Az egyik leginkább zavaró sztereotípia a magyar határátkelőkkel kapcsolatban, hogy alantas munkát végző, hónapos szobákban kuporgató emberekről van szó. Nyilván akad ilyen is, de a külföldön élő magyarok között vannak olyanok is, mint például Hanna, aki tényleg a (nem is akármilyen) álmát valósítja meg egy kifejezetten izgalmas szakmában.
Teatro alla Scala, Milano, Porgy és Bess, rendezőasszisztensként
„Hannának hívnak, egy 27 éves magyar lány vagyok, és lassan öt éve élek Olaszországban. Régóta olvasom a Határátkelő blogot, és úgy döntöttem, megosztanám itt az olasz életemet.
Budapesti vagyok, egy többgenerációs építész-családba születtem – ennek ellenére, vagy pont ezért soha nem akartam építész lenni. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanultam látványtervező (díszlet- és jelmeztervező szakon), a képzőművészet, a film, a tánc, a színház, a zene, az irodalom mindig is érdekelt, kicsi korom óta.
Nagy csalódás volt számomra a Képző, de megtanított harcolni, leginkább kiállni az ötleteimért és önmagamért. Nem találtam a helyem és szerettem volna külföldre menni tanulni.
Jelentkeztem az Erasmus-ösztöndíjra és Berlint jelöltem meg, amit az utolsó pillanatban lemondtak, de felajánlották helyette Milánót. Én akkor már ott tartottam, hogy csak el innen, de bárhova, és bár nem beszéltem olaszul, belevágtam. Tehát tulajdonképpen véletlenül kerültem Olaszországba és eddigi életem legjobb véletlen eseménye volt.
Milánóban kinyílt számomra a világ
A Balatonnyi léptékű magyar valóság után itt egy tengerbe lehetett fejest ugrani. Fél évig az Accademia delle Belle Arti di Brera-n tanultam (szintén díszlet- és jelmeztervezést), majd úgy döntöttem, hogy maradok még fél évig.
Elhalasztottam otthon a diplomafélévemet, és egy milánói díszlet-kivitelező műhelyben kerestem magamnak munkát, mert bár Milánó csodálatos város, de nagyon drága.
Milánó, varroda, kivitelezőműhely
Egy év Milánó után hazamentem Budapestre és lediplomáztam a Képzőn. Nem szeretem befejezetlenül hagyni a dolgokat, de tudtam, hogy vissza fogok jönni, mert menthetetlenül beleszerettem Olaszországba.
Felvételiztem egy Veronában található akadémiára (Verona Opera Academy), operarendező mesterszakra. Még Milánóban megismerkedtem egy akkor 90 éves híres olasz operarendezővel, akire a mai napig mesteremként tekintek.
Ő ajánlotta nekem ezt az akadémiát, látván, hogy a rendezés mindig is érdekelt, és mert a rengeteg hobbim közül nehezen választottam. Az operában megtaláltam azt az összművészetiséget, amit mindig is kerestem.
Arena di Verona, Aida, Gianfranco de Bosio-val próba közben, rendezőasszisztensként
Továbbá ott akartam tanulni ezt a szakmát, ahol az circa 400 évvel ezelőtt megszületett (meg azért is, mert Magyarországon nincs ilyen képzés, csak általános színházi rendezői).
Tavaly diplomáztam operarendezőként, és már tanulmányaim közben szerencsésen úgy alakult, hogy egy operarendező tanárom maga mellé vett. Elkezdtem szabadúszóként operaházakban dolgozni, mint rendezőasszisztens.
Olaszországban ennek a szakmának az a hagyománya, hogy az ember évekig asszisztensként dolgozik (és tanul és tanul és tanul…) és HA szerencsés, esetleg kap lehetőséget, hogy egy előadást rendezőként jegyezhet.
Teatro alla Scala, Milano, Porgy és Bess, rendezőasszisztensként
Amikor egyszer csak már nem mások ötleteit kell tökéletesen megvalósítanod, hanem a te ötleteid születhetnek meg. Eredeti végzettségemből kifolyólag a munkaköröm időközben bővült, jelmez- illetve díszlettervező asszisztensként is dolgozom, felváltva, amilyen lehetőség jön, elvállalom – és őszintén szólva nagyon élvezem, hogy a munkám ilyen változatos.
Szeretek a varrodában, a kivitelezőműhelyben és a színpadon, a kulisszák mögött is mozogni. Mindegyik munka nagy strapabíróképességet kíván – színházban csak a nézők ülnek.
Különleges szakma sok magánnyal
Ez egy nagyon speciális szakma, sok rugalmassággal, lemondással és magánnyal jár, úgy, hogy közben az ember rengeteg új emberrel ismerkedik meg és bejárja a világot. Az ember állandóan úton van, érkezik és indul.
Olaszországban sosem léteztek repertoár-színházak (ellentétben Magyarországgal, mely a német színházi mintát követi). Emiatt egy új előadás általában 1-2 hétig fut, majd leveszik a műsorról.
Mivel a repertoárnak itt nincs hagyománya, állandó társulatok sincsenek. Mindenki szabadúszó. A művészeket mindig egy produkcióra szerződtetik – ez az opera világában az énekesek számára egy hónap próbaidőt és 5-6 előadást jelent, az előadáson dolgozó művészek (rendező, karmester, díszlet- és jelmeztervező, koreográfus, asszisztensek) számára pedig az egy hónapnyi próbaidőt.
Teatro Comunale Bologna, Lammermoori Lucia, próba a színpadon, rendezőasszisztensként
Mi a premierrel „átadjuk” az előadást az operaháznak és másnap elmegyünk, a szerződésünk az első próbanaptól a premierig szól mindig.
Sferisterio, Macerata Opera Festival, Otello, premier, rendezőasszisztensként
Tehát egy munka az egy-másfél hónapnyi elfoglaltságot jelent, viszont mivel ennyi idő alatt össze kell tudni rakni egy 3-4 órás operaelőadást (rendezői próbák az énekesekkel, 50-70 fős kórussal, technikai próbák, díszletépítés, jelmez-próbák, zenei próbák, rendezői és zenei próbák együtt, világításpróbák) ez mindig egy nagyon megfeszített, végig koncentrált állapotban zajló, heti hat napon át általában napi 16 órányi munkát jelentő időszak.
Megvalósítani az álmaidat
Az opera az egy luxusműfaj, 200-300 ember dolgozik egy-egy produkción, minden perc ki van számolva. Ez nem kísérleti színház, ahol néhány színész 3-4 hónapig próbálhat a rendezővel. Az operában stopperral mérik az időt, és maximum két ötleted lehet: ha az egyik nem jön be, akkor a másik lesz a végleges megoldás. Ennyi fér bele.
Teatro Comunale Bologna, Lammermoori Lucia, próba a színpadon, rendezőasszisztensként
A legjobban egyébként a pszichológiai részét élvezem: hogy ennyiféle és ennyi különböző szakmájú emberrel kell tudni szót érteni és meggyőzni az ötleteidről.
Máshogy beszélsz a díszletmunkásokkal, a 60 fős kórussal, a vezetőséggel, a varrónőkkel, a dívákkal, a karmesterrel – de a célod mindig ugyanaz: meggyőzd őket arról, hogy segítsenek megvalósítani az álmaidat. Folyamatos kihívás, és emiatt állandóan lüktet benned az adrenalin.
Azért írok ennyit a szakmámról, mert az olaszországi életemet és élményeimet 90 százalékban ez határozza meg. Nem egy fix munkahelyre kellett beilleszkednem teljes állásban, az állandó munkatársaimmal összeismerkednem, és egy új városban gyökeret eresztenem.
Minden egyes produkció egy új munkahelyet jelent, egy új operaházat, ahol mindig „vendégként” vagyok jelen, és együtt kell dolgoznom egy hónapig az ottani állandó stábbal, új, ismeretlen kollégákkal (kórus, varroda, díszlet-munkások, színpadmesterek, szakemberek, vezetőség) és meg kell tanulnom minden egyes alkalommal a helyi szabályokat, hagyományokat, az új neveket, kiismerni a helyi dinamikákat és abban lavírozni tudni.
Verona, a biztos pont
A „bázisom” Verona (egy ilyen bőröndből élő cigányélet akkor fenntartható, ha van egy biztos pont az életedben, amit otthonnak hívhatsz), több oka is van, hogy itt maradtam az akadémia elvégzése után.
Egyrészt mert sokkal olcsóbb város, mint Milánó, másrészt mert a léptéke lehetővé teszi számomra az elvonulást és eltűnést, mert itt már van egy olyan kialakult kapcsolati hálóm (orvos, ügyvéd, barátok, szakmai mentorok), akiknek a jelenléte biztonságot jelent számomra és nem utolsó sorban Észak-Olaszországban egy remek stratégiai pont.
Éltem és dolgoztam az operaházakban Milánóban, Bolognában, Velencében, Maceratában, Athénban, Türkmenisztánban, Veronában és nemsokára indulok Rómába. Több városba többször is visszatértem dolgozni.
Türkmenisztán, AIMAG, 5th Asian Martial and Indoor Arts Games, Opening Ceremony, jelmezasszisztensként
Négy év olasz élet után most tartok ott, hogy nem tudom, mi az „itthon” és mi az „otthon”. Mikor Budapestre hazamegyek, alig várom, hogy visszajöhessek Olaszországba és vica versa.
A megerősödött identitás
Azt hiszem átmentem egy komoly identitás-válságon is, időnként mindenhol idegennek érzem magam – talán legkevésbé a saját szakmámban, mivel az operavilág teljesen nemzetközi, „mindenki külföldi”.
Haza a családom és egy-két barátom köt. Nagyon sok időt töltök egyedül, sok időm van gondolkodni. A szakma otthon nem ismer, soha nem dolgoztam a magyar színházi szakmában, és még aki ismer is, nem érdekli, hogy én mit csinálok Olaszországban.
Az a keserű igazság, hogy a magyar mentalitás erre fintorogva úgy reagál, hogy „én elhagytam őket, Magyarországot”. Az itt megszerzett tudásomra nem kíváncsiak, csak az itt felépített kapcsolatrendszeremet akarják megkaparintani.
Erre sajnos többször is volt példa, és én ezt a hozzáállást teljes mértékben elutasítom. Nem titkolom, van bennem ezzel kapcsolatban keserűség, fuss neki te és csináld utánam.
Teatro Ristori, Verona, Sevillai borbély, világításpróba, rendezőasszisztensként
Érdekes módon az ember identitása akkor erősödik meg igazán, amikor elhagyja a hazáját. És mindent újraértékel. Mert eltávolodik tőle és rálát. Mindenkinek el kellene mennie külföldre élni legalább egy évre. Nagyon nehéz, de ahogy kinyílik a világ, kinyílsz te is.
Nem mindig jó élmény, de mindig tanulságos. Rákényszerít, hogy tükörbe nézz. A magány rólad szól, arról, hogy megismerd önmagadat. Soha annyit nem gondolkoztam a magyar nyelven, mint azóta, hogy külföldön élek.
Mert ahogy folyamatosan tanulom az olaszt (szinte akcentus nélkül bármit el tudok már mondani, és vicceket is tudok már olaszul gyártani), folyamatosan párhuzamba állítom a magyarral, hogy „mi azt hogy mondjuk”.
Gimnáziumi nyelvtanórák ide vagy oda, a magyar nyelvet azóta értem – és értékelem –, mióta Olaszországban élek. Soha ennyit nem gondolkoztam, mit jelent magyarnak lenni. Hogy ki is vagyok én, honnan jövök és mit hozok magammal.
Mindent a nulláról kezdtem felépíteni
Nagyon érdekes tapasztalat az olaszok szemüvegén keresztül tekinteni magamra, egyfajta visszacsatolás. Olasz megítélésben leginkább egzotikumnak számítok (főleg mert szőke vagyok), bár a budapesti fürdőket, a Sziget Fesztivált és a gulyáslevest szinte minden olasz ismeri. De általában ennyi.
Tehát teljes mértékben rajtam múlt és múlik, hogy milyen képet alakítok ki magamról. Itt én senki voltam, mindent a nulláról kezdtem felépíteni, teljesen egyedül.
A nagy hátrány egy ilyen helyzetben a nagy előny is: csak és kizárólag a tanulmányi és szakmai teljesítményed alapján ítélnek meg. A különféle protekciókkal, politikával és előítéletekkel bűzlően átitatott Magyarország után ez itt friss levegő – nekem, kívülállónak.
Mert mindig az fogok maradni, de ez így is van rendben. Az elején nagyon olasz akartam lenni, nem akartam kilógni. Aztán rájöttem, hogy pont ez a „kilógás” határoz meg engem. Büszkén fel tudom vállalni, hogy ki vagyok és mit gondolok.
Teatro Comunale Bologna, Aida, karnevál a varrodában, jelmezasszisztensként
A magány és a szabadúszás sokszor nagyon nehéz, de közben óriási szabadságot ad. A felelősség kizárólag a tiéd, hogyan alakítod az életedet. Sokszor vannak mélypontok, és azokkal a sárkányokkal egyedül meg megbirkózni.
Sokszor nagyon hiányzik a családom, sokszor eszembe jut, hogy ezeket az éveket velük is eltölthetném, mennyi értékes időt veszítünk el a közös életünkből.
Egy nagyon szabad szellemiségű, liberális családban nőttem fel, és a szüleim amennyire csak tudnak, támogattak és támogatnak a mai napig (lelkileg, érzelmileg, anyagilag) és folyamatosan ösztönöznek, hogy kövessem az álmaimat és lábra tudjak állni.
A világ legcsodálatosabb emberei, nagyon kötődöm hozzájuk. Egy szem gyerek vagyok, és tudom, hogy összetörtem a szívüket, hogy ilyen messze vagyok tőlük. A sajátomat is. De tudom, hogy ez az én életem, és a saját álmaimat kell követnem.
Itt magamra találtam
Olaszország nekem nagyon sok mindent adott – leginkább megtanított szabadon lélegezni. Itt önbizalmat kaptam, lendületet, tempót. Visszajelzést, hogy van értelme annak, amit csinálok. Itt magamra találtam.
Szakmailag és emberileg is sokkal több sikerélmény ér itt. Sosem voltam igazi hangos frontember, de az olaszok hangzavara, összevissza mutogatása, metakommunikációja, és a szakmámból következő határozott kiállás rákényszerített erre. Egész egyszerűen az elején nem hallottak meg.
Az olasz nyelv átalakította a személyiségemet – még akkor is, ha meg vagyok róla győződve, hogy az ember alapkaraktere nem változik. Tudom, hogy másmilyen vagyok, ha magyarul, és más, ha olaszul beszélek.
Olaszul sokkal határozottabb vagyok, sokkal többet mutogatok. A humorom viszont magyarul jobb és/mert sokkal pontosabban ki tudom fejezni magam. Az olaszok megtanítanak „jelen lenni”. Megtanítanak ellentmondást nem tűrően vitatkozni, harcolni, az érzelmeidet lángoló hőfokon kifejezni, és az életet (és ételeket) élvezni.
Itt a harmadik nemzeti sport – a foci és a sztrájkok után – a vitakultúra. Bevett szokás, hogy ha valamit nem sikerül eldönteni – akár a legvéresebb vita közepén is – fogjuk magunkat és elmegyünk inni egy kávét a közeli bárban és közben a csodálatos napsütésben őszintén gyönyörködünk.
Aztán visszamegyünk a próbaterembe és folytatjuk az egymással való üvöltözést, mintha mi sem történt volna. Az olaszok megtanítanak kimondani a véleményedet, amit mi, magyarok hajlamosak vagyunk inkább lenyelni, és hagyjuk, hogy belülről emésszen minket.
Pozitív országban pozitívan
A nyilván itt is jelenlévő milliónyi gazdasági, politikai, bevándorlási, bürokratikus (még a magyarnál is bonyolultabb), és kulturális probléma ellenére ez egy pozitív ország. Én itt pozitív tudok lenni. Látok perspektívát.
„Többet süt a nap, mint otthon.” Nem idealizálni akarom Olaszországot, csak őszintén elmondani, hogy én itt mit látok és azt hogyan élem meg.
Ennek az országnak van stílusa. Itt az idős embereknek van tisztelete, nem lesöpörni akarja őket a következő generáció, hanem hallgatni őket és tanulni tőlük. Itt az időseket nem „vénembernek”, hanem „maestro-nak” szólítják. Itt a szakmák generációról generációra való átadása még létezik.
A hagyományok nagyon fontosak (főleg régiókra leosztva), de egy folyamatos megújulásra képes ország. Nem a múltjában él és amiatt kesereg, hanem a múltjából építi folyamatosan a jövőjét.
Olaszország engem el- és befogadott – és én is el tudtam fogadni, mint második otthonomat.
Mivel az életem nehezen tervezhető (általában 1-2 hónapnyira látok előre), nem tudom, hol fogok kikötni és letelepedni. Nem tudom, hogy haza fogok-e menni, vagy ha igen, mikor.
Az életem jelenlegi szakasza arról szól, hogy hogyan jutok hónapról hónapra előre, milyen szakmai tapasztalatokat szerzek, milyen helyekre jutok el. Nekem még itt van dolgom. Aztán meglátjuk, mit hoz az élet.”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek