Nem is olyan régen volt egy poszt itt, ami arról szólt, miként legyünk németté tíz lépésben. Nos, az év első ajánlójában ennek a kanadai változatát olvashatjátok el, emellett elnézünk Kelet-Japánba és táncot tanítunk Prágában, mert az jó.

Mi a magyar álom? Halászlé paprikás csirkével? Osztrák életszínvonal? Három tenger mossa? És mi az álom abban az országban, ahol te élsz? És mi a rémálom? Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre!

Sokan szeretnének kanadaivá lenni (vagy legalábbis élni egy kicsit az észak-amerikai országban), de hát nem mindenkinek adatik meg. A Juharszirup blog szerzője és családja viszont ott él, és a határátkelős poszttól ihletet kapva meg is írta, miként lehetünk kanadaiak 10 lépésben.

„#1 Legyen olyan ruhadarabod, lehetőleg több is, amin rajta van a kanadai zászló. Egy kanadai büszke arra, hogy ő kanadai és ezt bátran mutatja is. Volt olyan fiatal kanadai kollegám, akinek minden egyes pulcsiján rajta volt valami kanadai vonatkozás és ez fel sem tűnt neki. 

#2 Egy igazi kanadai tényleg azt gondolja, hogy a kanadai kultúra nagyon más, mint az amerikai. Például az amerikaiak túl hangosak kanadai szemmel. Európai szemmel nézve a két ország kultúrája nagyon, sőt túlságosan hasonló. De aki ezt hangosan kimondja, az nem lehet igazi kanadai. 

#3 Ha megint valami botrány történik Trump körül az USA-ban, akkor tegyél gúnyos utalásokat a kollegáknak és röhögjétek ki az amerikaiakat. Persze csak diszkréten, mert azért udvariatlan nem lehetsz. 

#4 Ha valaki rálép a lábadra, akkor mond rögtön, hogy ‘I am sorry’. De igazából nem sajnálod, és ha igazi kanadai vagy, akkor ez valójában azt jelenti, hogy “Figyelj már haver”, de ezt a külföldiek úgy sem tudják. 

#5 Minél nagyobb az autód, annál jobb. Pl. egy hegyomlás pick-up tökéletesen megteszi, még akkor is, ha 20 km-t mész naponta a munkahelyedre és soha nincs szükséged az autó platójára. De legalább egy százas lesz megtankolni, persze csak akkor, ha 1 dollár a benzin literje. 

#6 Van hómaród és láncfűrészed. Ez olyan dolog, mint Magyarországon a flex. Nem férfi az, akinek nincs hómarója és láncfűrésze. 

#7 Igazi kanadaiként legalább 3 barbeque-d van, egy faszenes, egy gázos és valami hordozható. 10 fok felett már lehet grillezni munka után, illetve a parkban minden hétvégén, egész nyáron át. 

#8 Kanadaiként télen nyaralsz, ugyanis jó elmenekülni a téli hideg elől. Nyáron inkább Kanadában maradsz és az időt a nyaralódban töltöd. 

#9 Semmit se vásárolj készpénzből. Vegyél nagyobb házat, több autót (3 évente újat, hitelre) mint amit megengedhetsz magadnak. Ha pedig nem tudsz törleszteni, és a bank már nem ad egy 4. jelzálogot a házadra, rántsd le az összes pénzt a hitelkártyádról. Majd megoldódik! 

#10 Ha van garázsod, pakold tele mennyezetig! Ha dupla, még jobb, több minden fér bele. Nem fér be az autó? Annyi baj legyen, a reggeli kávéd közben beindítod az étkezőből, mire felöltözöl a hőmérsékletnek megfelelően (-zokni), leolvad róla a hó is.

#!1 Semmiképpen se viselj zoknit, még télen sem. Ha mégis kell zoknit viselned, akkor az legyen valami nagyon színes. Like Mr. Trudeau.” 

A dolog úgy áll, hogy az eredeti posztban akad még 9 másik vicces kanadai ismertetőjegy is, szóval érdemes átkattintani! 

Kelet-Japán különlegességei 

Fukushima óta a turisták egy része nem szívesen látogat az ország keleti részébe, ami persze hiba, mert (mint az Adlersson blog bejegyzéséből kiderül) rengeteg látnivaló akad arrafelé is.

„Amennyire fejlett a közlekedés Japán keleti partjai mentén, mindez épp annyira nem mondható el a Japán-tenger környékére, Shimonosekiből így vonattal, egy átszállással valamivel több mint 4 órába telt elérni Shimane prefektúra székhelyét. 

Érkezésünkkor az időjárás sem volt éppen a legkellemesebb, így gyakran élvezhettük a vastag felhőkből érkező szemerkélő esőt, mely szerencsére távozásunkig kitartott. (...) 

