Vajon meg lehet ránézésre állapítani valakiről, hogy az adott ország szülötte-e vagy határátkelő? Létezik az a messzeség, ahol már kissé összemosódnak az országok egymással vagy ez csak műveltség kérdése? Elsősorban ezeket a kérdéseket boncolgatják az alábbiak.

A „Hi, how are you?”-nál kevés tipikusabb és általánosabb kérdés létezik az angolban. Alighanem részben a magyar nyelvnek, részben az angol nyelv magyarországi oktatásának is köszönhető, hogy sokakban a mai napig úgy él ez a kérdés, mint komolynak szánt érdeklődés. Pedig nem az – miként az kiderült az Életem morzsái írásából is.

„Az egyik csávó, akivel amúgy jóban vagyok és szoktunk is dumálgatni, múltkor hétfő este meglátott: Hi, how are you? Én meg belelkesedve konkrétan elkezdtem magyarázni, mintha tényleg őneki nem lenne mindegy, hogy mi a franc is van velem. 

Láttam rajta, hogy kínosan kezdte érezni magát, miután az I am fine automatikus duma helyett, mesélni kezdtem. Pár mondat után meg angol udvariaskodás közepette már nem tudta hogyan meneküljön. Jó volt látni, megyek táncolnival és see you soon-al gyorsan lerázott. 

Nem véletlen, hogy én nem használom ez a How are you? kérdést. Mert magyar fejjel én tényleg csak akkor érdeklődöm, ha tényleg érdekel az illető. 

Tehát, Hi, how are you? – sosem fogom igazán elfogadni és zavar mai napig.

A kulturális különbségekből kiindulva éreztem, hogy én nem angol, hanem egy bevándorló vagyok. 

Másik gyönyörűség: származásom. Rám néz egy angol és már abból megállapítja, hogy nem angol vagyok. Ki se kell nyitnom a számat, úgy levágják táncon, hogy külföldről jöttem. 

Nem is azt kérdezik, hogy honnan vagy, hanem rögtön tippelnek: lengyel vagy?

Mondom nem, magyar. Erre reakció: á, de eltaláltam, végül is szomszédok vagytok, nem? 

Magamban: hát baromira nem… (...) 

Rendszeresen bolgárnak néznek. Oh, ugye bolgár vagy, múltkor azt mondtad, nem?

Nem vagyok bolgár. Magyar vagyok.

De, ott van mellettetek Bulgária, nem?

Majdnem. Szerintem kb. egy órát kéne repülnöm, hogy odaérjek Budapestről.

Tényleg? – jön a csodálkozás.

Ismét előjött ez a kelet, az kelet, aztán kész. (...) 

Ezzel szemben, táncon van egy férfi. Kiköpött olasz kinézetű, de múltkor megtudtam róla, hogy pakisztáni. Már ide született, ám pakisztániak gyerekeként, vele közvetlenebben tudok beszélgetni érdekes módon. 

Megnyilvánulása alapján, ő aztán nem keveri egybe, hogy lengyel, bulgár, magyar egy kaptafa. Sőt… teljesen máshogy áll ezekhez. 

Ha ebből kéne általánosítanom, akkor a bevándorlók a bevándorlókkal, sokkal jobban megértik egymást, mint egy angollal.” 

A teljes írást itt olvashatjátok el. 

Repülésből élőállat-szállítás 

A fapados gépek térnyerésével sok minden megváltozott, egyebek mellett a repülés kultúrája is. Eltűnt a dolog ünnep jellege, a hétköznapivá válás pedig kellemetlen dolgokat is magával hozott – írta a London Budapest Metró.

"Az utóbbi három hét alatt volt szerencsém négyszer becsekkolni, átvilágíttatni, megtorpanni mikor már végre beterelnek minket az utolsó lépcsőfordulóba, majd tudomást nem venni a fedélzeti duty free-s parfümökről. 

Tizenöt évesen repültem először, az akkor még „szárnyaló” Malévval. Emlékszem, nagy dologként éltem meg, szépen felöltöztem hozzá, kitágult pupillákkal bámultam végig az utat és roppant úri módon éreztem magam. Egy ideig meg is tartottam azt a márkajelzett csokit, amit az ebédhez kaptunk. 

Mára élőállatszállítás lett a repülés, még a nívósabb légitársaságokkal is, esett az utasközönség színvonala, mint a légnyomás. 

Zavar a földre szétdobált szemét látványa, de egy valamit még jobban hiányolok a régi időkből: mikor az utasok megtapsolták a pilótát landolás után. Pláne mikor hányózacskó megpakoló léglökések közepette raknak le minket épségben. 

Sosem éreztem rá az ízére, hogy mikor kell tapsolni (mikor zöttyenünk? Vagy mikor már lelassulunk?), de valaki rázendített és a többi követte. (...) 

A londoni koldusmaffia 

Mi Angliából hoztuk a Lánchídunk s most London vesz valamit át tőlünk a maga módján. Akit manapság reggelente a Waterloo Bridge-en át visz a dolga, az a hányáspocsolya-szlalom és szemét-gátugrás közben megtekintheti, sőt, apróért még selfie-zhet is, a hídfőknél mindkét oldalon gubbasztó kéregetőkkel; pont úgy négyen dekorálják a szerkezetet, mint a pesti nyelvnélküli oroszlánok. 

Ha már nyelv, az egyikük tuti angol (mindig le-gorgeous-ozza a nőket), a másik három vagy némán tartja maga elé a papírtábláját, vagy ütemesen darálják, hogy plíz-plíz-plíz, csak nem olyan átéléssel, mint James Brown. 

Visszatérő bulvárlap téma, hogy Londonban világát éli a koldusmaffia. Állítólag napi 100-200 fontot is megkereshet a teljes munkaidős, ha nem bedolgozóként nyomja, az azért nem rossz. 

Rengetegen vannak Romániából és bulgároktól, de bőven akad nemzeti álhajléktalan is; őket gyakrabban látni valamilyen pitbull-szerű kutyával kéregetni. 

Nekem úgy tűnik, az utóbbi időben nagyon megszaporodtak és nem csak a belvárosban. A Waterloo környékén minimum három Big Issue (az itteni Fedél Nélkül) áruson kell átverekedni magunk munkába, ezt megspékeli a négy oroszlán majd elszórva az utcán a konkurencia, s ha a Strandről levágunk egy kis utcába a National Gallery felé, rálelünk a londoni vadkemping állományra is: színes sátrak sorakoznak a vizelettől bűzlő utcában, közöttük meg sobozos sört nyakaló fiatalok pihenik ki a kalapozás fáradalmait.” 

A teljes írást (ami jól látjátok, kisebb egységekből áll) itt olvashatjátok el.

Váratlan windsori látogatás 

Ha már az előbb a repülésről esett szó, folytassuk innen tovább, hiszen Veráék nagy útra indultak Luxemburgból, méghozzá Hongkongba. Mivel közvetlen járat nincs, ezért Londonon keresztül, ahol önhibájukon kívül sikerült lekésniük a késve érkező gépük miatt a csatlakozást. Aminek váratlan következménye lett.

„A BA javára legyen mondva, hogy hihetetlenül szervezettek: mihelyt beértünk a terminálba a Heathrow-n, készen várt minket az új repülőjegy másnap délutánra, egy shuttle-voucher (amit végül nem használtunk), és egy utalvány a négyes terminálon levő hotelbe. 

Esélyünk se volt megérdeklődni, hogy egyébként a hongkongi gép felszállt-e már egyáltalán, vagy elkezdeni alkudozni, hogy egy korábbi gépre tegyenek át (találtunk egyet szingapúri átszállással még aznap estére, 2000 fontért :D). 

Beletörődtünk, hogy akkor ott éjszakázunk és töltjük a másnapot, de ruhánk, az nem volt egy szál se, úgyhogy a csomagkiadásnál megkérdeztük, hogy megkaphatnánk-e a bőröndöket (amik ugye egyenesen mentek volna tovább HK-ba). 

A nagyon segítőkész nő a csomagoknál hosszan telefonált, és mondta, hogy az a legegyszerűbb, ha átmegyünk értük a másik terminálra, mert odahozatni bonyolultabb és hosszabb lenne, ez így 15-20 perc. Ekkor volt már majdnem tíz óra (ezt megelőzően baromi hosszan álltunk sorba az útlevél-ellenőrzéshez). 

Elmondta, hogy amikor átjutottunk a másik terminálra, hol találjuk meg a csomagokat. És adott egy szeretetcsomagot (én neveztem el így): fehér póló és piperekellékek. Ha esetleg nem jutnánk hozzá mégse a csomagokhoz. Miért ne jutnánk, gondoltam ekkor még nagyon naivan... 

Lelift, vonat, fellift, gyaloglás, itt vagyunk a másik terminálon, hol az a redvás kávézó, amivel szemben keresni kéne, hogy Baggage enquiries? Fél 11. Éhesek vagyunk, pisilni kell, már rég úton kéne lennünk Hongkongba, szóval itt már kezdtünk kijönni a béketűrésből. 

A térképről kiderült, hogy még 300 méterrel arrébb van a csomagos hely, még mindig a terminálon belül, végre odaértünk, benyitok a lengőajtón, és az alkalmazott rögtön rám förmed, hogy zárva vannak („it's shut down Ma'am”), hát csak 10-ig vannak nyitva, mit képzelek. 

Mondom, hogy bocsika, de nekünk kellene a csomag, és 25 perc volt ideérni a másik terminálról ésésésés. De senkit nem érdekel, ők zárva vannak. Hogy a kolléganő a másik terminálon ezt miért nem tudta vagy miért nem mondta, az máig rejtély. De ekkorra már olyan fáradtak és éhesek voltunk, hogy azt mondtuk, tökmindegy, jó lesz másnap is az aznapi ruha, menjünk a hotelbe. (...) 

Mivel másnap 16:50-re kaptuk az új jegyet, arról sajnos nem nagyon lehetett szó, hogy bemenjünk Londonba, mert fél 3-ra legkésőbb vissza akartunk érni a reptérre. 

Így esett a választás Windsorra, ami félórányi autóútra van a Heathrow-tól. De előbb még ki kellett maxolni a fantasztikus svédasztalos reggelit - és milyen jól (t)ettem, pedig akkor még nem is tudtam, hogy utána egy hétig ugyanazt fogom enni reggelire... 

Windsor tipikus angol város vöröstéglás épületekkel, emeletes buszokkal és a királynő arcával minden szuveníren. Szép volt, de annyira nem izgalmas. A kastélyba nem mentünk be, már nyitás előtt Londonig ért a sor. 

Aztán észrevétlenül átsétáltunk Etonba, amiről egyikünk se tudta, hogy ennyire össze van épülve Windsorral. A college-ből csak egy udvart lehetett látni, de az is elég menő volt! 

Innen visszasétáltunk Windsorba, és mivel már nem volt mit néznünk, és eléggé hűvös is volt (milyen szerencse, hogy a kabátomat nem tettem a bőröndbe pénteken!), visszamentünk a reptérre, hogy újból megpróbáljunk eljutni Hongkongba.” 

A teljes posztot itt találjátok, olvassátok el!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.