A Kanadában éppen a kétnyelvűséggel birkózó, elsős kisfiútól Toszkánán át egészen a lisszaboni anarchista kocsmákig ível a mai poszt, szóval egy dolgot bizton állíthatok: nem fogtok unatkozni.
(Fotó: pixabay.com/stocksnap)
Egyre több külföldön élő magyar családban okoz kérdéseket a kétnyelvűség, nincsenek ezzel másként a kanadai Juharszirup szerzői sem, ahol a kisfiú ugyan mind magyarul, mind angolul jól beszél, de csak utóbbi nyelven kezdett el írni és olvasni (egyszer majd ez a kérdés is megérne egy misét).
„Márk idén decemberben lesz 6 éves és Grade 1-ba jár, azaz elsős. Három és fél éves volt amikor Kanadába költöztünk és a Junior és Senior Kindergardent már itt járta Ontarióban.
A JK és az SK lényegében a helyi ovi, ami annyiban más, mint Magyarországon, hogy a gyerekeknek játékos módon, a 6 órás foglalkozási idő 50%-ában betűzést, számolást, írást és olvasást tanítanak. A többi irányított vagy szabad játékidő.
Nincs szigorúan vett kimeneti követelmény, de annak a gondos szülőnek, aki nem akar a gyermekének és magának az első osztályban nehézséget okozni érdemes figyelnie arra, hogy az SK végére
- a gyermek tudjon 1-20-ig, esetleg tovább számolni,
- még fontosabb, hogy tudja a számokat sorrendben rakni és értse meg az olyan fogalmakat, hogy több-kevesebb, és hogy melyik szám nagyobb,
- képes legyen egyszerűbb matematikai műveleteket megoldani a 10 alatti számokkal,
ismerje az ABC-t,
- képes legyen JK-SK szintű (egy-egy mondatos) szövegeket/könyveket elolvasni
és le tudjon írni 3-4 betűs nagyon egyszerű szavakat, mint a hat, red, dog, vagy jobb esetben egyszerű mondatokat mint a The cat ran home.
Előre rohanok és elspoilerezem, hogy Márk az írás kivételével tudta ezeket a „követelményeket” teljesíteni.
Emlékszem, hogy SK-ben – a tanító néni jóvoltából – minden héten hazahozott egy-két könnyített olvasmányt és mivel nálunk minden este, közvetlenül a lefekvés előtt van egy 15-20 perces mesélés idő, amikor Timka és én is olvasunk egy-egy történetet Márknak, ezért ebbe a rutinba könnyű volt „észrevétlenül” becsempésznünk a „most olvassuk együtt ezt a könyvet, amit a suliból hoztál”.
Az elején kicsit tiltakozott, de ahogy tavaly tél környékén egyre ügyesebb lett az olvasásban, úgy lett egyre egyszerűbb dolgunk a meggyőzésével.
Ezzel mára eljutottunk oda, hogy a tanító néni szerint első osztály vége fele jellemző szinten olvas angol szövegeket, sőt egy kis könyvmoly lett belőle. Hétvégén esténként leteszek a szőnyegére pár olyan könyvet amit még nem olvasott és reggel 8-kor arra megyek be hozzá, hogy pizsamában ül a szőnyegen és olvas. Dupla haszon, mivel jól szórakozik és mi meg aludhatunk.
Ezt a szintet úgy értük el, hogy már Torontóban, majd Waterlooban beiratkoztunk a könyvtárba és kezdetben olyan egyszerűsített szövegű könyveket vettünk ki, amiben minden oldalon volt egy-egy kép.
Majd rájöttem, hogy a szöveget fokozatosan lehet nehezíteni, ha gyerekeknek készült képregényeket kölcsönzünk, mert ha Márk nem ért valamit, akkor a kép alapján megérti a kontextust és nem akad le egy-egy hiányzó szón, plusz imádja az ilyen jellegű könyveket. (...)
Az SK-ben számunkra nem jött át, hogy milyen szinten kellene tudnia írni, mert a hangsúly az olvasáson volt. De aztán jött szeptemberben a Grade 1 és minden héten írnia kell pár mondatot a tanító néni által megadott játékos témában. Ezzel pedig megindult egy kis kínlódás.
