Ragadós vízesés, csodálatos növények, eldugott, turisták által kevéssé látogatott helyek – ez Thaiföld sokak által ismeretlen arca, pedig mint Viki és Dani képes beszámolójából kiderül, érdemes ezeket is meglátogatni, ha már valaki (és az európai télből menekülve nem is olyan kevesen) oda látogat.
„A legújabb hóbortunk, mert nagyon szeretjük a ragacsos rizst mangóval (meg soook kókusztejjel, és még több nádcukorral), hogy külön megvesszük ezeket, majd magunk csináljuk meg. Így hatszor annyit tudunk enni ugyanannyiért, „függőségünket” kielégítve.
De legutóbb felfedeztünk egy olyan édességet is, hogy egy bambusz szárába tömnek bele ragacsos rizst kókusztejjel, meg fekete babbal. Mennyei!
Igyekszünk úgy elütni itt az időt (ami egyébként olykor meglepően gyorsan telik, talán a jó társaság miatt?), hogy minél több olyan helyet keressünk fel, amiről nem írnak a prospektusok, és nem özönlötték még el a turisták.
A ragadós vízesés
Ilyen a Bua Thong Waterfall, avagy a ragacsos (ragadós?) vízesés is, mely 60km-re van Chiang Maitól és nem sokan látogatják.
Ahogy odaértünk a vízeséshez, én teljesen megbolondultam, és úgy viselkedtem, mint egy hülyegyerek (amúgy is szoktam, de ez most extrém volt), fel-alá rohangáltam, aláfeküdtem, fürödtem benne, csináltam rengeteg videót, melyekből van fent a YouTube-on is.
A vízesés érdekessége ugyanis, hogy a víz olyan sok kalciumot oldott ki, és rakott le a felszínre, hogy azon közlekedni lehet, akár mezítláb is! Helyenként csúszós, de alapvetően még vizesen is tapad rajta az ember lába.
Hosszú órákon át ezzel bohóckodtunk értetlenkedve, hogy lehetséges az, hogy egy vízesésen felfelé fusson (!) az ember fia, vagy lánya anélkül, hogy elesne. Ráadásul még belépődíj sincs, ellentétben sok nemzeti parkkal/vízeséssel.
Pár száz méterre pedig maga a forrás tekinthető meg egy gyönyörű környezetben , buja dzsungellel körülvéve, és még angolul is ki van írva a története, valamint a környezet is szépen karbantartott.
Az pedig a Lanna birodalom megölt, leigázott királyáról -és feleségéről szól, akiknek a lányaik és gyerekeik életben maradtak, és fohászkodtak az istenekhez, hogy fakasszanak vizet a barlangba, ahol ők meghúzták magukat az ellenség elől. Ez meg is történt, így alakult ki a felbugyogó forrás, és a szép vízesés.
Ezek azok a helyek, amikért érdemes itt lenni, amiért úgy érezzük, ez az ország nagyon sokat tud még adni nekünk. Nagyon szeretjük Magyarországot is, de valljuk be, az év ezen időszakában, felmelegedés ide, vagy oda, nem élvezkedhetnénk ennyit odahaza a szabad levegőn. A világ olyan nagy és csak arra vár, hogy „bekebelezzük”!
A templomok városa
Ebben a városban 300 templom van, az összeset nem tudjuk - és nem is akarjuk- megnézni, így a legjobbakat próbáljuk felderíteni.
Nem messze a szállásunktól van egy ősi templom (Wat Umong), melyhez egy alagútrendszer is tartozik, ahol régen a szerzetesek éltek. Az udvarán sok érdekes szobor is van, némelyik félelmetes részletességgel kidolgozott.
A legjelentősebbhez is (Doi Suthep) muszáj volt felmennünk, mert a közelben, 1070 méter magasan van, és csodálatos kilátás nyílik onnan Chiang Maira, főleg naplemente után. És azt tartják róla, aki nem látta, az ezt a várost sem látta.
A sztorija is izgalmas: 700 éve, amikor az akkori király templomot akart építeni, elefántjára bízta a „döntést”: az elefánt megállt a templom helyén, körözött hármat, majd trombitált. A király ezt egyértelműnek hitte, így lett felépítve az épület ott, ahol.
