Az amerikai álmot sokan kergetik, sokan hiába, ám Éva története azt mutatja meg, hogy kemény munkával, kitartással (és persze segítséggel) még a lehetetlennek tűnő helyzetben is akad megoldás. Az egész hat éve egy kirándulással indult.

„Történetem 2013-ban kezdődött, amikor elhatároztam, hogy szeretnék kimenni Amerikába kirándulni.

Mivel az európai ember szemében AMERIKA az csak AMERIKA, vagyis annyira messze van, annyira elérhetetlennek tűnik, mind távolságban, mind anyagilag, mindemellett valamiféle misztikum övezi a létét, a csomó hátborzongató vagy épp romantikus hollywoodi filmek világa, hatalmas felhőkarcolókkal amik gyakran a ködbe vesznek, vagy éppen felhők között lebegnek... látni az amerikai embereket, akik sietve szelik az utcákat sportcipőben, de elegáns öltözékben, ami kissé viccesnek is hat az európai szemében.

Nézegettem videókat, fényképeket, utazási irodákat miként is vágjak bele egyedülálló nőként ennek az utazásnak... A célállomásom New York volt, mert mindig is szerettem volna látni, amit a filmekben ámulattal néztem.

Egy sorsfordító utazás

Első utazásom ideje 2015 nyara lett (30 évesen), 2 hét önállóan tervezett út volt, amit 1 évig magam terveztem meg mindenféle külső segítség nélkül, célként, ahogy említettem New York, Washington, Philly és a Niagara vízesés.

Minden napom beterveztem, előre megvett jegyekkel, (nagyon hasznos, azóta is mindenkinek ezt ajánlom), mert úgy siklottam be a jegypénztáraknál álló 2 órás sorok mellett, mintha örök VIP tagja lennék az adott Intézményeknek.

A napjaim összefoglalva, összevissza és körbebicikliztem a Central Parkot, ebédeltem a Rockefeller Center tetején, fotóztam a Top of the Rockból, látogatást tettem a Statue of Liberty-hez (az öreg hölgyhöz) az első reggeli hajóval.

Egy napos fakultatív programot szerveztem magamnak, elvittek repülővel idegenvezetővel a Niagara vízeséshez, amit mind a 2 oldalról a kanadai és az amerikai oldalról is megnézhettem. Egy napot töltöttem szintén amerikai idegenvezetéssel Washingtonban és Philly-ben is.

Számos helyen voltam még Manhattanben, a MET-ben, ahol nem tudtam, hogy akár az ember ingyen is bemehetne, én $20 fizettem, de nem bántam, mivel hatalmas művészetkedvelő vagyok, lévén, hogy magam is festek.

Voltam a Temple Emanu-El zsinagógában, majd saját szemmel szerettem volna látni a brooklyni ortodox zsidóságot is, hogyan élnek. Hatalmas élmény volt számomra.

Minden turistalátványosságot megnéztem a Times Square-t nappal és éjszaka, bejártam a Chinatown-t, mintha Kínában lennék és a Little Italy-t is, mivel imádom a pastát, meg is ebédeltem ott. Egyszóval elvarázsolt Manhattan.

New Jersey oldalában laktam, West New York-ban, mert így minden este nézhettem a Manhattan skyline-t sétáltam reggel és este és gyönyörködtem a látványban, amit egy alföldi lány álmodni sem mert.

Egyszóval átéltem életem legmeghatározóbb utazását. Azt tudni kell, hogy nagyon szerettem mindig is utazni, voltam a legtöbb európai országban, Spanyolország, Portugália, Németország, Ausztria, Szlovákia, Görögország, Horvát ország, Lengyelország, emellett Oroszországban, Jordániában és az Egyesült Arab Emirátusokban is. Tehát nem lehetett rám mondani, hogy nem volt viszonyítási alapom.

Az utazásom végén elhatároztam, hogy mindig is ez az ország a város volt, amit egész életemben kerestem, amit úgy éreztem, hogy itt akarok élni, dolgozni.

Hatalmas szívfájdalommal búcsúztam el a várostól, attól a hatalmas forgatagtól, fura illatoktól, ami jellemzi New Yorkot, de megfogadtam magamban, hogy elérem, hogy visszajöhessek, ha lehet örökre.

