Az életben az egyik legnehezebb dolog elengedni – legyen az egy ország, egy hely vagy egy ember. Néha persze muszáj újrakezdeni, az év vége-eleje pedig különösen alkalmas az életünk, a mögöttünk hagyott időszak újragondolására.
Magyarországon töltötted az ünnepeket? Mit tapasztaltál? Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre!
Különösen így van ez, ha az ember beteg, mint Hajni, aki öt napot töltött betegen, ami nem a legjobb évkezdet. De azért egy összegzésre futotta neki.
„Tudom, tudom, újév, összegezni kéne, satöbbi, és amúgy is tök lemaradtam a blogolással… hát most valahogy nem érzem. De oké, erőltessem meg magam, tessék.
Tizenegy év boldog együttlét után elengedtük egymást Dáviddal, szerintem már rég ideje volt, de mégiscsak most jött el valahogy, azóta persze visszatért belém az eredeti könnyűvérű Hajni, aki imád a pultnál ismerkedni és flörtölni és bohóckodni idegenekkel, aztán persze megbánja, újrakezdi, újra megbánja, stb.
Kicsit huszonévesnek érzem magam ilyenkor, hiába leszek hamarosan negyven. Szerencsére még a huszonéves fiúk sem gondolják, hogy az anyjuk lehetnék, hehe, de ugyanakkor imponálok már az ötvenes pasiknak is, széles a skála.
Nyilván csak magányűzésre jók ezek a sztorik, bár úgy veszem észre, végül tényleg sikerült megtanulnom egyedül élni is. Mondjuk ebben a hajós életben igazán nincs sok magányra lehetőség.
Szóval ez történt az elmúlt évben. Utazás sok helyre, Zanziról Bp-re, Bp-ről Maldívra, Maldívról Krétára, Krétáról Thaiföldre. Thaiföldről már kétszer is voltam Malájziában, egyszer Penangban, egyszer pedig Kuala Lumpurban.
Legközelebb lehet, hogy Vietnámba, vagy Laoszba megyek, de az még messze van, március közepén. Lett egy ukulelém, és tudok már rajta vagy 8 számot (elég lassan haladok amúgy, de csomószor nem is akarok számokat játszani, csakúgy prüntyögök, élvezem még mindig).
Nagyjából ennyit tudok most mondani, vissza kell feküdnöm köhögni, haha. Legyen vidám évetek, és szeressetek mindent, ami körülvesz. Peace.”
A teljes posztot itt találjátok.
Windows-háttérkép testközelből
Az amerikai Page nem egy nagyváros, mégis rengeteg a látnivaló. Mind közül a legnagyobb az Antelope Canyon, vagy Antilop-kanyon. Alighanem a legtöbb ember már látott fényképet erről a helyről, pláne akinek a Windows választ háttérképet a gépére. Editék viszont saját szemükkel látták.
„Nem mondom, hogy nem gondolkodtunk el rajta, hogy valóban megnézzük-e a kanyont, mivel ez nem olcsó mulatság, mindössze alig több, mint egy óra a túra és négyünknek közel 250$-t kellett fizetni.
Elég nagy különbség a Grand Canyonhoz képest, de tudni kell, hogy a kanyon a navajók földjén található, a túrákat is ők szervezik, és úgymond ők üzemeltetik a helyet. A kanyonba nem szabad csak úgy bemenni, mindenképp kell egy túravezető, és jó előre helyet kell foglalni, a jó előre annyit tesz, hogy hónapokkal előre. (...)
Nem is olyan egyszerű eldönteni, hogy mi legyen, hisz két kanyon van, a felső, és az alsó vagyis Upper és Lower Antelope Canyon. Van különbség, a felső könnyen járható, akár mozgássérültek is látogathatják, az alsó izgalmasabbnak tűnt, hisz meredek létrán kell leereszkedni, majd természetesen a túra végén kimászni onnan. (...)
El is indultunk a kanyon bejárata felé, amiből tényleg nem látszik semmi, csak annyit lehet érzékelni, hogy sziklás talajon sétálunk, amit egyébként finom apró szemű homok borít.
A túravezetőnk egyből a Zuram mellé szegődött, és elkezdtek beszélgetni. A szokásos, honnan jöttünk, hová megyünk, majd megtudtunk néhány dolgot, mint például, hogy a sok eső, a viharok miatt a Grand Canyonban nagyon későn kezdődött a turistaszezon, hisz vihar esetén nem annyira mókás ott túrázni, mert lent a víz, fent a villámok okoznak problémákat. (...)
