Az Azori-szigetek ugyan az Európai Unió része (lévén Portugáliához tartozik), a kontinensről nézve mégis a világ végén van, hiszen 1500 kilométerre található Lisszabontól. Itt élnek Barbaráék április óta, de amikor kórházba került ott, még csak január volt. Vajon milyen tapasztalatokkal gazdagodott?
Neked is van külföldi kórházi tapasztalatod? Esetleg határátkelőként kerültél már magyar kórházba? Írd meg az élményeid a hataratkelo@hotmail.com címre!
„Januárban kórházba kerültem az Azori-szigeteken, pontosabban Faialon. Itt található a kilenc szigetből háromnak a kórháza. Ritka autoimmun betegségem van, a hazautazás elött két nappal már annyira rosszul voltam, hogy a sürgősségin kötöttem ki.
Kb. 10 percet kellett várakozni, a kötelező rutin után rögtön infúzióra raktak, egy órán belül már a kórteremben. Külön kaptam egy angolul beszélő ápolót. A szoba négyágyas volt, tv, zuhanyzó, külön WC. Az orvosok, ápolók nagyon kedvesek voltak, a takarító személyzet egyben az ápolók segédjei is.
Naponta kétszer takarították a kórtermeket, mindenhol kint a kézfertőtlenítő, amit használnak is. Az idős mozgásképtelen betegeket naponta fürdetik, türelmesen etetik és beszélgetnek velük, még ha nem is tudnak válaszolni.
A portugálok amúgy is nagyon szeretnek beszélni. Jó volt nézni, hogy milyen tisztelettel törődnek az idősekkel. Mikor zuhanyozni mentem, szóltak, hogy várjak, furcsa volt, de csak a zuhany elé terítettek egy betegalátétet, magyarul pelenkát.
Az étkezések
Napi 4 étkezés, az ebéd kimondottan finom volt, marhával itt elég jól el vannak látva, helyi húst szolgálnak fel, mondanom sem kell, azon egy gramm mócsing se volt.
A kórházat akkoriban kezdték el bővíteni, én lázasan napi 4 infúzióval, szóval a légkalapács hangja annyira nem esett jól, nagyon keveset tudtam aludni. Mikor első nap este 10-kor felkeltettek, hogy kérek-e kávét, teát, vagy kekszet, nem is értettem.
Harmadik nap már szóltam, hogy ha lehet, ne keltsenek fel, mert este 10-kor leginkább aludni szeretek. :)
Bármikor elérhető orvosok
Vizsgálatokra szigorúan tolószékben tologatják az embert, hiába tud menni, ez a protokoll. Az orvosok itt bármikor elérhetőek, ha valamit kérdezni szeretne tőlük az ember csak szólni kell az ápolóknak, hogy akarsz valamit.
Uniós ország lévén fizetni nem kell, ugyan volt biztosításom külön is. A biztosító hívogatott is, ha nem vettem fel, mert éppen haldokoltam, képesek voltak a kórházon keresztül hívni és számon kérni, hogy miért nem vettem fel.
Felháborítónak tartottam, hogy nem a férjemet hívták, hanem engem zaklattak napi háromszor. Mikor már otthon voltam, egyszer sem hívtak.
Az orvosok beszéltek rá, hogy maradjak, mert itt tudnak kezelni, az utazásunk így tovább tartott 5 nappal, de megérte. Azóta már itt élünk és így lett olyan orvosom, aki már találkozott ilyen betegséggel. Magyarországon szinte csak a tankönyvből tudják, hogy van ilyen.
Vannak problémák, de az első tapasztalat pozitív
Mikor áprilisba visszajöttünk ide már végleg, a doktornő mikor meglátott megölelgetett én meg csak néztem döbbentem, hogy ilyen is van?? Nem ehhez voltam szokva otthon.
Persze a helyieknek itt is van problémája az egészségügyi rendszerrel, de ők még nem tapasztalták meg azt, milyen máshol - például Magyarországon.
Nem tudom, hogy 1-2 év múlva is ezt fogom-e írni, de az első tapasztalatom az nagyon pozitív volt.
Azóta voltam egyszer kontrollon, na arra nem volt egyszerű bejutni, de az se a kórház hibája volt, hanem a családi orvosé. Nem egyszerű, de az már egy másik történet, hogy hogyan is működik itt az sztk-rendszer.”
Kövesd a Határátkelőt az Instagramon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek