Miként lehet átadni a magyarságot a külföldön született gyerekeknek? Az idő teltével (és azzal, ahogyan egyre több gyerek születik külföldön, az elmúlt három évben már közel 56 ezer, ami azt jelenti, hogy minden hatodik magyar külföldön látja meg a napvilágot) egyre több határátkelő családban vetődik fel a kérdés. A válaszok is eltérők, de az biztos, hogy egy nagy, közös élmény sokat segíthet.

Milyen lehetőségek rejlenek egy jól megtervezett magyarországi látogatásban, hogy gyermekünkben kényszer nélkül felébresszük a magyarság-tudatot? És egyáltalán mi lehet a szülő szerepe a gyerekek önazonosságának megtalálásban? Ezeket a kérdéseket tette fel Prérifarkas is, aki a lányával nézte meg a magyar-horvát Eb-selejtező focimeccset Budapesten.

„Mindenki maga dönti el, hogy milyen identitású gyermeket nevel, milyen tempóban, mely eszközökkel milyen szempontok szerint vagy esetleg életcél alapján. Nincs tehát jó vagy rossz, csak könnyebb vagy nehezebb, gyorsabb vagy lassabb út, a korábban említett szülői célok vagy nevelési szempontok fényében. 

Jómagam sosem erőltettem a magyar identitás kialakulását, mert tudom (?), jó inkább csak sejtem, hogy sikeresebb, (jó, csak gyorsabb) ha a gyerek maga ébred rá erre a megfelelő időben, helyen és tempóban. 

Véleményem szerint a szülőnek – csupán csak – annyi a dolga, hogy megtalálja a megfelelő időt, alkalmat és behatást, aminek hatására a gyerek majd maga érzi át mit is jelent magyarnak lenni  – túl azon, hogy amerikaiak is, legalábbis az én gyermekeim esetében ez a felállás. Ez a szülői kihívás, bár elsőre könnyűnek hangzik, de korántsem az, de erről majd később. 

Hiszem, hogy a szülőknek nem érdemes ráerőltetni a magyarságot a fiatalokra, mert a gyerekek többsége  nem feltétlen értékeli az „erőltetett” dózist, ha valamit le akarnak tolni a torkukon, csak azért mert magyar. Legalábbis az én gyermekeimnél ez nem jön be. 

Nem elég ehhez csak az a szó nekik, hogy „magyar”, „Ez jó/szép, ezt próbáld ki, mert magyar!” Ugye ismerős? Ettől még – az esetek döntő többségében – nem alakul ki egy hosszan tartó katartikus érzés, vagy vágyódás a magyar iránt. Sőt, észrevettem, hogy néha túl sok is nekik. 

Ilyenkor a magyar jobbára csak egy azonosulatlan üres jelző marad számukra, melyet akármilyen szóval is be lehetne helyettesíteni. Mi több, sok gyerek pont ezt teszi. 

„Apa, már próbáltam, semmivel sem jobb mint az amerikai, csak édesebb!” – jön néha a válasz.  Pont ezt a helyzetet kell szerintem elkerülni. De hogyan? 

Nem egyszerű, és azt sem állítom, hogy ami velem történt múlt vasárnap, annak hosszan tartó hatása is lesz majd, de az, hogy elkezdődött valami minőségi változás Emma lányom magyarságtudatának kialakulásában a hétvégén, az biztos. De mi is történt? 

Emma már a stadionba özönlő nemzeti színekbe öltözött tömeg láttán megjegyezte, hogy ilyet ő még nem látott, csak a televízióban. Amikor pedig a stadionban megkérdeztem, hogy akar-e valamilyen magyar cuccot venni, habozás nélkül rávágta, hogy egy sálat szeretne.

Én egy zöld magyar pólóban, ő meg egy sállal a nyakában vonult a helyére a kezdőrúgás előtt. Külön ültünk, de biztonságban érzete magát, mert láttuk, hogy kisgyerekek ültek mellette. És természetesen mobilon is tartottuk a kapcsolatot. 

Talán így jobb is volt, mert az SMS-eken keresztül, csak úgy özönlöttek a pozitív jelzők. „OMG, this is amazing, very, very unique, never seen anything like this…” és ehhez hasonlók. Nagyon örültem ezeknek az üzeneteknek, mert mostanában csak annyit szoktam kapni tőle, hogy „yeah, sure, no…”. 

Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a húszezer szurkoló által elénekelt himnusz és a szentkorona élőképe engem is meghatott. Hihetetlen érzés volt nekem is így végighallgatni a himnuszt. 

A második félidőben megürült mellette a szék így odaültem mellé, és onnantól saját szememmel láttam hogy bűvöli el az érzés percről percre köszönhetően persze annak is, hogy a meccsen jól tartotta magát a magyar válogatott. 

Bátorítottam, hogy vegye fel telefonjára az összes magyar támadást, hátha gól lesz az egyikből. És láss csodát, pont elkapta a győztes gólt. Itt a videó az örömmámorról, benne Emma önfeledt sikoltozásával. 