Leereszkedtünk a kanyonba, nem létrán, hanem lépcsőkön, de igen keskeny lépcsőfokok voltak, nem volt vészes, de nem ártott, ha az ember az orra elé néz. A talaj homokos, és a látvány leírhatatlan.
Szerencsére csak heten voltunk a csoportban, így egyáltalán nem rohantunk, a vezetőnk ráérősen sétált, és hagyta, hogy mindenhol fényképezgessünk, sőt mutatott egy-két trükköt is, hogy hogyan tudunk jó képeket csinálni.
Elmesélte, hogy a kanyon igazán azóta népszerű, amióta a National Geographic címlapján volt egy kép a kanyonból, azóta özönlenek a turisták. A kanyontúra nem veszélytelen, habár ott épp abban a pillanatban teljesen annak tűnt. Nem véletlen azonban, hogy csak vezetővel lehet lemenni, a legkisebb esőzés is katasztrófához vezethet.”
A teljes posztot nagyszerű fotókkal itt találjátok.
A beszélő esőerdő
Vannak, akik a hegyek szerelmesei, másokat a sivatag vonzza, van, aki az északi vidékekért rajong, más Délnek menne folyton. Elvira a trópusi esőerdőkre voksol, mert ott találja meg a lelki békéjét a párás melegben, a sűrűn sorakozó, izzadó növények között. Mint például a malajziai Negara Nemzeti Parkban.
„Ha a tudósoknak hinni lehet, ez az erdő nagyon-nagyon régóta itt áll már. Korát 130 millió évre becsülik, amit egyrészt arra alapoznak, hogy olyan növények élnek itt, amelyek nyomait ennyi idősnek datált fosszíliákon is megtalálták, továbbá az erdőben fellelhető a tapír, amelyet az egyik legősibb emlősnek tartanak. Csupán egy olyan esőerdő van a világon, amelynek korát ennél régebbre teszik: a Daintree erdőségét Ausztráliában.
A 130 millió év azt jelenti, hogy folyamatosan, megszakítás nélkül ennyi ideje található itt esőerdő. Ha igaz, amit a tudósok állítanak, ez az erdő már akkor létezett, amikor a ma ismert kontinensek még Laurázsia és Gondwana őskontinensekbe tömörültek, és 50 méterre is megnövő fái között egykor dinoszauruszok jártak.
Óriásfák generációi nőttek ki a földből, majd adták vissza törzsüket a földnek, hogy táplálják az erdő élőlényeinek több millió nemzedékét. 130 millió éve zajlik itt az élet ciklikus megújulása hónapról hónapra, napról napra.
A Taman Negara esőerdőt többféleképpen lehet megközelíteni. Ennek egyik legjópofább módja, hogy az esőerdei kirándulások bázisaként szolgáló Kuala Tahan faluba behajózunk a Tembeling folyón Kuala Tembeling település kis kikötőjéből. A fedett faladikot hátul motor hajtja, élvezetes és kiszámítható tempóban halad felfelé a folyón vagy 3 órán keresztül, mire Kuala Tahanba ér.
Mindössze négyen ültünk utazók a hosszú csónakban (valószínűleg a nagy hátizsákjainkra való tekintettel nem engedélyeztek több embert egy járműbe). A motor zúgása nem bátorított minket társalgásra, de nem is baj – ezt a zúgást leszámítva olyan csend és nyugalom honolt a vidéken, amilyenben évek óta nem volt részem.
Kétoldalt sűrűn húzódott az esőerdő, s habár nem rezzentek a lombkoronák, biztos voltam benne, hogy élénk élet zajlik ott. Ujjaimat bele-belemártottam a barna színű, langyoskás folyóvízbe (utólag kiderült, hogy a folyóban tanyázó élőlények miatt az ilyesmi igen veszélyes, könnyen komoly harapással végződhet a könnyed szórakozás; szerencsére semmi bajom nem lett).
Idővel az eső is eleredt, először gyengéd cseppekben, majd sűrűn szitálva, végül vadul csapkodva, mi pedig kapkodva húztuk magunkra az esőkabátunkat, és belül fohászkodtunk a hátizsákjaink épségéért. Nagyjából háromnegyed óra alatt értünk ki az esőből, és mire megérkeztünk a dokkhoz Kuala Tahanba, ismét sütött a nap. (...)
Amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy milyen élményt szeretnék a Taman Negara esőerdőben, a válasz az volt, hogy kapcsolatba kerülni ezzel a titkokat rejtő rengeteggel. Ehhez többféle programot kiötlöttem, de a legjobban mégis azt vártam, hogy egyedül túrázzak a dzsungelben. Hogy csak az erdő legyen, és én.
A nemzeti park látogatóközpontjától nem messze találhatók a lombkoronaséta függőhídjai – ide a központtól végig fapallókon lehet eljutni, és sűrűn kitáblázzák az irányt. Gondoskodnak róla, hogy az embernek semmi baja ne essen, akár amikor lent a fák törzse között, akár amikor fent a lombkoronák között sétál.
Ha befejeztük a lombkoronasétát, és visszatértünk a földre, hasonlóan biztonságos módon, lépcsőkön és pallókon megközelíthetjük a Bukit Teresek nevű kilátópontot, ahonnan beláthatjuk a környező dombokon elterülő erdőséget. (...)
Lassan haladtam, egyrészt mert szeretek ráérősen sétálni, másrészt mert gyakran megálltam megcsodálni a fákat. Jó pár olyan óriásfát láttam, amelynek vizet tároló gyökérzetének föld feletti része magasabb volt, mint én, ráadásul fantasztikusan vastag és kiterjedt. Az óriásfák körül liánok hajlongtak fás szárukkal stabilan és erősen, mégis kecsesen, mindenféle meglepő alakzatokba csavarodva. (...)
Van valami szorongató érzés abban, ha az ember két órán keresztül egyedül túrázik az esőerdőben, és nem találkozik senkivel. Minden másodpercben tapintható annak esélye, hogy megcsúszik és kificamítja a bokáját, vagy hogy a következő fa mögött megjelenik valami, amit nem szeretne, hogy ott legyen.
És az ember mégsem tehet mást, mint hogy ezt a szorongást magában hordozva továbbhalad arra, amerre tudomása szerint az előre van. Sőt, ha jót akar magának, akkor ezt a szorongást beteszi egy fiókba vagy leteszi egy sarokba, s nem törődik vele, hanem megáll, és egyszerűen az erdőre figyel.
Ennek a veszélyesnek és lenyűgözőnek érzett esőerdőnek a misztériumára. Arra, ahogyan összefonódik itt minden: a fák törzsét liánok ölelik körül, a régi, távozófélben lévő famatuzsálemek testén már friss növényhajtások sarjadnak. A fák mellett, tövénél, vagy épp magán a törzsön misztikus formájú gombák nőnek. Itt minden fa önmagában is teljes ökoközösség, nem csak az erdő egésze.
Így van ez az esőerdőn túl, „a kinti világban” is: ha valami újba kezdünk az életben, ha letérünk a kitaposott ösvényről, egyúttal az ismeretlennel is kacérkodunk.
Rengeteg bizonytalanság kapcsolódhat hozzá, kétségekkel küzdhetünk, és azon aggódhatunk, eljutunk-e oda, ahova szeretnénk. Többnyire nem is látjuk, hol lesz a vége. És van egy pont, amikor visszacsinálni a régi helyzetet legalább akkora vagy még nagyobb erőfeszítés, mint továbbhaladni az új úton.
A misztériumok akkor nyílnak meg, ha átmentünk a sötét úton. Az új utak jutalma gyakran nem a látványos siker, nem a taps és a csinnadratta, hanem a flow eksztázisa vagy az, hogy bepillantást nyerünk az élet százarcú lehetőségeibe és szépségének ezerféle megnyilvánulásába, és hogy megtaláljuk azokat a hozzánk hasonló, ritka madarakat, akik szintén ezt az utat járják.
Az egyik legnagyobb titok azonban mégis ez: habár az utat nem járhatja helyettünk senki, csak akkor tudunk rajta végigmenni, ha mi is beágyazódunk egy kis „ökoközösségbe”, és összefonódunk vele.”
Az eredeti írást fantasztikus képekkel itt olvashatod el.
Kövesd a Határátkelőt az Instagramon is!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon�The Harry Potter Bridge �: @balazsromsics #harrypotter #bridge #viaduct #glenfinnan #scotland
(Nyitókép: pixabay.com/StockSnap)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek