Az Európai Unió és a határátkelés természetéből fakad egyfajta állandó mozgás, ami azt jelenti, hogy sem a külföldre költözés, sem a hazatérés nem feltétlenül végleges és megmásíthatatlan döntés. Ennek példája Dini története, aki Londonból költözött vissza Magyarországra, de…

„Rendszeresen olvasom a bejegyzéseiteket, cikkeiteket. Látom, most épp a hazatérés foglalkoztat titeket így gondoltam megírom a saját történetemet nektek. 

Harmincegy éves vagyok, vendéglátós. Szinte napra pontosan 2 éve, hogy újra „itthon” vagyok, de inkább úgy mondanám, hogy Magyarországon. Előtte hosszabb ideig Londonban, előtte Norvégiában is éltem. Akkor még a volt feleségemmel.                                 

Én kértem, hogy költözzünk haza 

A család miatt kértem én, hogy jöjjünk haza, nem azért, mert olyan rosszul ment a sorunk. Szóval 2017 februárjában hazaköltöztünk Budapestre Londonból. A családom örült a döntésnek és a barátok is segítettek újra jól érezni magunkat.  

Nekem gyorsan ment a munkába állás, viszont a feleségem itthon ült 4 hónapig. Nem tett jót neki lelkileg, hogy a jól menő Mayfair-beli csúcséttermi management pozíciójából itt nem kellett akkor senkinek. 

Nagy nehezen egy négycsillagos business szállodába vették fel recepcióra, nyilván nem valami nagy fizetésért - a szakmai oldalát nem is említeném. Igazán én sem találtam a helyemet vagy egy évig. 

Biztos megélhetés helyett érzelmek 

Közben annyira megromlott a házasságunk is, hogy úgy döntöttünk, elválunk. Azóta valamivel jobb irányba mennek a dolgaim. De kellett ez a két év, hogy fejben ide érjek. 

Nehéz döntést kellett meghozni azzal, hogy az érzelmeket választottam a biztos megélhetés helyett. Londonban egyre minden csak jobban ment, lassan, de biztosan. 

Amikor munkát kerestem itthon, mindenhol azzal jöttek, hogy nem tudnak versenyezni a londoni fizetésekkel, de erre mindig az volt a válaszom, hogy sokkal inkább a munkakörülményeknek kellene megfelelőnek lenni és nem a fizetéseknek, mert ez Budapest és nem London. 

Summázva a két év tapasztalatát, sajnos az én szakmámban pont a lényeg nem változott... a tulajdonosok. Szerencsére vannak már olyanok, akik felismerik, hogy változtatni kell és tesznek is határozott lépéseket, de még mindig messze van a kinti állapotokhoz. 

A piac is változott, hiszen nőnek a bérek (az árakkal együtt) és nem az 5%-os ÁFA miatt. 

Két év után

Amit nehéz volt megszokni, hogy az ember hozzászokik egy fizetéshez és ehhez igazodik a költése. Nekem elsőre ezzel voltak gondok, hogy a fizetés a töredéke lett, viszont a költési igények maradtak. 

Hiszen egy mozi és az élelmiszerek nincsenek háromszoros áron Londonban. Csak a fizetések. 

Két év alatt oda jutottam, hogy ismét azon kell gondolkodnom, hogy leültetem a családot és megmondom nekik, hogy nagyon szeretem őket, de el kell mennem ahhoz, hogy normális életet éljek. Pedig az indok, ami miatt haza jöttem nem változott. 

De be kell látnom, hogy mivel én már láttam, hogy lehet normálisan is élni ebben a szakmában is a nagybetűs Nyugaton, ezért nem tudom elfogadni azt, hogy ott kell tartanom 31 éves fejjel, főleg anyagilag, mint 23 évesen. 

Mert úgy gondolom, hogy ahol annyi a fizetés, hogy hónapról hónapra élsz belőle és maximum kb. 20-50 ezer forintot tudsz félretenni havonta, az a létminimum. 

Akármennyire fog fájni itt hagyni megint a családot és a barátokat a boldogulás reményében, mégis ez látszik egyre inkább megoldásnak. Mindannyian tudjuk, hogy ezzel fizetünk, ez az ára a külföldi létnek. A család és a barátok. 

Nem mondom, hogy kint nem lesznek új barátok, de 10-20-30 éves barátságokat nem lehet pótolni. És kétség nem fér hozzá, hogy az árat mindenkinek meg  kell fizetnie. Köszönöm, hogy ha megosztjátok, hátha másnak is segít.”

(Fotó: pixabay.com)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.