Hamar rájöttünk, hogy Márk ebben a kérdésben lemaradt, mert szeptemberben nulla szót tudott hallás után leírni, ezért az első pár hétben én leírtam neki az általa kitalált szöveget, amit ő lemásolt. Ekkor az is nagy fegyvertény volt, hogy ha az adott sorban tudott maradni és azt sem tudta 100%-osan, hogy merre kanyarodik az S és a Z betű.
Pár hét után átálltunk arra, hogy ő találja ki, hogy az adott szót hogyan kell leírni hallás után. Ez a szakasz kőkemény volt (és mindig az), mert valahogy Márk fejében nincs még összedrótozva a szókép és a hang. (...)
A következő lépés az lesz, hogy a szókincsét kell felhozni arra a szintre, ahol a vele egykorú, angol anyanyelvű gyerekek vannak, mert ebben érzek még lemaradást. De nem nagyon izgulok, mert imád olvasni és így lehet a legjobban a szókincset fejleszteni.”
Ha a teljes történet érdekel, kattints ide!
A toszkán élet ábécéje
Toszkánáról mindenkiben él egy kép, mégis csak az egyik legismertebb olasz régióról van szó. Csakhogy Olaszmamma szerint a vidék sokkal több, mint a lankás dombok, a pipacsos mezők, az ódon macskaköves városkák vagy éppen Firenze, Siena és a jó ételek és italok. Ugorjunk el Toszkánába ábécésorrendben!
A cecina egy toszkán lepény
„A, mint Abetone
A toszkán élet nem csak a tengerparton és a dombokon zajlik. Abetone az olasz csizmán végig húzódó Appenninek egyik meghatározó síterepe. A varázslatos Toszkána nem csak csodás tengerpartot, finom borokat kínál a turistáknak, hisz a téli hónapokban a magasabb hegyek fehér ruhát öltenek, és innentől kezdetét veszi Toszkána sokak által kevésbé ismert arca. Az olasz tartomány legnagyobb síterepe Abetone. (...)
B, mint Bolgheri
A csupán 27 hivatalos lakóból álló olasz falucska igazán különleges ékköve Toszkánának. Bolgheri 1974-ig egy csendesen szunyókáló kis falu volt. Abban az évben viszont a Decanter magazin, egy 6 éves Sassicaiát mutatott be, amely a bordói borokat egy az egyben legyőzte. Ez volt a „Super Tuscan” születése. Innentől kezdve Bolgheri a borszakértők világában egy fix csillag. (...)
C, mint Cecina
Most nem a tengerparti városkáról szeretnénk Nektek írni, mégha elsőre sokatoknak ez is jutna az eszébe. Cecina, avagy farinata egy toszkán lepény, amit csicseriborsólisztből, vízből és olívaolajból készítenek.
D, mint Dondoli
Sergio Dondoli. Ez a név szerintünk Toszkána sok szerelmesének ismerősen cseng. Toszkána egyik leghíresebb városában, San Gimignanóban a Piazza della Cisternan készíti a világ állítólag legjobb fagyiját a mester. (...)
Sergio kedvenc téli íze az amadei kakaóból készült csokifagyi, de a leghíresebb ízei emellett még a Crema di Santa Fina, ami egy sáfrányos, fenyőmagos fagylalt, a Dolceamaro, ami pink grapefruittal készül, avagy a Rosmarino Baby, ami egy levendulás szedres finomság.
Ha itt jártok érdemes még megkóstolni a Vernaccia fagyit, ami nem más, mint egy fehérboros sorbet. Kiemelnénk még a mi nagy kedvencünket is, a kéksajtos-diós fagyit, de ki kell próbálni az olívabogyós ízvilágút is.
E, mint Elba
Isola D’Elba, vagyis Elba szigete, a toszkán szigetvilág legismertebb darabja. A legtöbbünknek elsőre talán Napóleon jut róla eszébe. Piombino kikötőjéből indulnak ide a kompok, az út csak egy óra.
A sziget legnagyobb városa, Portoferraio, ami a ligur városokhoz hasonlít, a sok színes házaival. A sziget egy hegylánc valójában, ahol a part mentén vannak a nagyobb települések és bent, a hegyeket átszelő utak mentén a kisebbek.