Odafelé menet még belebotlottunk három jelentéktelen vízesésbe, persze a leggyengébb is nagyobb volt, mint a Szalajka-vízesés.
Egyik este megpróbáltuk bevetni magunkat a Chiang Mai-i éjszakába, több-kevesebb sikerrel. Újra megnéztük, mi megy a jazz clubban, de az európai gitáros elég vérszegényet produkált, így átnéztünk egy klubokat felvonultató helyszínre, de az összes helyről olyan borzasztó zene szólt, hogy inkább hazamentünk.
Vagy mi vagyunk ehhez már idősek, vagy a mai dj-kkel van gond, ez a kérdés nyitva marad. Még próbálkozunk, mert mindketten táncos lábúak vagyunk, és azért ropnánk már egy jót. Nem adjuk fel!
Végre elmentünk masszázsra! A dzsungel közepén van egy szalon, ahol vérprofi masszőrnők (már-már csontkovácsok) ropogtattak meg minket alaposan. Újjászülettünk!!
Eredetileg egy női börtönbe akartunk menni, ahol egy rekreációs program keretében (értsd: a rabok kitanulnak egy szakmát, és új életük kezdetén még pénzük is lesz ebből) a rabok masszírozzák a delikvenseket, de csak adott napra lehet időpontot foglalni, és mire mi feltápászkodunk, már betelt aznapra. Ráadásul egy 15 fős teremben, börtönőrök árgus szemei előtt megy az akció, így már nem is annyira privát az élmény.
Holdbéli táj
Harminc km-re van a Mae Wang nemzeti park, ahol folyami üledékes kőzet van, amit több ezer éve erodál a víz és a levegő. Így egy kisebb kanyon alakult ki, melynek csodájára lehet járni.
Rengeteg mosott kavics is van, elképesztő a látvány, ahogy kirakódtak a frakciók egymásra, illetve milyen oszlopokat formál az erózió. Ilyen holdbéli táj kevés helyen van a Földön.
Láttunk ott két vadméh kaptárat is, szerencsére üresen. Egyébként továbbra is bosszant, hogy a helyiek 200 Ft-ért, külföldiek 1-3 ezer Ft-ért mehetnek be a nemzeti parkokba, és kb. minden állami látnivalóhoz. Ami kárpótol valamennyire, hogy minden ilyen hely szépen ki van építve, rendben tartják, van tiszta WC-je is, és jók az utak.
Thaiföld legmagasabb csúcsa
Amire már nagyon készültünk, Thaiföld legmagasabb csúcsa és a körülötte elhelyezkedő Doi Inthanon nemzeti park gigantikus vízesésekkel, és a kempingezés! Erre két napot szántunk, mert 100 km-re van a csúcs, és az utolsó 40 km szerpentin, így elég zaklatott lenne egy nap alatt teljesíteni.
Nem béreltünk külön nagymotort (hiba volt), így szegény kis 125-ös Yamahánk kuplungját és pár lóerejét, valamint nem túl erős fékeit tettük próbára. Sík terepen 80-nal lehet vele hasítani, afelett is inkább a menetszél zavaró, komolyabb emelkedőkön néha még a 30 is gondot okozott.
Első nap két óriási vízesésnél tettünk kitérőt. Az első a Mae Ya, mely a leírás szerint 250 m magas, nagyon sok lépcsős zuhatag-komplexum. Nehéz leírni, mit érez ott az ember. Olyan mennyiségű víz zúdul le olyan robajjal, mely a Niagaráéhoz méltó. Nem is tudtunk szabadulni tőle egy órán át.
Ehhez egy 800 m-es kibetonozott járda vezet fel, és 10km-es kitérőt kell tenni a nemzeti park főútvonalához képest, így elég kevesen voltak, azok is inkább helyiek.
Ezzel ellentétben a következő, kicsit indiános nevű Wachirathan vízesésnél rengetegen voltak, dugig volt a parkoló a pickup-taxikkal és kisbuszokkal, mert onnan csak kb. 40 m-t kellett fellépcsőzni a csodás szelfi-mennyországig, ahol magukat, egymást, másokat és a vízesést fotózzák a like-vadászok.
Azt figyeltük meg az efféle látványosságoknál, hogy némelyek (főként ázsiaiak) annyira belefeledkeznek a fényképezkedésbe, hogy magát az attrakciót meg se nézik. Modern korok fura szokásai.
Kempingezés csúcsközelben
Miután kiörömködtük magunkat, tovább kanyarogtunk a hegyre felfelé, egészen a nemzeti park központjáig, ahol a sátorozáshoz felszerelést lehet bérelni. Matracot, hálózsákot, és kaucsukból készült szuper párnát is lehet bérelni, melyek az előre felállított sátorral együtt 3500 Ft-ba kerültek.
Nagyon sok helyi választja ezt a lehetőséget, külföldieket alig láttunk, úgy tűnik, ez egy menő opció a helyiek számára, ráadásul az egyéb szállások 10 ezer Ft felett kezdődnek.
Bekvártélyoztuk magunkat, majd felmentünk a csúcs közelébe épített sztúpákhoz naplementét nézni. 9 fok volt és erős szél fújt fent 2200 m-en, de a látvány feledtette velünk ezeket. Hazafelé majd' lefagytunk a motorról, így én elzárkóztam a napfelkelte megnézésétől.
Az éjszaka nyugalmasan telt, én máshogy képzeltem el, azt hittem, kígyókkal kell harcolni, és veszett cibetmacskák elől menekülni, ehelyett a thaioktól, akik 5-kor keltek, hogy felérjenek a légvonalban 4, de úton 18 km-re lévő csúcsra, nem tudtunk aludni, mert olyan hangzavart csaptak, amíg el nem mentek, mintha fényes nappal lett volna.
Miután leléptek a napfelkelte-vadászok, visszaaludtunk, és csak 8-kor keltünk fel, a „normális” emberekkel együtt. Visszaadtuk a felszerelést, és felevickéltünk a kuplung -és fékszagtól bűzlő csúcsra, ami annyira nem is volt érdekes, mert egy erdő közepén volt, és semmilyen panoráma nem várt minket.
Nagyon sok autó és motor küzdi fel magát nap mint nap. Sokat kellett állni a napon felmelegedni, mert csak pár fok volt, és úgy éreztük magunkat, mint Jim Carrey-ék a Dumb és Dumber c. filmben a motorozás után. Alig tudtam artikulálni, ráfagyott az arcomra a mosoly.
A katarzis közelében
Hogy ne maradjon el a katarzis-élmény, erdei ösvényeket építettek ki a közelben. A csúcshoz közelebbi egy mohával benőtt mesebeli erdőn keresztül vezetett, mely minden képzeletünket felülmúlta. Ilyen erdőt maximum filmekben lehet látni, az összes fa mohával, páfránnyal és zúzmóval van benőve.
A másik ösvény még izgalmasabb volt, kellett is egy helyi, hmong-törzsbeli vezetőt bérelni minden csoportnak 2000 Ft-ért (a kezükbe adták a pénzt, így nem bántuk), aki végigvitt minket újabb varázslatos erdőkön, hegygerinceken át, 3,5 km-en, majd vissza a kiindulóponthoz.
Lenyűgöző volt a panoráma, érdekes volt látni a Himalája hegység délkeleti láncolatait. A levegő pedig ritka volt, sokat kellett lépcsőzni, lihegtünk is olykor rendesen. De a 140cm-es hmong néni csak mosolygott rajtunk.
Sok rododendron, begónia, és egyéb szép virág kápráztatott el minket az úton. Meg két óriási szikla is, melyek kissé a Pilisben lévő Vadálló-kövekre emlékeztettek.
Hazafelé még megnéztünk egy vízesést, a Mae Klang-ot, melyet elég rendesen lepontoztak a Google-on. Nekünk ennek ellenére nagyon tetszett, mert több, kisebb-nagyobb vízesésből állt. Az unokaöcsém, Alexander közelgő, 7 éves szülinapi köszöntőjét is ott vettük fel videóra, annyira szép volt a környezet.
Ha kíváncsiak vagytok Viki és Dani kalandjaira, olvassatok bele a blogjukba!
Kövesd a Határátkelőt az Instagramon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek