A nyár kiemelt esküvői szezon és ez nem csak Magyarországra igaz, hanem a világ legtöbb részére. Úgyhogy következzen ma egy kicsit könnyedebb téma arról, milyen meglepő szokásokkal találkozhatunk egy külföldi lagzin. Aztán persze ti is elmesélhetitek a saját élményeiteket.

Németország

„Én 2006-ban mentem hozzá egy bajor férfihoz. Mivel Németországban éltünk, úgy döntöttünk, hogy ott tartjuk az esküvőt, nem pedig Írországban.

Sok szokás és norma van a házasság körül, amelyeket furcsának, csodálatosnak vagy zavarónak találtam. Az eljegyzés nem számít nagy dolognak, ahogy maga az esküvő sem. Az eljegyzési és a jegygyűrű ugyanaz.

Néhány helyen tartanak eljegyzési partit, polterabendet, amire a vendégek hoznak tányérokat, poharak, amiket aztán a boldog pár összetör, majd a végén együtt feltakarítanak.

Templomi esküvő esetén előzetesen az anyakönyvvezetőnél is ki kell mondani a boldogító igent. A pár együtt sétál be a templomba, nincsenek koszorúslányok és násznagyok.

A lagzin a menyasszonyt gyakran elrabolják a vőlegény családtagjai, és több órára magukkal viszik, így az ifjú férjnek meg kell keresnie. Ez egyfajta kocsmatúra a vendégek számára.” (Fionnuala)

Dánia

„A dán esküvői hagyományok nagyszerűek. Sok írt hoztam magammal, és teljesen magukévá tették a szokásokat. Ha a menyasszony elhagyja a termet, hogy kimenjen a mosdóba, minden nő feláll, és a vőlegényhez rohan, hogy puszit adjon neki. Fordítva ugyanez, akkor a férfiak szaladnak a menyasszonyhoz.

Szokás még, hogy a vendégek elkezdik az evőeszközöket a tányérokhoz kocogtatni, ezzel jelezve, hogy a friss házasoknak fel kell állniuk egy székre és meg kell csókolniuk egymást. Ezt követően mindenki dobogni kezd a lábával, ami pedig azt jelenti, hogy a párnak az asztal alá kell bújnia és ott csókot adniuk.

A legbolondabb hagyomány és a kedvencem az, hogy az első tánc vége után a férfiak a vőlegényt a levegőbe emelik, leveszik a cipőjét és levágják a zokniját. Néhány srác viccből be is festette előre a körmét, mert tudta, hogy mi következik.

A szokás története elég sajátos és részben arra a régi mondásra utal, mely szerint „a házas lábadon sétálsz”. A szokás magyarázata az, hogy a vőlegény ne legyen vonzó más nők számára, illetve a menyasszony bizonyítsa be, hogy tud varrni.” (Darragh)

Lettország

„A legjobb barátom esküvőjén jártam Rigában, ahol több dolog is különbözött a hagyományos ír lagzitól. Először is felfogadott valakit, hogy szórakoztassa a vendégeket – ez általánosnak számít Lettországban.

Az ír vendégek gyanakodva néztek a fizetett házigazdára. A nő tévés gyerekműsorok házigazdája volt, rózsaszínű csíkos hajjal, aki igazi vidámságot hozott magával, mindenki nevetett. A lett vendégek szerint erre szükség van, mert kell egy kis bátorítás számukra a vegyüléshez, nem úgy, mint az íreknek.

Vegyítették a pogány és a keresztény ortodox hagyományokat, beleértve egy bonyolult szertartást az éjszaka végén. A menyasszony fejére rózsakoronát helyeztek, és egy nagy kör közepén ült. A parasztoknak öltözött vendégek énekeltek és zenéltek körülötte, rózsaszirmot kaptak, hogy felé dobálják.

Nem értettük a szöveget, de a jelentés egyértelmű volt: a menyasszonyból feleség válik. A dalok végén a virágkoronát levették, és egy férjes nő sáljával helyettesítették.