A legnagyobb csúcsa a kb. 1000 méter magas Monte Capanne. A szigeten az állandó lakosság kb. 30 ezer fő, de ez természetesen nyáron ennek többszörösére duzzad a sok olasz és külföldi turista miatt.
F, mint Fegato (azaz máj)
Az egyik legtoszkánabb falatka nem más, mint a crostino toscano, avagy a crostino di fegato, azaz májpástétommal megkent pirított kenyér.”
Ha a többi betűre is kíváncsi vagy, kattints ide!
Lisszaboni anarchista kocsmatörténetek
Egészen pontosan két lisszaboni anarchista kocsmáról van szó, az egyik közgazdasági értelemben hányt fittyet a kapitalizmus hívó szavának, a másik viszont politikailag is vörös-feketében pompázott. Mert az egyik becsületkasszás, a másikban meg csak hétpróbás, elítélt anarchistákat szolgáltak ki – írta Tucano.
A Tejo Bár (Fotó: facebook.com/TejoBar)
„Ahol annyit fizetsz, amennyit tudsz vagy akarsz
Voltál már becsületkasszás kocsmában? Igen, – feleled rá kapásból, mert mindenféle kocsmában voltál már. Pedig nem, mert olyan helyen tényleg voltál már, ahol annyit fizetsz, amennyit tudsz vagy akarsz? Na ugye.
A Tejo bár ilyen hely volt. Egy nagyon öreg fado gitárművész bérelte vagy az övé volt, fene se tudja. Zenész haverjaival üldögéltek (ő hangszerjavító, meg egyetemi tanár is volt) és játszottak reggelig, mondjuk eleve hajnali egykor nyitott és kb. addig volt nyitva, amíg valakit érdekelt az ébrenlét. Az egyetlen alkalmazott, egy öreg takarítónő meg felkelt korán reggel és becsukta az ajtót.
A helyet egészen furcsa emberek látogatták csak. Főleg zenészek, pár ki tudja honnan és hogyan odakeveredett turista, meg international sztár napszemüvegben, akik minket néztek, mi meg őket, mert ezeket valahogy az ügynökük autentikus helyre küldte eltűnni, meg töltődni.
A mi itt két magyar és rendkívül elkötelezett capoeirást jelent, akik munkából rendszeresen este 11 felé értek a Szent István templom előtti kilátós térre edzeni, mert hol máshol, ha nem az Alfámában lehet ilyet csinálni éjszaka?
Néha egyedül voltunk, néha a környékbeli konzervatóriumi koleszból pár muzsikás örömzenélt és akkor fel is léptünk némi szólókkal, de tulajdonképpen mindig csak jó hangulat volt, semmi kötelesség.
Megvan most is a hangulat, sőt vasárnap délutánonként már capoeira angola roda is van, de oda nem járok. Viszont játék vagy edzés után mindig Tejo bár volt a program.
Zeneileg tényleg a csúcs volt, üresebb napokon is megjelent valaki, mondjuk egy sosem látott baszk, legalább 24 húros lantgéppel és gyakorolt vagy valamit játszott.
Jobb napokon Mariza ugrott be a boltból hazafelé, gondolom egy liter tejjel a zacskóban vagy valamelyik angolai, brazil, sao toméi híresség tért be, csacsogni, aztán persze zenélni. Volt társasjáték is, többféle.
De most jön a java: a pult tulajdonképpen mindig tömve volt piával, mint bármelyik mezei kocsmában. Csak pincér nem volt, helyette egy tányér a pénznek. Nem mondhatnám, hogy sok vendég volt, de azért reggel három körül hétköznapokon voltunk legalább húszan.
A hely simán nyereséges volt, mint kiderült az italrendelést a takarítónő intézi. A nyereségesség tényleg komoly, egészen megdöbbentő pénzeket hagytak ott emberek, pedig a portugálok sem a bő marokról híresek. (...)
Elítélt anarchisták ihatnak csak
A másik anarchista hely vagy a helye inkább szörnyű környéken van, a nagyvárosi pokol egészen jól látható tornácán, ahol most is dickensi a nyomor. Ez a történet amúgy a képzelet szüleménye, nem is történt meg, csak most találtam ki.
