Nyolc év elég sok idő, viszont hihetetlenül gyorsan el tud telni. Nyilván sokan vannak úgy vele, mint mai egyik főhősünk, aki sosem gondolta volna, így aztán nem is készült arra, hogy hosszútávon elhagyja Magyarországot, egyszerűen csak így hozta az élet.

(Fotó: pixabay.com/rmac8oppo)

2011. szeptember 2-án egy angol apuka összeszedett a reptéren. Majd 2019-ben még mindig itt vagyok 6 családdal és 15 gyerekkel a hátam mögött - írta az Életem morzsái főhőse.

„A szerencse az, hogy a sok átdolgozott és szürke hétköznapok, hosszú évek ellenére is csodát látok a londoni életemben. Kimondani, hogy egy világvárosban éldegélek, egy drága világvárosban, s mindezt teljesen egyedül teszem évek óta, egy kis tapsot megérdemel. (...)

Természetesen büszke vagyok arra, amit a gyerekkel elértem az évek alatt. Tényleg, annyi tapasztalatom van és tudom miről beszélek. Nem kioktatás szintjén, csak munkahelyemről vett gyakorlati példákat hozva, már adtam tanácsokat gyerekes ismerőseimnek.

Sőt, mikor utazom és jövök-megyek a városban, s látom, hogy egy-két szülő hogyan beszél és viselkedik, türelmetlen a gyerekével, erős késztetés van bennem, hogy odalépjek és beszéljek a gyerekkel. A gyerekkel… (...)

A nanny munka teljesen élvezhető tud lenni, ha jó családnál van az ember, akik megbecsülik és úgy érzi, a keresete megfelelő (vagyis megfelelő óraszámban dolgozik).

Társadalmilag viszont brutálisan alulértékelt munkáról van szó, ami szerencsére nincs alulfizetve, ahhoz képest, mennyire le tudják nézni az embert miatta. Ha minden egyes sajnálkozó pillantás után kaptam volna 1 fontot, amit az évek alatt ki kellett állnom a munkám miatt, már lenne több száz fontom belőle.

Összegezve: 8 év meló magáncsaládoknál. Több száz otthonban pedig megfordultam ügynökségi munkákkal együtt.

Nagyon nagy előnye a helyzetemnek, hogy én kezdetektől a minőségi angolt hallottam. Az én szókincsem tényleg úgy fejlődött, hogy igazi angoltól tanulhattam. Sokan vannak úgy, hogy multikulti közegben, rosszul beszélő spanyolokkal – olaszokkal együtt dolgoznak, aztán x év után sem tart sehol az angoljuk.

Bár én is lehetnék jobb szóban, de rengeteg fejlődtem és két nyelvet párhuzamosan beszélni és cserélgetni sem probléma. Ennél már csak akkor lehetnék még jobb, ha német is előtérbe kerülve és 3 nyelven felváltva. Legyen ez egy cél még az életemben.

Lakhatás… úristen kategória. Még jól menő pozícióban dolgozó ismerősök is lakásmegosztásban, hosszú évek után is. Egy londoni átlagkereset arra elég, hogy shared ownership – lakástulajdon részt vegyen az ember, mondjuk 25%-át a teljes ingatlan értékének.

Ez az jelenti, hogy van egy lakás, ami ér 600 ezer fontot, de a bank egy személynek „csak” 150 ezer fontnyi hitelt tud adni keresete nyomán. Vagyis így a lakás 25%-át képes megvenni jelzáloghitellel az illető, s 75%-ra élete végéig fizetheti a bérleti díjat, ami a viszont a piaci ár alatt mozog.

A fenti ügylettel lett pár ismerősömnek lakása Londonban, pontosabban lakástulajdon része.

Mindig mondom anyukámnak, hogy hiába Londonban halál az ingatlanár, de Magyarországon nem ugyanez történik csak más viszonyokban? Ugyanúgy egyre távolabbi álma embereknek a saját kecó.

A nyaralásom alatt egy vezető beosztásban lévő pesti ismerősömmel beszélgettem, ő is az arcát húzta a fővárosi ingatlanpiacra… csodás. Az ingatlan miatt egyelőre nem kell hazaköltöznöm, mert ugyanúgy nem lennék előrébb.”

A teljes posztot itt találjátok.

Az amerikaivá válás öt jele

Az ember pár, külföldön töltött év után elkezd idomulni az adott ország szokásaihoz, amit aztán hazautazáskor általában meg is jegyeznek neki az ismerősök. Legalábbis ez történt Préhryfarkas esetében, aki ennek örömére összeszedte az amerikaivá válás jeleit.

„#1 Angolszász mértékegységek használata

Sosem felejtem el, amikor kiköltözésünket követően megvettem az első GPS-t a kocsiba. Alapbeállítása logikus módon mérföld és yard alapú volt azonban az angolszász mértékegységekhez egész egyszerűen nem tudtam sehogy sem viszonyulni.

A vásárlást követő napon ezért át is állítottam metrikus üzemmódba, mert csak így tudtam pontosan értelmezni az instrukciókat, ugyanis az, hogy a kanyar például 250 yard múlva következik, semmit sem jelentett számomra.

Hasonló volt a helyzet a hőmérséklet mértékegységével is. Kezdetekben állandóan átállítottam minden otthoni hőmérő kijelzőjét, hogy Celsiusban mutassa a hőmérsékletet.

Egész egyszerűen abszurd volt számomra hidegről beszélni akkor, amikor 30 fokot (értsd Farenhiet) mutatott a hőmérő. Több éven keresztül szinte állandóan konvertáltam az időjárás jelentésben hallott Fahrenheit adatot Celsiusra, mert a GPS-hez hasonlóan, nehezen tudtam értelmezni az új mértékegységet ezen a téren is.

Mára viszont oda jutottam, hogy teljesen magabiztosan használom az angolszász mértékegységeket olyannyira, hogy már magam is Fahrenheitben mondom Anikónak a másnapra előrejelzett hőmérsékletet. És már egyik kocsiban sincs átállítva sem a hőmérő, sem a GPS az európai mértékegységekre. (...)

#2 Jeget minden innivalóba

Magyarországon, legalábbis amikor ott éltem, nem volt szokás jeget tenni egy pohár vízbe vagy üdítőbe. Az éttermekben sem szolgálják vagy szolgálták fel az üdítőket jéggel.

Ellenben az USA-ban, a jég elválaszthatatlan része a mindennapi életnek. Az éttermeken túl, a szállodákban, a mozikban, a sportpályákon és még számos más helyen ingyenes jégautomaták szolgálják ki az amerikaiakat. Itt ugyanis szinte semmit nem isznak jég nélkül.

Amikor ideköltöztünk, az éttermekben mindig előre szóltunk, hogy mi jég nélkül kérjük. A pincér mindig furcsálkodott, de hallván akcentusunkat összetette a képet a fejében, elvégre más európai is hasonlóan viszonyul a jéghez.

Nos, az idő múlásával, úgy vettem észre, hogy a pohárba kitöltött vizet én is már csak jégdarabokkal tudom meginni. Valahogy mentálisan hozzászoktam, hogy a víznek jéghidegnek kell lennie. Emma lányom pedig szinte jégfüggővé vált az évek alatt. Ő már semmit nem tud meginni jég nélkül.

#3 A jogi következmény

Talán ez a legkevésbé kézzelfogható jele amerikanizálódásunknak. Nehéz is visszaadni vagy sorokba önteni, hogy mire gondolok itt, de megpróbálom. Az amerikai értékrendben a felelősség, a tettekért való következmények nagyon meghatározóak.

Leegyszerűsítve, ha valaki valamilyen kárt okoz tetteivel egy másik embernek - akár szándékosan, akár véletlenül -, tudatában kell lennie annak, hogy a másik azonnal élhet jogaival és igényt tarthat kártérítésre. Többek között azért is, mert ebből elég könnyen meg lehet gazdagodni.

Az ügyvédek pedig kifejezetten bátorítják a kárvallottakat, hogy pereljenek minden esetben. Sőt sokszor a kártérítés összegének és az ügy sikeres kimenetelének függvényében, még az ügyvédi jogdíjat is mellőzik, ha a károsultak nem tudják megengedni maguknak a jogi képviseletet.

Nem véletlen, hogy minden termék gyártója, vagy szolgáltatója próbálja levédeni magát minden úton módon. Akár úgy is, hogy már-már szinte nevetséges figyelmeztetéseket írnak a termékekre.

Ezért kell a kocsi visszapillantó tükrére is a gyártóknak azt írni hogy „objects may appear closer than they actually are” és akármilyen furcsa, de ugyanezért van külön figyelmeztetés a mikrohullámú sütőkön is, hogy háziállatokat nem lehet a mikróban megszárítani.

#4 Az NFL jobb mint a soccer

Mindig szerettem a focit. Játszani is, és nézni is. Most is szeretem, de már inkább csak játszani. Itt sajnos nem nagyon van lehetőség minőségi focit nézni, vagy azért, mert nincs jó színvonalú helyi fociliga, vagy azért mert nem megfelelő időben adják az európai meccseket - főleg az időeltolódás miatt.

Túl ezeken a praktikus okokon, az európai foci egész egyszerűen nem beszédtéma az amerikai hétköznapokban. Bár népszerűsége növekszik, közel sincs az itteni tradicionális sportokéhoz.

Ha viszont egy férfi be akar illeszkedni az amerikai társadalomba, és aktív beszélgetőpartnerré szeretne válni a mindennapokban, akkor vagy az amerikai kosárlabdát, vagy a baseballt, vagy éppenséggel az amerikai focit valamilyen szinten rendszeresen követnie kell. Ha nem teszi, nem nézik ki, nem vetik ugyan meg, de nem tekintik amerikainak, az is biztos. (...)

#5 Gyűjtünk egy életen át

Az amerikai középosztály nagy többsége, egész élete folyamán valamire gyűjt. Előszőr az egyetemi tandíjra felvett kölcsön visszafizetésére, aztán az első lakás/ház kezdőösszegére, aztán a lakás/ház kifizetésére, majd a gyerekek taníttatására, és végül a nyugdíjas évekre. Az amerikaiak élete – na nem mintha a magyaroké nem az lenne - folyamatos mókuskerék: egyik kölcsön törlesztéséről térnek rá a másikra.

Mi is beálltunk a sorba. A ház részletfizetésén nem kellett sokat gondolkodni, mert más választásunk nem volt, csak a kölcsön. A többi gyűjtés már nem volt ilyen egyértelmű, legalábbis az elején.

A nyugdíjas évekről öt-hat éve kezdtem el gondoskodni, amikor kiderült az előrelátható nyugdíj összege. A gyerekek tandíjára pedig három-négy éve teszem félre a pénzt szép lassan, mert a tandíj igen komoly kiadás errefelé. Ezzel már három dologra gyűjtök egyszerre, azaz taposom én is a mókuskereket rendesen.”

A teljes írást további pontokkal itt találod.

Esküvői készülődés Japánban

Nem akármilyen hónapokat él át Tshabee, aki Japánban készülődik a közelgő esküvőre. Ami azért jár némi bonyodalommal a bürokrácia terén.

„Az okmányirodában előszedtek egy rettentő vastag könyvet, amiben össze van foglalva a téma mindenféle nemzetiségű gazdasági bevándorló számára. A könyv a magyar részlegnél egy olyan igazolással segített ki, amit a magyar állam már évek óta nem állít ki... :D

Így aztán az okmányiroda lelkiismeretes munkatársa felajánlotta, hogy megkérdezi a tokiói központot, ami a 23 kerület okmányirodáit fogja össze (vagy valami ilyesmi), hogy volt-e már valamelyik másik kerületben olyan magyar, aki előre megfontoltan házasságkötést kísérelt volna meg. (Mivel a miénkben nyilván nem volt még...)

Abból ugyanis kiderül, hogy azt milyen papírok alapján bírálta el az illetékes hatóság, így nyilván nekünk is ugyanazok a papírok kellenek majd. (Csak nyilván más adatokkal.)

Viszont a központból sem tudtak segíteni az emberünknek (meg nekünk), mivel a többi kerületben sem történt még ilyen. Így végülis egy születési anyakönyvi kivonat + családi állapot igazolás kombóban egyeztünk meg, aztán meglátjuk, hogy az elég-e az illetékeseknek.

Aztán ezeket összegyűjtöttük, és decemberben be is vittük az okmányirodába a kitöltött házasság-igénylőlappal együtt. Az elbírálásra kb. két-három hetet kellett várnunk, de szerencsére elfogadták a kérelmünket a decemberi dátummal kezdődően.

Ezzel pedig én lettem az első magyar, aki Tokió 23 kerületében házasodott meg. :) A papírok beadásakor megnyugtatott az okmányirodai emberünk, hogy időközben sem előzött be senki. ;)”

A teljes posztot itt olvashatjátok el, érdemes!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.