Lettországban az esküvő napján a menyasszonyt elrabolhatják és váltságdíjért adhatják vissza. A helyi vendégek szerint ez a hagyomány már egyre ritkább, de lehet egy vállalkozó szellemű egyén, aki elfut a menyasszonnyal. Ezért az ír koszorúslányok szoros felügyelet alá vonták, nehogy valakinek eszébe jusson ez a tradíció.” (Lisa)

Románia

„A feleségem Romániából származik, két esküvőt tartottunk tavaly, vegyítve a kultúrákat. Romániában volt a polgári szertartásunk, míg Dublinban a templomi.

Jobban nem is sikerülhettek volna, és rájöttünk, ha ezeket meg tudtuk szervezni négy hét különbséggel, úgy, hogy egyik országban sem éltünk éppen akkor, akkor képesek leszünk túlélni bármit.

Az ír esküvők után a vendégek általában azt kérdezik, hogy hol volt, míg Romániában inkább az étel és a zene iránt érdeklődnek. A lagzi legalább nyolc órán át tart, ötféle fogással, és az étkezések között zenekar játszik 45 percet vagy még többet. Csak eszel, táncolsz, eszel, táncolsz.

Egy helyi banda tradicionális zenét játszik, vegyítve nemzetközi számokkal, és mindenki ropja. Jó volt látni, hogy mindenki, a különböző nemzetiségű vendégek is beálltak a román hóra táncra.

Az igazi meglepetés az volt, amikor a feleségem barátai megleptek minket az ír kultúrával – profi ír táncosokat fogadtak és maguk is csatlakoztak az előadáshoz.

A feleségem szülei révén helyi bort és likőrt ittunk, ami még különlegesebbé tette a napot. Román szokás az is, hogy mindenki virágot hoz a menyasszonynak, így végül az asztal tele volt a csokrokkal.

Érdekes különbség a hagyományok között, hogy a templomi szertartáson Romániában a menyasszony és a vőlegény aranyszínű koronát visel. Sajnos erről még nem tudtam, amikor eldöntöttük, hogy a polgári lesz ott, és a templomi Írországban.” (Shane)

Etiópia

Meghívtak egy esküvőre Addisz-Abebába. Az étkezést egy kis parkban tartották. Egy idő után vettem észre, hogy egy fáról egy fél ökör lógott. Nyersen ragyogott, vér csöpögött belőle.

Túl udvarias voltam, hogy megkérdezzem, mi lesz vele, ám aztán az esküvő egy pontján kiderült. A férfiak apró darabokat szeltek az ökörből és megették.

Amikor engem is unszoltak, udvariasan visszautasítottam. Harminc éve volt, de az emlék nem halványul. (Donnacadh)

Új-Zéland

„Új-Zéland keleti partján élek. Ettől az évtől kezdve vezetek esküvői ceremóniákat. Az esküvők széles skálán mozognak, a papucsos, rövidnadrágos tengerparti eseményektől a formálisabb verziókig.

A ceremónia 20-30 percig tart. Az emberek Whakatanéban eléggé nyugodtan viszonyulnak a nagy naphoz. Bárki lehet ceremóniamester, akinek van állampolgársága, így akár a legjobb barátunk is vezetheti az esküvőnket.” (Lorraine)

Kanada

„Egymástól 8 ezer kilométerre születtünk a férjemmel, így már az eljegyzés után fontos volt kitalálni, hogy hol legyen az esküvőnk. Sam Mexikóból vándorolt be Kanadába még gyerekként, és Vancouverben találkoztunk, nyolc hónappal azt követően, hogy én odaköltöztem Dublinból.

A távolságot, valamint a családok és a barátok szétszóródását mérlegelve végül a térképre nézve döntöttünk. Montrealt választott, egy várost, ahol korábban nem jártunk és keveset tudtunk róla.

Hogy miért? Ez középen, semleges területen volt. Nem kellett egyikünk szülővárosát vagy családját választania a másikkal szemben. A helyszín kijelölése megszabadította a tipikus ír esküvők tradícióitól.