Szóval, 2012-ben még döngölt föld volt a padló azon a környéken a lakásokban, kevesebb volt a csöves mint most, elszórt tűből azóta is tartja a statisztikai átlagot, minden kis szögletben vagy egy tucat.
Ugyanúgy a Szent György vár oldalában volt ez a kocsma, mint a Tejo bár, csak a másikon. Szinte sosem volt nyitva és most, hogy megint itt vagyok és persze mentem arra gyalog éjszaka, szóval nem is úgy tűnik, mintha valaha kinyitna, mert egy garázs van a helyén. Úgy találtam meg, hogy melóból gyalogoltam haza, hajnali kettő körül. (...)
A Lovag utca felfelé amúgy is a helyi heroinárusok kedvenc helye, évtizedek (évszázadok) óta, nem vonzó éjszaka, nappal is inkább a vadregényesség alsó, középkori szintjét súrolja.
Amíg illegális volt a heroin, addig kilós téglákban árulták a Martim Moniz piacon, kis kempingasztalokról. Mióta elnézett lett ez a méreg, azóta visszavonult a piac, de pár tucat csúnyán patkányképű dealer mindig van a sikátorokban. Gondolom 1770 óta, de mindegy, tiszteljük a helyi kultúrát.
Ha esett, ha nem, gyakran álldogáltak egy teljesen igénytelen, viszont semmitmondó kocsma ajtaja előtt, de bármi is lehetett volna az a hely tulajdonképpen. Mintha nem is lett volna nyitva soha, csak az ajtaja néha picit, meg fel volt húzva a redőny félig-meddig, de ritkán.
Csak azért szúrt szemet, mert mindig odanéztem hazafelé gyalogolva, hogy mikor ugrik rám onnan valami szétesett őrült. És 74 volt a redőnyre festve. Lisszabon aránylag biztonságos város, de azért az igazán lepusztult helyeken körülnéz az ember
De ezen az estén dílerek sehol, víz térdig és tajtékzik lefelé, persze velem szemben, ráadásul 7 fok. De redőny felhúzva és a hely nyitva. Azonnal, gondolkodás nélkül beugrottam az ajtón.
Szokásos, lepusztult, de valójában olyan kis összeérett hely volt, mint az összes hasonló ótvar iszolda az óvárosban. Klasszikus háromnegyed ház volt az özönvíz ellenére, talán egy tucat ember, de egyből a pult felé fordultam, ahol szék volt, de csapos sehol. A falakon képek, mindenféle régi újságkivágások, meg portrék, olyan lisszaboniasan. (...)
Majd egy igen megharcolt arcú hölgy állt be a pult mellé és mutatta, hogy kocc.
- Nincs kiszolgálás, magánklub.
- De nagyon esik az eső és én szeretnék egy imperiált, por favor (személyes charm, doromboló hang).
- Ez egy anarchista bár (váltott kedvesebbre, mégiscsak Lisszabon, meg nő). A 74-es forradalom előtt, alatt és után elítélt, vagy perbe fogott és felmentett, de szinte mind meghurcolt anarchisták klubja, – darálta le, mint aki nem először mondja, ráadásul lisboétául, tehát úgy hangzott mint egy kozák bevásárlólista, amire csak egyféleképpen lehet reagálni:
- Tessék?
- Magánrendezvény! Ez a 74 bár, ha nem vagy elítélt anarchista, nem iszol.
Csönd, majd lassan hüledezve, de frissen szerzett jogaim teljes birtokára ébredve mondtam, hogy:
- Akkor egy imperiált kérnék szépen.
Szemembe nézett (jó mélyen), elmosolyodott, majd csapolta a poharat és elém rakta.
- Köszönöm, mennyivel tartozom?
- Semmivel pá.
Azt hittem amúgy, hogy Lisszabon gyorsan átalakul, köszönhetően a turista hordáknak, de a turistapénz megtartja az élő kultúrát és persze van az a touch of Africa, meg carinho do Brasil is.”
A teljes posztot (amiből kiderül, hogy a pá nem az, amire gondoltok) itt találjátok.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek