Nagyjából három és fél évvel azután, hogy egy népszavazáson polgárai a távozás mellett döntöttek (a másnap hajnalban megjelent posztot itt olvashatjátok el), az Egyesült Királyság végül elhagyja az Európai Uniót. A végletekig megosztott országban nem meglepő módon a távozás estéjére is másként tekintenek az emberek. Következzen négy vélemény.

„Ez egy vízválasztó pillanat”

„Alig tudjuk elhinni, hogy végre megtörténik. Olyan, mintha 10 éve várnánk rá. Azt sem gondoltuk volna soha, hogy eljutunk a népszavazásig. Csak azt nem tudom, hogy fog mindenki beférni a pubomba.

Kiteszünk néhány plakátot és brit zászlókat – de csak bent, mert nem akarunk semmilyen problémát. Este 8-tól pedig diszkó. A kilépés percében, este 11-kor megkongatunk egy régi hajóharangot, majd eljátsszuk a Land of Hope and Glory-t. (Ez egy hazafias dal, zenéjét Edward Elgar zeneszerző jegyezte, szövegét A. C. Benson írta 1901-ben – HÁ)

Utána folytatódik az ünneplés, lesz fogolyból és fácánból készült helyi levesspecialitás. Országszerte lesznek mindenféle események, de itt, a lincolnshire-i Bostonban, ha jól tudom, mi vagyunk az egyetlenek.

Számunkra ez egy vízválasztó pillanat, egy nap, amikor visszakapjuk az országunkat. Az viszont furcsa, hogy európaiak is lesznek a partin. Sok litván, lett barátunk van, akik pontosan tudják, mi a véleményünk.

Ők pontosan értik, hogy nem rólunk és róluk van szó, így sokan közülük velünk ünnepelnek. Semmi problémánk azzal, ha emberek itt élnek közöttünk, de nem veszíthetjük el a lelkünk és az identitásunk.” (Rob Hancock, 64 éves, pubtulajdonos, Boston, Lincolnshire)

„Meggyújtok egy gyertyát és elmorzsolok egy könnycseppet”

„A Brexit napjának közeledtével egyre nagyobb szomorúság töltött el. A neten rengeteget bántanak azért, amiért így érzek, ez is csak azt bizonyítja, hogy ez az egész olyan rondaságot engedett szabadjára a társadalmunkban, ami talán mindig is jelen volt, de szunnyadt valahol – az én életemben mindenképpen.

Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha örömet érezzek mások nyomorúsága felett.

A Brexit sokféleképpen volt hatással az életemre. A gyász jeleit vettem észre magamon, különösen a decemberi választások után, amikor minden reményem, miszerint megfordulhatnak, rendbe jöhetnek a dolgok, darabokra hullott.

Az Európai Unió számomra személyes dolog. A párom francia, ha nem lett volna az emberek szabad mozgása, akkor sosem találkozunk. Mélyen belém égett amikor azt mondta, „talán túl sokáig érezte otthonának ezt a helyet”, mert ez tényleg az otthona.

Nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy az Európai Unió intézménye tökéletes lenne. Mint a politikában minden, vannak jó dolgai és olyan részei, melyekkel nem értek egyet, de mindig az európai békét és együttműködést jelentette, aminek a gondolatával nehéz vitatkozni. Legalábbis így gondoltam.

A péntek estét a családommal töltöm. Meggyújtok egy gyertyát, este 11 órakor egy percig elmerülök a gondolataimban és nem kétséges, hogy elmorzsolok egy könnycseppet.

Az Európai Uniónak szánt üzenetem egyszerű: résnyire hagyják nyitva az ajtót. Remélem, egy napon újra beléphetünk rajta.” (Kirsty Law, 35 éves, Greenock, Inverclyde)

„Pezsgővel ünneplek”

„Nagyon várom már a Brexit napját. Oly hosszú várakozást követően végre érvényt szerezhetünk a demokratikusan kinyilvánított akaratunknak, ami komoly megkönnyebbülés, mert 2016 óta komolyan aggódtam a demokráciáért.

Soha nem éltem független, szuverén Egyesült Királyságban és ez az, ami a legnagyobb izgalom számomra: végre önmagunk lehetünk a saját sorsunk irányítói, legfőképp ezért szavaztam a kilépésre.

Tudom, hogy akadnak, akiknek komor pillanat lesz, amikor az óra elüti az este 11-et, de nekem büszke perc lesz.

Otthon leszek a hozzám hasonlóan izgatott partneremmel, nézzük majd a hírcsatornákat, az ünnepléseket és türelmesen várjuk a 11 órát. Ezt a történelmi pillanatot egy üveg angol pezsgővel koronázom meg, a brit lobogó pedig egész nap kint lesz a házamon.

Az elfogyasztott szeszesital mennyiségétől függően még az is előfordulhat, hogy elszórakoztatom a partnerem a himnusz egy meglehetősen rémes előadásával.” (Lee Smith, 28 éves, Bury, Greater Manchester)

„Olyan, mintha gyászolnék”

„Kifejezetten fáj a gondolat, olyan mint egy borzalmas elválás. Vannak emberek (például a 36 éves lányom), akiknek fogalmuk sincs, milyen nem az Európai Unió tagjaként élni.

Minden porcikájukban uniós polgárok, hirtelen elveszíteni az ezzel járó identitást borzalmas érzés. Arra gondolni, hogy minden az uniós polgársággal járó jog most elvész – rémes.

A kezdetekben egy halottvirrasztáshoz hasonlítottam. Olyan, mintha gyászolnék, ezen nincs mit ünnepelni, vagy akár csak megemlékezni rá.

Rengeteg brit nagyon fel van zaklatva, nem akarják, hogy megtörténjen a Brexit. Vannak, akik ágyban töltik a napot, vannak, akik kimennek meginni egy italt spanyol barátaikkal.

Én semmit nem tervezek. Gondolom, otthon leszek, de az biztos, hogy nem megyek ünnepelni.

Zaklatott – alighanem ez írja le a legjobban, hogyan érzem magam. Nem olyasmi ez, amit az ember várna, de el kell fogadnom, hogy ez van. Remélem, nem lesz igazam és nem az fog történni, amit gondolok. Én leszek az első, aki elnézést kérek, ha nem lesz igazam, de minden jel arra mutat.

Az útlevelem brit. Brit állampolgár vagyok, de a szívem mindig az Európai Unióval lesz.” (Anne Hernandez, 66 éves, félig nyugdíjba vonult egyetemi előadó, aki Malagában él)

A vélemények először itt jelentek meg.

Mit is mondhatnék? Viszlát, Egyesült Királyság…

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.