Béla története minden, csak nem hétköznapi. Franciaországból indul és egészen a Jeges-tengerig tart, miközben feltárulnak előttünk egy halászhajó hétköznapjai. Szóval nem akármilyen poszt következik ma.

„Az 1990-es évek elején Franciaországban dolgoztam, többek közt Marseille-ben is a kikötőben. Szakmám révén értek a gépekhez, hidraulikához, elektromossághoz, stb. 

A hajógépészet egy kissé hasonlít a repülőgépészethez. Sem a levegőben, sem a tengerek, óceánok közepén nem lehet „félreállni a leállósávban” és megszerelni a gépet. Elugrani egy boltba, hívni egy specialistát, stb. 

A Tom Hanks-féle Apolló-filmben olyan légszűrőt kellett összebarkácsolniuk a szénmonoxid-veszély miatt, hogy ne fulladjanak meg, ami segítette őket a hazajutásban. DE csak abból, amit az űrhajón találtak. 

Szó szerint „négyszögesítették a kört”! Aki látta a filmet, tudja, miről beszélek. Egy hajón ugyanez a helyzet, sőt néha még ennél is rosszabb. 

Irány Amerika! 

Franciaországból Amerikába kerültem. New Yorkban dolgoztam mint taxis 8 hónapig (ez külön megérdemelne egy regényt), majd St.Louis következett a repülőtéren, majd Chicago a kikötőben, majd Los Angeles a filmgyárban, majd végül Seattle Washington államban. 

A repülőgépes taxinál voltam kisegítő szerelő, majd egyszer csak egy román-magyar barátom ajánlására jelentkeztem egy halászhajóra gépészsegédnek. Ez egy komphajó volt Tacoma és Seattle között. 

Három darab, összesen 12 ezer lóerős dízelmotor, üzemanyag centrifugák (a parafint csapatják ki vele, mielőtt a motorokba menne az üzemanyag). Kondenzációs eltávolító, tengervíz sótalanító, mélységi és parti radar, egyenáramú generátorok, stb. stb. 

Nekem csak a motorokkal, és minden hozzátartozó hajógépészettel kellett foglalkoznom. Navigációs berendezésekkel, rádió, radarok, elektromosság nagy részével nem. 

Szülés, halál, részeg ámokfutó 

A komp felvette az autókat, buszokat, és vagy ezerötszáz embert, majd elindult. Volt szülés, halál, részeg ámokfutó, egy Sri Lanka-i aki teljesen „véletlenül került oda”, drogcsempész, körözött bűnöző, stb. a közel 9 hónap alatt, amit ott töltöttem. 

Egy nap szólt egy horvátországi „honfitársam”, hogy halászhajóra keresnek gépészt. Minden személyzeti ember, aki letette a tengerészeti alapvizsgát, „Tengerész könyvvel” rendelkezik. 

Ez olyan, mint a jogosítvány, csak másról szól. Minősítés, egészségügyi alkalmasság, szakképesítés, stb. van benne és igazolt ledolgozott tengeri órák száma. 

Mondtam neki, rákászhajóra nem megyek, mert bár ott meg lehet keresni 3-4 ezer dollárt is havonta, de a halálozások, balesetek száma 80 százalék felett van. Nem beszélve arról, hogy a közel 40 magánhajóból álló rákászflottából már 9 elsüllyedt legénységgel együtt. 

Amikor átkerültem a halászhajóra, az ott eltöltött évek alatt mindössze 2 hajó süllyedt el, igaz 70 fő hajónként odalett. 

Jelentkeztem. Orvosi alkalmassági vizsga 3 nap. Alkohol- és drogteszt, szédülés, klausztrofóbia vizsgálat, szem, vérnyomás, és minden. Terheléses EKG, agyi vizsgálat, egyszóval úgy megnéztek, mint egy űrhajóst. 

Utána 12 nap biztonságtechnikai tréning, környezetvédelmi ismeretek, majd vizsga. Utána 3 nap gyakorlati vizsga műhelyben. Szerelés, hibafelismerés, alkatrészismeretek, ad hoc javítások, innovációs készség vizsga, hogyan találod fel magad vészhelyzetben. 

Ha minden vizsga 75% felett sikerült Welcome on board! Új könyv, lajstromszám, szerződés, stb. 

Élet a hajón 

A hajón a középső fedélzeten egy konzervgyár működött. Vagyis a halradar jelezte merre van a hal (school-nak hívják a halrajokat). Megállapítják, mire van engedély, műholdról figyelik, ki mit fog, mennyit, mire van engedélye, mekkorára, mekkora területre, stb. 

A hajón, amely nemzetközi vizeken halászik, japán minőségellenőrök vannak, akik szó szerint az „Istenek” a fedélzeten. Képesek visszaengedni akár 80 tonna tele háló halat is, ha az bármilyen okból nem felel meg az előírásoknak. 

Amikor a halak szó szerint beleúsznak a hálóba, amely a haladási irányukkal pont szembe jön, és amely hálót a háló két szélső oldalán lévő úgynevezett „terpesz ajtók” tartanak nyitva (3 tonna egy ilyen ajtó), akkor elektromos érzékelők jelzik a fülkében, meddig van a háló megtelve. 

Ha eléri a hálóban úszó halraj mennyisége a 60 százalékot, akkor úgynevezett „flash run” következik, a hajót vezető motorkezelő, aki a kormányos után a második legfontosabb ember, ráhúz a gázra, és így a hajó 5 másodperc alatt felgyorsul vagy 8 csomóval gyorsabbra. 

Így szinte a háló végébe rántja a benne addig lazán úszkáló halakat és így jut hely a következőknek. Ebben a rántásban bizony a halak 40 százaléka szinte azonnal megdöglik, mert agyonnyomják egymást. 

Amikor a Bering-tengeren és a Jeges-tengeren halásztunk sokszor jegesmedve, fókák különböző fajai, cápák, és delfinek, orkák (gyilkos bálna az a fekete-fehér) kerültek a hálóba, hogy zabálhassanak, de a „Flash Run”-tól ők is megdöglöttek. 

Ilyenkor a fedélzeten (dekk) le kellett fényképezni őket, dokumentálni a méretüket, fajukat, darabszámukat, súlyukat stb. és elküldeni az Amerikai Egyesült Államok NOAAH nevű hivatalának. 

Amúgy ezek a hajók gyakran „meglátogatták” a halászhajókat és kemény büntetéseket róttak ki a védett tengeri állatok elpusztítása miatt. Ezt a pénzt visszaforgatták a természetvédelmi alapba. 

A rozmáragyar és a nagy kérdés 

Sajnos a tengerek bizonyos részein bele-bele került óriáspolip, kalmár, 7 méteres cet, jegesmedve, oroszlánfóka, stb. a hálóba. Volt, hogy olyan rozmár került a hálóba (vagy 3 tonna volt szegény és döglött) hogy az agyara, ami vetekszik az elefántcsont minőségével, volt vagy 1,5 méter hosszú. 

Kint feküdt a dekken, és mielőtt (éjszakai halászaton történt) dokumentálás után visszadobták volna a japánok utasítására, valaki gyorsan lefűrészelte az agyarait és eldugta. Utána 3 napig keresték a hajón ki lehetett, hova dugta? Mivel ez szép summát jelentett neki, ha eladja. 

Nem lett meg, de én tudom, ki volt, azt is, hová dugta. Kikötés előtt közöltem vele (egy lengyel volt amúgy) hogy nem szólok, ha kapok a pénzből. Nem tartottam etikátlannak, hiszen visszadobva a tengerben elenyészett volna az agyara amúgy is. Kaptam belőle 1300 dollárt. Nem rossz. Bűnös vagyok? 

Egyszóval ha a japánoknak nem tetszett a „merítés”, egy komplett hálót kellett kidobni úgy, hogy a halak 70 százaléka már nem élt, de a törvény az törvény. Ilyenkor majdnem sírtunk, mert mi, a hajózó személyzet fix fizetést kaptunk, a fogások után pedig százalékot is. 

Míg a hajón dolgozó, minden kikötés után állandóan változó feldolgozó legénység csak a fogás után kapott és minimális alapbért is. 

Amúgy a fizetés beosztástól függően változott. A kapitány, a helyettes, a hajót vezető, irányító személyzet, a helpdesk, a gépészek, főgépész, főgépész-helyettes, első szerelő, másodszerelő, segédmunkás, stb. - én 2300 dollárt kaptam, plusz a fogás után 3%-ot. 

Surimi, ez egy alap halhús sűrítmény, megfőzik a kibelezett, kifilézett halakat, hal lisztel,szójával, keményítővel, cukorral és nátriumbezoáttal keverik. Majd pépesítik és 25 kilogrammos mélyfagyasztott egységcsomagokat csinálnak belőlük. Minden étterem, konyha, élelmiszergyár használja ezt. 

Aztán különböző konzervek is készültek, csomagolt halfilé, és ennyi. Hetven ember három műszakban nyomta, amikor fogás volt. Előfordult, hogy mentünk négy napot is, mire a radar talált halrajt vagy halrajokat. 

Hétköznapok a hajón 

A legénységi szállás 2 fő / kabin. Elhúzható emeletes fülkeágyakon aludtunk. Felváltva mentünk dolgozni, mert a gépészet nem állhatott le soha, 12 órás műszakokban voltunk kettéosztva. 

Rengeteg volt a munka, nem csak a feldolgozóüzemben, de a hajót kiszolgáló összes gépezet rászorult a napi karbantartásra. A háló az elején a 2 darabonként 3 tonnás terpesz ajtóval, ami a hajó haladási sebessége miatt nyitva tartotta a háló száját, 85 méter hosszúra és 12 méter szélesre és 8 méter átmérőjűre volt azonosítva. 

A „winch” egy olyan elektromos csörlő (volt belőle vagy 6 a fedélzeten) amely képes volt amúgy oldalanként egy-egy, a közel 85 tonna halat a fedélzetre húzni. Egy speciális zipzárkötéssel zárták le a háló fenekét. 

Így behúzáskor a háló fenekével kezdték, kinyitották a zippzárat, és a tagolt hálót (egy tag rész 6 méter volt) egy daru emelte meg. Egy befogadó tölcsérbe öntötte a halakat. Aztán jött a következő 6 méteres és így tovább és így tovább. 

A tölcsérbe állandóan folyt a nagynyomású víz egy fecskendőből, az bekerült a futószalagra, amelyben álltak a dolgozók (malájok, fülöp-szigetekiek, kínaiak, dél-koreaiak, lengyelek, románok és bizony-bizony néha magyar is volt köztük), akik válogatták a halakat méretek és fajták szerint is. 

Amúgy egy szezon három hónapig tartott, ez alatt az idő alatt egy gyári munkás közel 5 ezer dollárt is kereshetett, ha jó fogások voltak, de a legkevesebb, ami volt az 3 ezer dollár volt. Ingyen szállás, étkezés. 

A dolgozók 4-en osztoztak a kabinjaikon, de ott 2 ágy volt csak, mivel ők is váltott műszakban voltak, így valakik aludtak, valakik dolgoztak. Volt videó, sakk, társasjátékok, dominó, kártya, kantin. Kimondottan csak üdítő italokkal és meleg étellel. Tipikus amerikai kaják és sokszor tengeri bigyuszok.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.