hogy igen, ez van, oszt’, közöd?
Az oktatás lebutítása
Az oktatást átalakítják, a 25 évvel ezelőtt szabad felsőoktatásért kiabálók ma ugyanezt ellehetetlenítik – mint amúgy mindent az országban, ami számukra nem szimpatikus -, nemzeti és nacionalista nézetekkel tömik tele a fejeket és egy nagyon szűk kört leszámítva, igazán nívós nemzetközi színvonalú oktatást alig érhet el a nagy átlag.
A nyelvtanítást lebutítják, így egyrészt még nehezebb lesz a későbbiekben elköltözni, másrészt ha nem érti a nyelvet, akkor nem fog külföldi oldalakat olvasgatni, ahol esetleg megírjak kishazánkról a történet másik felét is.
Nem hiába, nem a gondolkozó értelmiségi a cél, aki meglátja a problémákat és ha nem tud változtatni rajta, inkább elmegy, sokkal inkább a naponta testnevelés órára járó erős, nem túl okos, ámde parancsot kérdés nélkül követni hajlandó hazafi katona…
A hazafias érzelmek, gondolkodás, a hazaszeretet egyáltalán nem hátrány, mi több értékes tulajdonságok. A gond akkor és ott kezdődik, amikor úgy érzi valaki, hogy pusztán azért, mert mondjuk magyar vagy bármi más, pusztán azért jobb, több értékesebb a többinél, a másik nemzetnél, a másik embernél.
Sajnos, a történelem során láttunk már olyan embert, aki tömegek fölé állva szónokolt és úgy gondolta, hogy hozzá képest mindenki alacsonyabb rendű…
Szóval itt van ez az ország, ami amúgy gyönyörű és annyi pénzt kapott az Uniótól, hogy Európa élvonalában lehetne, mégis sereghajtó. Mint minden korrupt ország, ahol a javak jóval többe kerülnek, mint a környező civilizált országokban, ezzel szemben az emberek nagy része minimálbérből él, ahol a pénz egy szűk réteg zsebébe folyik, miközben mások aránytalanul megalázó körülmények között élnek.
Az egészségügy brutálisan ocsmány szinten, és habár szerencsésen megtehetem, hogy szüleimnek baj esetére megfelelő ellátást biztosítsak, nem vagyok biztos abban, hogy ez elegendő lesz.
Megfizetni csak azt lehet, ami létezik, tehát, hiába fizetek ki bármit, ha mondjuk éppen nincs megfelelő szakember, mert annak is elege lett a botrányos élet-körülményekből és elviselhetetlen mentalitásból, ezért már pár országgal arrébb operál.
A buta büszkeség netovábbja
Sok helyről úgy hallom, hogy a munkahelyeken a mai napig még mindig megy a „ha nem tetszik, akkor el lehet menni, de ha maradsz, akkor pofádat befogod, és csinálod” mondatok és mentalitás. Ami ugye a buta büszkeség netovábbja.
Nincs ember, ma már egy-egy szakit találni is olyan nehéz, hogy elmondhatatlan, irreális határidőkkel és kötbérek nélkül vállalnak csak el dolgokat, és akkor mindezek tetejébe jönnek ezek a mondatok nevezett főnököktől. (Mert ugye vezető és főnök között csak egy szakadéknyi különbség van.)
Igazából nem a havi 120 ezerért vagy ott, hanem, mert ez neked megtiszteltetés. Megtiszteltetés, hogy ott lehetsz, kifizetheted a számláidat, befoghatod a szádat és bejárhatsz.
Majd mindezekre tényleg rájön az, hogy elhitetik az emberekkel, hogy máshol nem jobb, mi több, máshol csak rosszabb, szóval érezzék nagyon megbecsülnek magukat és a helyzetüket, hogy a hónap végén, örülnek, ha még marad egy kis betevő. Aztán aki tényleg nem látott még mást, mindezt el is hiszi.
Az a magyar mentalitás, ami sok helyen él, hogy „ha egyszer innen elmész, soha többé vissza nem jöhetsz” csak hab a tortán. Ez meg ugyan az a félelemkeltés, mint ami a médiában megy. Ugyan az az ocsmány retorika, mint ami nagyon sok helyről folyik, hogy aki elment, az többet vissza se jöjjön, mert egy sem magyar.
Sokan nem is jövünk vissza
Az igazság az, hogy sokan nem is jövünk vissza. Engem a még élő rokonaim kötnek ide, más már nem igazán. Egy ideig volt bennem egy olyan kezdeményezés, hogy amit lehetett, Magyarországon vásároltam meg.
Az otthoni áfával és lehúzásokkal egyáltalán nem volt olcsóbb semmi, de úgy gondoltam, hogy ha már nem otthon élek, támogatnám a magyar gazdaságot, embereket, boltokat azzal, hogy azt az X mennyiségű pénzt otthon költöm el. Ez elmúlt.
Egyrészről nincs rám szorulva (vagy bármelyik határátkelőre) az ország, másrészről az ember nem eteti azt a kutyát, ami utána megharapja. Elnézést a bántó hasonlatért, nem tartok senkit kutyámnak.
Ellenben miért támogassam azt a gazdaságot, ahonnan utána hazaárulónak bélyegeznek, és azt mondják, hogy ne is jöjjek vissza. Oké, nem is szeretnék, de viszonylagosan értelmes ember módjára nem dobálódzunk szarral és nem utálkozunk látványosan. Pusztán, megyünk, élünk és boldogok vagyunk.
Egy darabig nagyon élt bennem az, hogy szerettem volna, ha a születendő gyermekem, ha nem is Magyarországra születik, de mindenképp beszélje a nyelvet, kapjon a magyar kultúrából és ismerje Petőfi és József Attila verseit is. Mára ez elmúlt.
Olyan élesen, hogy inkább óvni és távol szeretném tartani ettől a mentalitástól, nevezett gyűlölet kultúrától, minthogy ebben kelljen felnőnie.
Éles különbség van aközött, hogy én eldöntöm, hogy csendben elmegyek, és aközött, hogy elmegyek és az a reakció rá, hogy akkor többet ne is gyere vissza. Hát, nem tervezünk, köszönjük. Mert a történelem ismétli önmagát.
A következő választásokon sem valaki mellett, hanem valaki ellen fognak szavazni az emberek, amit vagy ugyan ezek nyernek meg, vagy egy más banda, de ők már vérszemet kaptak attól, hogy ezeknek mit lehetett, ezért ők is azt akarják majd, és a szép körforgás megy tovább.
Az emberek egymást fogják utálni azért, mert egymás ellen vannak uszítva, ugyan úgy minimálbérből fognak élni és ugyan úgy nem a valós problémákra és a fejlődésre fognak koncentrálni. Teszi mindezt az a nép, nemzet, tudat, akik amúgy a világban egyedülállónak és mindenkinél okosabbnak, műveltebbnek és többnek tartják önmagukat.”
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek