Már csak napok kérdése és Magyarországon is megkezdődik az iskola. Németországban már meg is volt az első tanítási nap, nézzünk hát körül kicsit arrafelé!

Annál inkább, mert Edit gyermekei iskolások, így első kézből számol be arról, milyen is egy német suli. Ráadásul nem csak előre, de kicsit vissza is tekint, miközben az iskolai hétköznapok apró érdekességei is kiderülnek.

„A giminek, ahová a lányok járnak, van egy saját határidőnaplója, amiben minden fontos adat szerepel, naptár, események, szünetek, tanárok névsora, iskola alaprajza, menekülési útvonal, telefonszámok, tehát minden ami hasznos, benne van.

A diákok panaszkodni kezdtek, hogy nem szép a borító, illetve unalmas, hogy mindig egy fotó van rajta, ezért a tanárok eldöntötték, hogy a tanulók tervezhetik meg a borítóképet, egy pályázat keretében.

A diákok készítenek egy rajzot, fotót, festményt, ki mit szeretne, majd azt beküldik egy bizottságnak, a bizottság választ a legjobbak közül 3 darabot, és a 3 közül az iskola tanulói szavazással döntik el, hogy melyik művet szeretnék látni a borítón.

Nagyobbik lelkesen neki is állt, és a telefonján egy rajzoló program segítségével, az ujjbegyével megrajzolta azt a képet, ami szerinte passzol az iskolához. Ez egy elég érdekes technika, mivel sokszor nem látja egyben a képet, csak pár mm-es részletet, őszintén megmondom, fogalmam sincs, hogy hogyan is tudja ezt megcsinálni, de tudja. A suli kabalaállatai, a két mexikói axolotl adták nagyobbiknak az ihletet.

Első körben a tanárok kiválasztottak a rengeteg pályamunka közül hármat, majd a diákok szavaztak, hogy a három közül melyik munka kerüljön a borítólapra. A szavazás név nélkül ment, tehát a szavazók nem tudták, hogy melyik képet ki készítette.

Nagyobbik még az osztálytársainak sem árulta el, hogy az ő munkája bekerült az első háromba, és lehet rá szavazni, jó, a tesója tudta, meg néhány közeli barát, de tényleg nem sokan.

Elég sokáig tartott mire kihirdették az eredményt, de nagyobbik nyert, pontosabban szólva elfelejtették kihirdetni, de nagyobbik rákérdezett, és így végre kihirdették. A suliban hangosbemondón keresztül jelentették be a győztest, amit nagyobbik nem hallott jól, mivel zaj volt az osztályban, így onnan tudta meg, hogy nyert, hogy a többiek mondták neki.

Hihetetlenül boldog volt, és mi meg még boldogabbak. Azóta már ki is osztották a gyerekeknek a megrendelt példányokat, de sajnos nem sikerült pluszt beszerezni, mert még a pályázat előtt le kellett adni a rendelést, hogy ki hány darabot kér.

Remélhetőleg valamennyire épségben marad majd nagyobbik példánya, hogy eltehessük emlékbe. Év végén a záróeseményen ki is hívták a színpadra és kapott jutalmul egy tábla csokit, a többiek megtapsolták, kisebbik és bandája pedig még fütyült és kiabált is.

Kisebbik inkább más területeken éli ki a kreativitását, még mindig tanul gitározni, és állítása szerint ezt soha nem is fogja abbahagyni, valamint szerencsére a fogszabályzója ellenére sem kellett abbahagynia a trombitázást.

A fogszabályzó feltétele után újra kellett tanulnia a technikát, majd most egy szájsebészeti műtét után ismét újra kellett tanulnia a technikát, mondja, hogy fáj, de kibírja, és állítása szerint a trombitázást sem fogja soha abbahagyni, de ez majd kiderül, mert a most következő tanévben még tudják bérelni a hangszert, de utána már meg kellene vásárolni, és egy trombita nem olcsó dolog, egyelőre még megfontolás tárgyát képezi a vásárlás mibenléte.

Ha már hangszer, kisebbik jelentkezett a kórusba is, ahol mi mást is csinálhatna, mint énekel. Itthon is. Mindig. Állandóan. Hangosan. A fürdőszobában is, olyan hangerővel, hogy ha ő fenn tusol az emeleten, mi még simán halljuk a nappaliban. (...)

Ami szintén újdonság, hogy elkezdett járni a Poetry Slam szakköre, ez szintén nagyon jó önkifejezési forma, a gyerekek maguk írják a szövegeket, és adják elő, az élet nagy dolgairól, hogy mi a véleményük, mit hogy látnak. (…)

A Poetry Slam kapcsán már kétszer jártak Berlinben, versenyen is vettek részt, illetve egyszer csak nézők voltak. Kisebbiknek olyannyira megtetszett a műfaj, hogy idén is járni fog.”

A teljes posztot rengeteg más érdekességgel itt találjátok.

A migráns migránsoktató

Szerencsére némi hallgatás után újjáéledt Veve blogja, és gyorsan ki is derült, hogy hősünk Ázsia helyett már Európában, ezen belül is Írországban él. És tanít.

„Első két ír hónapom munkával is telik, bár kétségtelenül nem kell megerőltetnem magam, mivel csak heti négy alkalommal tanítok a helyi művelődési házban.

Tanítványaim kelet-közép-európai bevándorlók (plusz két pakisztáni nő), akik gyakorlatilag semmit nem beszélnek angolul, de valahogy idekeveredtek a szigetre.

Számukra az oktatás ingyenes, ennek megfelelően jellemzően nem is nagyon törik össze magukat, hogy valami energiát fektessenek a dologba az órák idején túl, gyakran még ott sem.

Bár az órabérem szerencsére nem a helyi minimálbér, hanem egy egészen barátságos összeg, mivel csak heti 12 órám van, így vagyonokat nem keresek. Ez az óraszám sem maradna meg, ha távlatokban gondolkodnék itt, mivel általában nem szerveznek ennyit, csak most a korábbi (ír) tanárnő időskori elhalálozása miatt egy háromnegyed évig nem volt tanerő, s némiképp felgyülemlettek a feladatok.

Maga a tanítás erős kihívás. A diákokkal semmiféle közös nyelvet nem beszélünk, ráadásul egy cseh sráctól és a paki csajoktól eltekintve teljesen alulmotiváltak, így mostanra nagyjából szétszakadt az egész.

A három eminens, akik két különböző csoportban vannak, jól halad, míg a többiekkel még szinte mindig ugyanott tartunk, mint az elején.

Szerencsére a korábbi, engem nem érintő tapasztalatok sem voltak mások, s erre fel is hívták a figyelmem, úgyhogy nem aggódok emiatt. (...)

Írországba étkezésem előtt nem igazán gondolkodtam el a helyiek nyelvi szokásain. Azt tudtam, hogy angolul beszélnek, bár a kormányzat kínkeservesen küzd a mostanra anyanyelvi szinten gyakorlatilag kipusztult, de bennszülött gael nyelv megmentése érdekében - nem igazán nagy sikerrel.

Hallottam még azt is, hogy az itt beszélt angol nyelvtanilag meglehetősen egyszerű, s nem is okvetlenül követi a brit királyi udvar etikettjét, de azért személyes felbukkanás kellett ahhoz, hogy valamennyire rálátásom nyílhasson a valós helyzetre.

Elöljáróban azt fontos leszögezni, hogy az ország egy erősen isten háta mögötti szegletében vagyok, s simán elképzelhető, hogy az itteniek nem úgy beszélnek, mint mondjuk Dublin iskolázott krémje.

No, de kezdjünk is hozzá. Először is, szerencsére érthető, amit mondanak. Bár valóban van akcentusuk, egyik-másiknak egészen súlyos mértékű, azért ki lehet hámozni, még ha esetleg néha vissza is kell kérdezni. És az is kétségtelen, hogy a helyi könyvtáros majdnem BBC-angolt beszél, míg a farmerek nem okvetlenül.

Szóval az akcentus nem akkora gond, ellenben a beszélt nyelv szókincse, ahogy arra számítani is lehetett, erősen brit eredetű, így aztán az amerikai angolon szocializálódva sok dolgon el kell gondolkodni, hogy vajon mit jelentenek.

(Szerencsémre tarkítja az életutam néhány brit sorozat élménye is, így ha nem is ezeket a szavakat jutna eszembe magamtól használni, azért jobbára megértem őket.)

Súlyosbító tényező ellenben, hogy azért a brittől is elütő saját kifejezésekkel is színesítik a nyelvet, pl. a toilet helyett a jacks-et használják.

Egy pár napig gondban voltam a köszönéssel is. Találkozáskor boldog-boldogtalan ezerrel howareyou-zik, ami önmagában még nem annyira furcsa, s az sem lep meg, hogy ténylegesen senkit nem érdekel a válasz, de a korábbi tapasztalataim alapján ilyenkor azért illik végigcsinálni a rituálét. Hát, itt elég hamar feltűnt, hogy a válaszra nem tartanak igényt, s valójában ez a howdoyoudo funkciójában működik. (...)

A helyi angol egy másik érdekes gyöngyszeme az oh yeah. Az ablakunk alatt telefonált meglehetősen nagy hangerővel egy lokális egyed, s furcsálltam, hogy gyakorlatilag minden második mondata oh yeah volt.

Aztán feltűnt, hogy nem egyedülálló jelenség, itt nálunk és a környéken legalábbis ez majdnem mindenki esetében így működik. Értelme nem nagyon van, csak kb. mindenhová berakják tölteléknek. Elmentem a boltba, óje. Vettem két kenyeret, óje.

Galwayben aztán még az is kiderült, hogy ha nekimész valakinek, azt is simán el lehet intézni egy oh yeah-vel. „

A teljes írást itt és itt találjátok.

Salisbury, te csodás!

Ha már a Brit-szigeteken járunk, maradjunk is ott, annál is inkább, mert Christine nemrég ellátogatott Salisbury-be, amit természetesen mi sem hagyhatunk ki, ha másképp nem, hát virtuálisan.

„Ha Salisbury, akkor katedrális. Nem véletlen. Megyünk egy erdőn át, a GPS azt mondja másfél perc és megérkezünk. Mi pedig azon agyalunk, hogy vajon mégis hova?

Rég lementünk a térképről eddig leginkább szántóföldek váltakoztak legelőkkel, most meg itt van ez az erdő, de város – na, az sehol nincs. Meg forgalomnak se. Az a kevés autó mind ellenkező irányba tartott, mintha valami zombi apokalipszis elől menekülnének. Persze igaza lett a kütyünek és végül elénk került a város is (az apokalipszis is elmaradt).

Nem apróztam, a város közepén lévő shopping centerbe parkoltunk ez lévén legközelebb mindenhez. De a tetőre is kiterjedő parkoló extra ajándékot adott. Füst és furcsán embermentes tágas teret az ebédünkhöz, valamint mesés kilátást.

Igen jól látni, hogy a katedrális uralja a várost. Nem véletlen. Anglia legmagasabbja a maga 123 méterével. 1220-ban kezdték el építeni és 38 év kellett, hogy elkészüljön. Nagyrészt még ma is körülveszik az egykori kapuk és falak. (...)

Az 1215-ben íródott Magna Carta egyik legjobb állapotú példánya kapott helyet a Chapter House magyarul a Káptalanteremben. A dokumentum a termen belül egy teljesen elszeparált kis sátorban van elhelyezve, hogy ne érje fény és fotózni sem szabadott. (...)

Ez után mentünk csak a katedrális főhajójába. Itt újabb meglepetés várt minket. Van nekik magyar nyelvű tájékoztatójuk. Én meg ha magyar nyelvű szöveget látok itt Angliában akkor vigyorgom mint a vadalma. (...) Ez után elmentünk sétálni kicsit a városban is, hogy abból is lássunk valamit. (...)

Mire észbe kaptunk már délután öt óra volt azaz épp ideje haza indulni. Végül elmondhattuk az időjárás igen kegyes volt hozzánk az útközben itt-ott elénk kerülő záporok elkerültek minket miután a városba értünk.”

A teljes beszámolót jó sok képpel itt találjátok, érdemes megnézni!

(Nyitókép: pixabay.com/coyot)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.