Sokan olyan család van, ahol a szülők nem tudják feldolgozni azt, hogy a gyermekük külföldre költözik. Még akkor is nehéz ez, ha a másik gyermek viszonylag közel lakik hozzájuk. Ma egy ilyen történet következik.

Az édesanya köztiszteletben álló, több generációt tanító pedagógusként lett nyugdíjas, a férje (aki szintén nyugdíjas) középvezető, majd vállalkozó és önkormányzati képviselő volt.

Két lányuk közül az idősebb költözött Londonba a párjával, amit nagyon nehezen dolgoznak fel. Gitta és Lilla is pedagógusként végzett, ám míg utóbbi egy multinál helyezkedett el, addig előbbi Londont választotta.

Gitta először a szakmájában próbált boldogulni, volt óraadó és helyettesítő tanár is, barátjával megjárta külföldet, Németországban töltött pár hónapot, csekély sikerrel. Hazaköltöztek, de egy turisztikai cégnél dolgozva is nagyon nehéz volt a megélhetés.

Ennek ellenére sem feltétlenül ment volna külföldre, ám párja mindent megszervezett és gyakorlatilag kész helyzet elé állította. Végül 2011-ben „két bőrönddel” érkeztek meg Londonba, hogy újrakezdjék életüket. Először mindketten szállodákban dolgoztak, párja aztán biztonsági őr, majd taxis lett, Gitta pedig bébiszitter.

A két szülő, Lenke és József képtelenek feldolgozni lányuk döntését – olvasható Váradi Monika Mária Családtöredékek című tanulmányában, ami a Migráció alulnézetből című kötetben jelent meg az MTA KRTK Regionális Kutatások Intézete kiadásában.

A szülők annak ellenére nehezen viselik a helyzetet, hogy látják lányuk elégedettségét: „Én voltam kint. Ő abszolút megelégedett a sorsával, a munkájával, a helyzetével, teljesen kiegyensúlyozott, teljesen nyugodt, nincsenek problémái, nem stresszel. (…) Élik a kis életüket” – mondta egyikük.

A szakember szerint a szülők számára lányuk távozása nemcsak a családtagok elszakítottsága miatt érzett fájdalom forrása, hanem a hagyományos szülői gondoskodó szerepek frusztráló kihívását jelentő döntés.

Eközben viszont Gitta saját határátkelését személyiségfejlődésként, felnőtté válásként értelmezi és meséli el.

Így látják a szülők

„Fölneveltük, ennyi. Mit tudunk tenni? Próbáltuk lebeszélni őket, hogy segítünk, meg mit tudom én, lakáshoz juttatni meg minden – de itt nem volt olyan munkahely” – mondta József.

„Most a kisebbik lányomnak segítettem lakást venni, egy összeget Gittának is félretettem, annak ellenére, hogy ő Angliában van. Mondtam, nekem két gyermekem van, akkor is, ha Angliában van, nekem egyformák. Mondtam, hogy ne is próbáljanak engem erről lebeszélni, bármi történik, nekem két egyforma gyerekem van” – tette hozzá.

Érdekes módon az apa úgy látja, lánya és a párja Londonban nem igazán tudnak takarékoskodni, amit persze a lány másként lát, elvégre hosszú évek óta élnek a brit fővárosban, ellátják magukat.

Lenke családjának sváb ága a II. világháború után elmenekült, ami komoly trauma volt. A Németországban élő rokonok már a 70-es évek végén hívták őket, de végül Magyarországon maradtak.

„Én azt mondtam, mi magyarok vagyunk, itt vannak a szüleink, itt vannak a rokonaink, itt vannak a barátaink, itt maradunk. Ha egy picit másképp álltam volna a dolgokhoz, akkor biztos, hogy kimentünk volna, de én nem akartam. Én nem akartam. És ebben biztos benne volt az is, hogy a szüleim ilyen kalandos úton kerültek Magyarországra. Biztos vagyok benne, hogy ők megértették volna, ha elmegyünk, de abban is biztos vagyok, hogy nagyon örültek, hogy nem megyünk el” – mesélte el a régi, de alighanem máig ható történetet.

„Nem nélkülöztünk, megvolt mindenünk, most is azt mondom, hogy az én gyerekeim sem nélkülöztek, mindenük megvolt. Azt, hogy az én nagyobbik lányom milyen meggondolás alapján ment külföldre, illetve van külföldön, hát én erre egyáltalán nem vagyok büszke, megmondom őszintén. De nincs semmiféle eszköz a kezemben arra, hogy azt mondjam neki, gyere haza” – mondta az édesanya.

„Ésszel felfogom. Nem csak a lányomat, mindenki mást is. (…) De én azt nem értem, hogy a társadalom, hogy mi miért nem teszünk többet azért, hogy ezek a gyerekek itt maradjanak. Vagy mit kellene tenni azért, hogy legyen jövőképük!” – tette hozzá.

„Szeretném, ha visszajönne, de nem mondom neki. De úgy gondolom, ahogy most be tudok ülni az autóba és el tudok menni a húgához, hogyha ő itt lenne a környéken, akkor is be tudnék ülni… Nem nagy dolgokat, viszek ebédet, kitakarítok, kivasalok. Ebben tudnám segíteni. (…) Ez az egy, ami vigasztal, hogy tényleg úgy látom, hogy jól elvan. És abban reménykedem, hogy a világ is változik, és itt is tudnak boldogulni” – mondta Lenke.

Így látja Gitta

Gitta ugyanakkor úgy látja, hogy ugyan (szülei szomorúságára) nem „végzettségének megfelelő” munkát végez, de ez őt nem érdekli, mert London számára a kibontakozás, a személyiségfejlődés, a felnőtté válás terepe.

„A háziorvosom egy indiai nő, a fogorvosom talán Szenegálból jött. (…) Felkelek, és megy a BBC, és én szeretek mindent tudni” – mondta, hozzátéve, hogy a magyarországi híreket már nem követi.

A személyisége is átalakult, optimistábbá, nyitottabbá vált, nincs benne annyi feszültség és ez sok szempontból azzal függ össze, hogy kikerült a szülői felügyelet alól.

„Itthon anyuék állandóan mondták, hogy ne szólj semmit, ne mondj semmit, ha valami nem tetszett, és tekintettel voltam arra, hogy ne hozzam őket kellemetlen helyzetbe. Viszont most, hogy így magunkra vagyunk utalva, s hogy mindent nekünk kell elintézni, én szólok mindenért. Ha valami nem tetszik, én szólok” – mesélte.

„Kimentünk – és megnyugodtam. Éreztem, hogy nem vagyok nyomás alatt. Meg valahogy éreztem, a szüleim felől, hogy nagyon nyomás alatt tartanak: gyere már, hol vagy?, csináld már, indulj el!, stb. Oké, szülők, szülők, féltenek, és anyu szeret törődni, ami nagyon jó, persze, de nagyon nehezen engednek el” – tette hozzá Gitta.

Amint arról már itt, a Határátkelőn is többször volt szó, a távolság megrongálta az őt haza kötő barátságokat, eleinte sokat kereste barátait, az egyoldalú érdeklődés azonban pár év után elhalt.

„Igazából az a furcsa, amikor visszajövünk ide, egy nyüzsgő nagyvárosból ide, és semmi. Autó nem jön az utcán délután, meg ilyenek. Azért fura nagyon visszajönni. Amikor visszajöttünk először másfél év után, akkor három nap után mondtam a páromnak, hogy te, nem megyünk haza? Nem tudunk itt mit csinálni. Ott mentünk mindenhová. (…) Igazából mindig várom, hogy visszamenjek” – írta le nagyon sok határátkelő érzéseit.

Merre van a tovább? Jó kérdés, hiszen az apa kizárta, hogy lánya után menjenek („Énnekem ez a hazám. Tudnék máshol élni, én bárhol tudnék élni, mindig el tudnám magamat tartani. De külföldre nem mennék ki.”), így aztán maradnak a Skype és társai.

Váradi Monika Mária szerint nem csupán a földrajzi közelség, hanem a biztonság, az otthonosság érzete miatt is könnyebb elfogadni, ha a gyerek, az unoka Budapesten él, mint egy külföldi városban.

Egy ilyen, tulajdonképpen szétszakadt család helyzete tulajdonképpen tragikus (ezt már én teszem hozzá) és az is lesz, amíg fel nem nő egy olyan generáció, amelynek már természetes lesz, ha a családtagok (akár csak Európán belül) másik országban élnek.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.