Harc az álomért

És az igazi küzdelem csak most indul el... � Habár már 2013 előtt is böngésztem a netet vízumok után, de mindenhol csak azt találtam, hogy esélytelen vagyok.

Harminc évesen már hova menjek ki tanulni egyetemre, már van egy egyetemi diplomám, gyógyszerész vagyok, nagyon jó, komoly állással itthon, azonban az USA csak honosítás után fogadná azt el és nagyon sok év és sok $1000 kellene hozzá.

J1 vízummal sem tudok már kimenni nyárra dolgozni, mert elmúltam 27 éves... A szakmámban pedig nincs szponzorációra lehetőség, mert annyira gyorsan be kell tölteni a pozíciókat és csak Green card holder, vagy US Citizenek lehetnek.

Erre lett volna jó az H1B, vagy amcsi cégen keresztül az L1, de ezekre sem volt lehetőség. Úgyhogy maradt a turistáskodás és közben nyitott szemmel keresni egyetlen apró rést a hatalmas és kemény szinte áthatolhatatlan amerikai pajzson...

2015 őszén elkezdtem kutakodni az interneten, miként lehetnék bevándorló, miként szerezhetnék munkavállalási engedélyt itt. Ősszel rábukkantam egy floridiai bevándorlási tanácsadóra, akivel többször beszéltem Skype-on, és EB1-es lehetőséget ígért alsóhangon $10.000-ért (akkor kb. 2,6 millió HUF).

Nagyon szkeptikus lettem, hogy ugyan hallottam korábban az EB1 Extraordinary Ability-ről, de kizárólag olimpikonok meg világhírű emberek kapták meg, (hittem én) és mivel nagyon sok pénzről volt szó, nem mertem belevágni.

Csalódás az ügyvédekben

Ráadásul ugye garanciát sem tud senki sem vállalni, mi van, ha nem kapom meg és buktam a pénzt is... Így tovább keresgéltem. Egyik utazásom során kint New Yorkban felkerestem egy bevándorlási ügyekkel foglalkozó nagyhírű irodát, ahol a 40 éve ezekkel foglalkozó úr azt mondta, végül is nem vagyok „csúnya hölgy”, menjek férjhez, akkor jöhet a Fiancé visa = K-vízum és jöhetek.

Na, ekkor nagyot csalódtam az ügyvédekben, hogy komolyan ennyit néz ki belőlem?! Nem ez a típusú nő vagyok, hogy csak azért keressek férjet, ráadásul az egyik barátnőm éppen válófélben volt az amerikai férjétől, súlyos családi gondok miatt.

Nagyon sok nőt láttam, ukránokat, oroszokat, románokat és magyarokat, akik csak a zöld kártyáért képesek voltak hozzámenni egy ismeretlen amerikaihoz, aztán meg jöttek a gondok, verések, kihasználások, zsarolások, stb.

Én tudtam, hogy ez NEM az én utam... így megköszöntem a semmit a kedves ügyvéd úrnak és hazajöttem./ Ment a gondolkozás tovább, hogy de akkor mégis hogyan, hiszen már szinte minden eshetőséget végigvettem.

Eltelt egy év, munkahelyet is váltottam és közben információkat gyűjtöttem a Facebookon a bevándorlási csoportokból, ahol egyébként az esetek többségében csak „lehúzó” magyar kommentelők vannak, senkinek se segítve, minden érdeklődőt azonnal leszólva, mekkora hülye, hogy ezt azt sem tudja, stb.

Az akkori csoportból ki is szállt 2 tag akik „fizetős amerikai bevándorlási” oldalt hoztak létre, ahol most már pénzért voltak hajlandók a legalapvetőbb információt is megosztani a tagjaikkal.

Az egyik Facebook kommentemhez hozzászólt akkor Adam Szabó, amikor is egy tagnak meséltem, hogy én is próbáltam vízumokat szerezni, de esélytelennek látom, úgyhogy nem tudom, mit lehetne próbálni.

Így akadtam össze Adam-mel, 2017 nyarán, amikor elkezdtünk beszélgetni és kérte, hogy csak egy áttekintésre küldjem már el neki az eddigi életutam és munkám legfőbb állomásait és eredményeit.

Ezután be is léptem az ő Amerikai Bevándorlási Csoportjába, ahol több 10.000 tag volt már akkor is és nagyon segítőkészek, nem is tudom, hogy nem akadták rájuk azelőtt.

Mégis van megoldás

Ekkor döbbentem meg, hogy viszontválaszban közölte, hogy alkalmas vagyok az EB-1re. Mivel már 2 évvel ezelőtt is ezt a vízumot javasolták nekem, ezért erős fenntartásaim voltak, hogy vajon az én kvalifikáltságom elegendő-e és megfelel-e a kategória kritériumainak.

Egyre többet egyeztettem Adam-mel és egyszercsak mégis elhittem, hogy a saját területemen kell bizonyítanom a tehetségem és nem a Nobel-díjasok körében vagy épp olimpikonok világában, csak a saját munka területemen.

Úgy éreztem Adam adott reményt az álmaim elérésének és belementem, hogy akkor rendben vágjunk bele. A self-petition EB1 csomagot választottam, kifizettem nyáron a kért összeget, ami töredéke volt a 2 évvel ezelőtti $10.000-nak is, és belevágtam.

Mondta Adam, hogy ez hosszú és küzdelmes út lesz, de higgyek magamban és menni fog. Jött az EB1- EA összeállítása, 7 hónapig (2017 szeptemberétől 2018 márciusáig) írtam majdnem éjt-nappallá téve, természetesen a munkám mellett.

Sok momentumnál, ahol elakadtam vagy elbizonytalanodtam, Adam mindig segített. Nagyon sok hasznos és jótanáccsal látott el, mikre térjek ki a kérelemben. Az útitársam volt ebben az egész folyamatban. Ha szükségem volt rá, ahogy ideje engedte, azonnal segített.

2018 márciusában beadásra került Premium Process-el, hogy 15 napon belül választ is kapjak és ne kelljen fél évet várnom a válaszra... és 2018 április 2-án megkaptam e-mail-ben, hogy APPROVED a Self- Petition-m!!!

2019 júniusában kerültem csak sajnos sorra a vízuminterjúra, hogy zöld kártyát kaphassak, az elmúlt több mint 1 évben voltak lépések, dokumentumokat összegyűjteni, beküldeni USA-ba az NVC-nek, várni kb. 2 hónapot egy válasz emailre, szóval nem gyors a procedúra, de előbb utóbb sorra kerül az ember és addig is lehet készülni az új életre.

A vízuminterjú

Ráadásul bele is estünk az elnöki kormányzati leállásba, így 3-4 hónap újra kiesett és csak követni kellett a US Visa Bulletin-jét hónapról hónapra, mikor kerül sorra az én időpontom, ami ugye eredetileg „2 April 2018” volt.

A vízuminterjútól eléggé féltem, mivel volt egy munkaajánlatom is egy toborzó cégtől, ami EB1 esetén nem előírás, de jó ha van.

Eléggé érdekes dolgokat kérdezgetett a konzul, az első 20 perc csak dokumentum-ellenőrzésekről szól, magyarul ment egy hölggyel, ujjlenyomatok stb. utána jön a konzuli interjú, ami 10-15 perc kb. attól függ.

Velem kedves volt a konzul, habár érdekeseket kérdezett, közben pötyögött a gépén. Látta mekkora a vízumom, mert ott volt mellette a tavaly beküldött 750 oldalas kérelmem, mondta, hogy úgy tűnik „superorganized person” vagyok.

Általános kérdés, mi a terv, hova megyek, mikor? Számlámon levő pénzt nem kérte, de a mögöttem jövő pártól azonnal azt kérdezte. Aztán címegyeztetés stb. és a végén komolyan megkérdezte: Are you nervous? Jó, hogy ideges voltam, erre elmosolyodott és mondta, hogy: „Don’t worry, congratulations”.

Megkaptam a bepecsételt vízumot és még kiélvezem a nyarat és ősszel fogok kiköltözni New Yorkba.

Nagyon szeretném megköszönni Adam Szabo-nak és Biancanak és a csoporttagoknak azt a sok-sok segítséget, amit az évek alatt kaptam, azt a sok pozitív biztatást, hogy NE viselkedjek tipikus magyarként, ne stresszeljek annyit, csak dolgozzak a jövőért, bízzak és mindig pozitívan tekintsek a jövőbe...”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.