Persze voltak kihívások a távolból megszervezni az esküvőt, arról nem beszélve, hogy le kellett porolnom a francia nyelvtudásomat is, hogy eligazodjak a quebeci bürokráciában. Húsz nappal előre kellett jelezni a házassági szándékot írásban.

A helyszín egy meghitt összejövetelt eredményezett, 35 vendéggel egy múzeum tetőteraszán, ahonnan a Notre-Dame Bazilikára néztünk. Ez a kanadaiak Európába repítette, az íreket pedig Párizsra emlékeztette.

A frankofón kultúra újdonsága és a régi Montreal furcsa varázsa mindenkit ünnepi hangulatba helyezett, és biztosította, hogy emlékezetes nap legyen a számunkra.” (Nicola)

Egyesült Államok

„Az esküvői fogadalmak nevetségesek is lehetnek. Miközben teljes szívemből helyeslem a polgári szertartások széles körű elfogadását és velük együtt a személyre szabott fogadalmakat is, néha nem akarok ennyi mindent megtudni a pár kapcsolatáról. A legtöbben nem tudják úgy végigmondani, hogy ne bőgnének.

Az egyik esküvőn azt hiszem, hogy én voltam az egyetlen, aki nem sírt (kétségbeesetten próbáltam nem elnevetni magam) a fogadalmak alatt. Az egyik vendégnek egy doboz zsebkendővel kellett körbesétálnia.

Egy másik alkalommal a vőlegény, egy korábbi katona egy verset olvasott fel, amelyben az szerepelt: „szeretlek, de sosem fogsz annyira megérteni, mint a bajtársaim. Őket szeretem a legjobbat, de a maradék szeretet te kapod.”

A házasság nem tartott sokáig, hiába sírt mindenki a vendégek közül – engem kivéve. (Sarah)

Mexikó

„A barátnőm bátyjának esküvőjén jártam Pueblában. Tradicionális mexikói esküvő volt, nagyban különbözött egy írországitól. A dress code hétköznapi hagyományos ruhát szabott meg, a legtöbben farmert és inget viseltek. Csak a menyasszony és a vőlegény volt szépen felöltözve.

A templomi rész hasonló volt az írországihoz, csak gyorsabban zajlott. A násznagyok és a koszorúslányok párosával, a házasulandók előtt léptek be a templomba. A vőlegény a saját rokonsága, barátai előtt ült.

A lagzi egy hacienda típusú helyen volt, vidéken. A megérkezéskor kaptunk néhány italt a kertben. Az ifjú pár lovaglási bemutatót tarott, amit korábban sokat gyakoroltak. Zenére adták elő, a lényeg az összhang volt.

Ahogy aztán leültünk, az ételek is megérkeztek. Összesen öt fogást tálaltak fel, nagyon gyorsan. Mindenki ugyanazt kapta, hacsak nem volt külön igénye, például vegetáriánusoknak. A friss férj és feleség a saját asztalánál ült, míg a többiek nagyobb asztaloknál a barátokkal, rokonokkal.

A fő asztal mellett volt egy postaláda, ahova a jókívánságokat és ajándékokat lehetett bedoni, név nélkül. A barátnőm ajándéka volt az esküvőn fellépő zenekar, míg a család állta a lagzi költségeit. A többieken nem volt nyomás, hogy adjanak ajándékot, ahogy az Írországban lenni szokott.

Az ifjú pár első táncát a család követte, aztán indult a buli, ingyen tequilával és sok őrült tánccal. Éjjel 2-kor tacót szolgáltak fel, ekkor mindenki leült enni, de aztán a parti 5-6-ig tartott.

A legnagyobb különbség tehát az, hogy önkéntesen, név nélkül lehet adni, nincsenek hosszú beszédek és nem kell éveket várni az ételekre.” (Sean)

A történeteket itt osztották meg a szerzők – nektek milyen tapasztalataitok vannak?

(Fotó: pixabay.com/galatent)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.