Azt hiszem ezt a videót és az örömöt nem nagyon kell magyarázni. Emma extázisba került a góltól és az azt követő népünnepélytől. Hihetetlenül tetszett neki. 

A mérkőzés végén pedig a folyamatosan változó különböző nemzeti skandálások teljesen lenyűgözték, egyszerűen nem tudott betelni velük. Ragyogott az örömtől. 

A végén, amikor a játékosok megköszönték a B-középnek a szurkolást és elénekelték a himnuszt, na, akkor láttam rajta, hogy valamit megérzett és megértett abból, hogy mi is az, hogy magyar, az üres szavakon túl. 

Nem állítom hogy egy perc alatt magyarrá vált, de ott és akkor kialakult valami, spontán, nem unszolásra és nem azért mert én mondtam, hanem magától, mert megtapasztalta a saját bőrén, hogy milyen magyarnak lenni a stadionban. 

Valami elkezdődött, ami már nem igényelt sem magyarázkodást, sem pedig meggyőzést. Oly annyira, hogy amikor sétáltunk ki a stadionból, saját maga mondta nekem, hogy a gimnázium után el tudná képzelni itt az életet, mert itt minden annyira más, annyira érzelmes, annyira magyar.” 

A teljes posztot itt találjátok, érdemes elolvasni!

Leszokni a Jesus-ozásról! 

Mindenkinek vannak rögzült szokásai, legyen szó egy mozdulatról vagy akár egy felkiáltásról. Utóbbi különösen érdekes helyzetet teremthet eltérő kultúrában – tapasztalta meg a Vaku villan szerzője a Maldív-szigeteken.

(Fotó: pixabay.com/pasja1000)

„Tegnap elküldtek úgynevezett „helyi sziget”-túrára, ez 3 szigettel odébb egy kis nyavalyás hely, amiből még nem csinált resortot valami milliomos, akinek még az eddiginél is több millióra van szüksége, szóval viszünk ilyen túrát is, hogy lássa a kedves vendég, milyen is itt a valódi élet. 

Jellemzően a legkevésbé népszerű programunk, most 3 tök öreg (70 pluszos, amúgy imádnivaló) félig thai, félig indiai bácsi-néni jött, akik egyébként Ugandában születtek, és Londonban nőttek fel, ott is élnek. 

Szóval, három hinduval mászkálok egy szigorúan muszlim ország talpalatnyi földjén az Indiai-óceán közepén, és valami meglepő dologra így kiáltok fel: Jeeesus! Aztán szégyenkezhetek magam miatt pár percig. 

Az első estém itt igazán rémes volt. Ki voltam akadva teljesen, persze fáradt is voltam, egy 30 órás utazás után 6 óra alvás, és egy 12 órás melónap, fejfájdítós irodai részletekkel, szóval rémesen aludtam, magányos és nyűgös voltam, és utáltam az egészet, és a szökést tervezgettem minden szabad percemben. Szerencsére nem volt sok, összepakolni se jutott idő, így maradtam. (…) 

Harmadik nap viszont végre elvittem próbamerülni egy burkás szaúdi lányt (najó, valójában utánaolvastam, és niquabnak hívják, amikor semmi sem látszik ki belőle, csak a szeme), és a vízben levés persze picit feldobott. 

Szóval ezek után este, a vacsi után, mikor ballagtam a staff kajázó kijárata felé, odalépett egy indiai srác, és azzal az imádnivaló akcentussal, ami van nekik, azt mondja: hi, te vagy az új base leader? Mondom, igen. 

És honnan jöttél, Ausztráliából? Neeem, Magyarországról, felelem. Csak mert már délben is láttalak valakivel beszélni, és pont ugyanolyan, mint egy ausztrál volt kollégám, aki nemrég ment el a szigetről. 

Felröhögök nagyon, hogy naaa, azért az elég más akcentus, mire a srác: jaaa, nem a kiejtésed, hanem, hogy neki is mindig ilyen kedves mosoly ült beszéd közben az arcán. 

A teljes írást itt találjátok.

Szingapúr kicsit másképp 

Mostanában mintha az eddiginél is népszerűbb lenne Szingapúr, legalábbis ezt tapasztalta az Adlersson szerzője, aki párjával éppen nemrég járt ott és kicsit más szempontból meg is írta tapasztalatait.

„Szingapúr hihetetlenül zöld, a várost övező „legendák” közül talán ez az egyetlen, amivel egyet tudok érteni, és amellyel nem tudnék jellemezni hirtelen semmilyen más, hasonló kaliberű várost. 

Nemcsak a belvárosban, de a relatíve zsúfolt lakónegyedek között is lépten-nyomon füvesített terek, fák, kisebb-nagyobb parkok fogadják az arra járót, nagyban hozzájárulva a város kellemes atmoszférájához. 

A tavaszi, szeszélyes idő okán külön hálás voltam a városszerte, hosszabb-rövidebb szakaszokon megtalálható fedett járdáknak, de meglepő módon az önkormányzati lakóépületek is szolgálathatnak rögtönzött esőbeállóként, hiszen nemhogy az épületek földszintje, de gyakran még a lakásokhoz vezető lépcsők, liftek is megközelíthetők mindenféle barikád leküzdése nélkül. 

Szállásunk egyébként Szingapúr kvázi óvárosa és az illusztris „Downtown Core” határán feküdt, így a hatalmas üvegtömbök mellett a régi Szingapúr hangulatát részben visszaadó apró, „tornácos” épületekben rejlő kisebb üzletek portékáit is böngészhettem néhány napig, melynek kifejezetten örültem, hiszen a város ezen oldala ritkán szerepel a környékre csalogató leírásokban.  (...) 

Malajzia után a szingapúri napok során is utánaolvastam kicsit a helyi etnikumoknak, vallásoknak, így például meglepett, hogy míg Malajziában az iszlám a hivatalos és ebből kifolyólag a legnépszerűbb vallás is, addig Szingapúrról messze nem mondható el, hogy akár az iszlám, akár bármelyik vallás különösen dominálna (mondjuk Szingapúr lakosságának kb. ¾-e kínai származású, úgyhogy…). 

Sőt, felmérések szerint Szingapúr az egyik legtoleránsabb ország a vallások tekintetében, így a helyi tíz, fő vallásból álló lista élén a buddhizmus kb. 33%-kal vezet, ám a második helyen még mindig nem az iszlám, a taoizmus vagy más, környéken „divatos” vallás, hanem a kereszténység következik. 

Annak tükrében, hogy a botozás még mindig kiszabható büntetési forma, nem gondoltam volna, hogy vallások terén (is) ennyire felvilágosultak, ráadásul még Jehova pénzmosói is be vannak tiltva.

Úgyhogy ha valaki szabadidejében végigsétál a South Bridge Rd. – North Bridge Rd. kb. 3 kilométeres szakaszán, az a buddhista „Buddha Foga Templomot” (Buddha Tooth Relic Temple), Szingapúr legrégebbi hindu templomát, az 1827-es alapítású Sri Mariamman templomt, a Szent András katedrálist és a Masjid Sultant is megtekinteti. 

Szingapúr jellemzően nem a legolcsóbb városok listáján szokott felbukkani, így számítottam rá, hogy egy adag pagpag is 10 dollártól fog majd indulni, de azért rövid időn belül sikerült megtalálni az arany középutat az újra kisütött élelmiszer-hulladék és a Michelin-csillag között. 

A szingapúri nevezetességek közé tartozó köztisztaságot védendő, a Tajvanon, Malajziában stb. fellelhető ételstandok itt jellemzően egy nagyobb, szervezett egységként, ún. „hawker centerként” vagy „food courtként” bukkannak fel, ahol a standok mellé nemcsak asztalok, de a maradékot eltakarító személyzet, mosdók, kézmosási lehetőség is tartozik.

Az étkezők környékét így jellemzően nem borítják olajfoltok, ételmaradék stb. és szerencsés esetben lehetőségünk van ülve elfogyasztani a fél tandoori csirkét. 

Az ételek között valószínűleg mindenki meg fogja találni a kedvére valót, hiszen a multikulti Szingapúr a kínai (pl. kantoni), indiai, maláj és számos további konyha kedvelőinek is kedvez, így baót, a nyugati látogatók körében is kedvelt „csirkés rizst”, különféle curry csodákat, vagy az indonéz konyha egyik ékkövének számító ampo snacket is választhatjuk. (...) 

Érdemes még elmerülni a helyi „kakaófogyasztási” szokásokban is, hiszen a Nesqvik kakaóporhoz hasonló, ugyancsak Nestlé gyártmányú Milo italporból készült nyalánkásgoknak se szeri se száma. (...) 

Az utcákon bóklászva azonban másféle nyalánkságokra is bukkanhat az érdeklődő, például a nagy becsben tartott „jégkrémes kenyérre”, melyet a lenti képen is látható, színes, ízében és állagában egyébként teljesen a toastkenyérhez hasonló pékáruban vagy a közönségesebb ostyalapok között szervíroznak, általában 1-1,5 szingapúri dollár közötti áron. (…) 

Bármennyire is tiszta, rendezett, igényes és biztonságos, élni nem biztos, hogy szívesen élnék Szingapúrban, melynek egyik fő az, hogy egy idő után azért már nehéz új, helyi látnivalókat, kikapcsolódási lehetőséget találni a „shopping”, múzeum, mozi, kávé, pub kombón meg azon a néhány túrázási lehetőségen felül.

Hirtelen most a szomszédos Johorban vagy az egyébként közkedvelt, indonéziai Batam szigetéről se tudnék olyan látványosságot mondani, ami akár ideig-óráig fenntartaná az érdeklődést és lehetővé tenné, hogy repülés nélkül is érdekes, új helyekre utazhassak. 

Japán sem az a gigantikus ország, de eddig szinte minden hónapban találtam valamit a közelben, amit fel tudtam írni a bakancslistámra, de ami még fontosabb, ezek eléréséhez nem kellett se útlevél, se fél vagy egész napos vonat- vagy repülőút.” 

A teljes posztot további képekkel itt találod, ne hagyd ki!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.