A bejáratot leküzdve hamarosan megpillanthattuk a stílusteremtő szentély imatermet (拝殿, haiden), rajta a jellegzetes, rizsszalmából készült „shimenawával” (標縄), mely a legnagyobb ilyen jellegű képződmény egész Japánban. A szentély alapításának pontos ideje nem ismert, egyes feljegyzések azonban már a X. században is említést tesznek az itteni épületekről... (...) 

A néhány órás városnézést követően kellemesen elfáradva estünk be egy szimpatikus don és yakiniku falodába, hogy a nap során felemésztett energiát pótoljuk, fejenként mindössze 850 yenért. 

Az üdítő és eseménymentes éjszakai vonatozást követően az Izumoshiban tapasztalt kellemetlen időjárásnak nyoma sem volt, így néhány órás tokiói átszállásunk idejére az evésen kívül az alapértelmezett látnivalókat, úgy mint Senso-ji, Zojo-ji, Tsukiji stb. is beterveztük. 

A reggeli kávé felhajtása után így a Senso-ji felé nyomultunk, ahol kb. 4 éve jártam először. Akkor még Tokió gyakorlatilag minden négyzetcentiméterét végigfotóztam, hiszen nem is gondoltam, hogy egy napon, ha nem is mindennapos kirándulás részeként, de relatíve elérhető közelségben leszek Japán fővárosához. (...) 

A Taito kerületben létesített templom nemcsak Asakusa, hanem valószínűleg egész Tokió egyik legnépszerűbb látványossága, mindemellett pedig remekül bemutatja a japán nyelv azon szépségét, hogy hogyan lehet ugyanazoknak a karaktereknek többféle olvasata is. (Ti. a templom nevét adó „浅草” „asakusa” és „senso” olvasattal is értelmes, előbbi azonban a környék, utóbbi pedig magának a templomnak a neve.) 

Mindez gyakorlatilag közvetlenül a Tokyo Skytree lába alatt terül el, utóbbit leginkább a tömeg miatt nem sikerült még felkeresnem. Tervben volt egyébként, hogy a szintén közelben található Ganso „shokuhin sanpuru” üzletét is felkeresem, ám azt ezúttal zárva találtuk, úgyhogy lakásom egyelőre DIY „fake food” dekorációtól mentes marad. 

Miközben azon gondolkodtam, hogy a Gujo-Hachiman környéki „felkapott” álkaja-manufaktúrát is felkeresem, lassan áthelyeztük tömegközéppontunkat a Shinagawa állomás közelében található Zojo-ji, a Senso-jinál nemkevésbé illusztris földjére. (...) 

Némi könnyű harapnivaló után néztünk, melyet a Tsukiji (külső) halpiac egy véletlenszerű egységébe szerveztük. 

A közhiedelemmel ellentétben a Tsukiji éttermei nem kizárólag sushit és más halételeket kínálnak, hiszen a külső piacon, mely egyébként a tényleges halpiac színhelyéül szolgáló vásárcsarnokkal és aukciós házzal ellentétben 2018. október 6. után is ugyanott várja a látogatókat, a friss lazac, makréla és Hexagrammos otakii (tényleg ez a neve, bár a japán „ainame” talán magyarul is könnyebben emészthető) mellett kiváló marha, disznó és csirke ételeket is találunk. 

Választásunk ezúttal így egy szimpatikus, donburit terítő falodára esett, ahol dashimakival, shiitake gombával és más zöldségekkel felütött lazacos don társaságában múlattam az időt, annak ellenére, hogy a felvezetést követően biztosan arra gondolt az olvasó, hogy nem halas kaját fogok bemutatni. 

A délutáni kávé okán egy másik, trendibb szaküzletet is felkerestünk Akihabara közelében, mely a „macskás” vonalat követi. 

Asszonynak egyébként különös mázlija van Japánban a helyi macskaimádattal, hiszen a millióegy macskás tematikájú szolgáltatás és termék mellett pl. a 2011-es cunami által ledarált Tashirojima és a Seto-beltengerben található Aoshima is várja a macskás látogatókat. E helyek közül azonban ezúttal egyik sem került terítékre, helyette viszont elszopogattunk egy-egy kellemes macskávét. 

A mozgalmas tokiói kóválygást követően elcsigázva vonultunk ki Ueno állomására, hogy az egyik késő délutáni shinkansen járattal Aomori városáig, utazásunk következő állomásáig vágtázzunk nagysebességgel." 

Hogy ott milyen különlegességekkel találkoztak, azt az eredeti bejegyzésben olvashatjátok el (és nézhetitek meg).

Hogyan lettem önkéntes tánctanár Prágában? 

Újévkor az ember általában mindenféle fogadalmakat tesz, melyeket aztán jellemzően nem tart be. Így volt ezzel az asUchange blog szerzője is. Aztán amikor négy éve egyszer mégis megtartotta, akkor ez lett belőle…

„Szerettem táncolni, de inkább csak magamnak, nagyjából a ritmusra és egyedül. Egyszer próbáltam társastáncot tanulni, de konkrétan annyira béna voltam, hogy egy hónap után feladtam. 

A tánc sem ragadott magával az első pillanattól, de kitartóbb voltam, mint bármivel azelőtt. Az első óra után eldöntöttem, hogy nem megyek többet, túl sok volt az idegen arc, és nem is tudtam követni a lépéseket. 

Aztán körülbelül két hét után megint megjelentem, mert az egész egy jótékonysági szervezeten keresztül működött, és úgy gondoltam, ha már botlábam van, legalább segítsek azoknak, akiknek szükségük van rá. (…) 

A második óra után elmentem a csoporttal egy salsa klubba, ahol táncolhattam az egyik tanárral. Talán akkor szerettem bele az egészbe. Egy jó vezető ugyanis úgy tudja vezetni a partnerét, hogy ő máris igazi táncosnak érezheti magát. 

Ezután vettem egy tízalkalmas bérletet, heti egyszer pedig táncklubba mentünk a csoporttal. Az önkéntes tanárok és a diákok is kedvesek voltak, befogadóak, így rengeteg új barátra is szert tettem. 

Habár hetek múlva sem tudtam jól táncolni, lassú, de biztos fejlődésen mentem át, és csak kicsit zavart, hogy más kezdők már szintet is léptek rövid időn belül. Visszagondolva csak nevetek ezen az időszakon: forduláskor orrba vágtam a partnerem, vagy állon, mert rosszul tartottam a könyökömet. Aztán amikor annyira bennem volt a “bugi”, hogy forduláskor majdnem elestem. 

Voltak pillanatok. De mentem folyamatosan az órákra, és ennek a fő oka a társaság volt. Annyian voltak, rengetegen. Hirtelen egy új család tagja lettem, és mindenki biztatott, hogy csak gyakorolnom kell. Az irodában sétálva is számoltam: egy-két-há…-öt-hat-hét. 

Elkezdtem az összes szintű órára járni, és videókat néztem a táncról. A salsa nem volt elég, és a salsa óra után volt a bachata, így úgy döntöttem abba is belevágok. 

Hiszen miért mennék haza egy óra után, ha maradhatok és tanulhatok egy másik táncot is? Aztán két önkéntes tanár alapított egy tánciskolát, és akkor már két helyre jártam táncolni. (...) 

Aztán a második évben egy allergiás reakció miatt kórházba kerültem. Mivel Prágában éltem, így a családom nem volt a közelemben, de a tánc-családom igen. 

Egymás után jöttek az emberek meglátogatni a tánc-csoportból, a tanáraim könyveket, gyümölcsöt hoztak nekem, aztán ők vittek haza, amikor pár nap után kiengedtek a kórházból. Ezután kiesett pár hónap, de sok eseményen részt vettem bekötött lábbal, mosolyogva. 

A harmadik évben ismételt erővel kezdtem el járni az órákra, ekkor már kisebb koreográfiákat is tanultunk a haladó csoportokban. Prága főterén és híres helyein táncoltuk le a betanult koreográfiát, levideóztuk és feltettük az internetre. 

Már „csak” heti ötször jártam ki, de az irodában így is tudták, hogy Anita táncol. Amikor fél hatkor összeszedtem a cuccaimat, ők mosolyogva kérdezték: “Most is táncra mész?”. 

A tánc bekerült minden rólam szóló leírásba. Az új ügyfeleknek való bemutatkozásba, az önéletrajzom Hobbi részéhez, a Couchsurfing profilomra, mindenhova. Amikor Magyarországra utaztam, nem maradhatott ki a tánc. 

Eljött az ideje a fesztiváloknak is, többet és jobban akartam táncolni. 2017 nyarán a Dance4Water (előtte Salsa4Water) szervezet elnökével mentem el egy koncertre, ahol arról áradoztam, mennyire megszerettem a táncot, és mennyire örülök annak, hogy nem hagytam abba a kezdeti kudarcok ellenére. 

Ekkor jött az ötlet: „Nem szeretnél belépni a szervezetbe? Mint önkéntes tanár?”– ez a kérdés pedig úgy hatott rám akkor, mint amikor egy nőt sok év után végre megkérdezi a párja, hogy hozzámenne-e feleségül. 

Szóval nem csak igennel válaszoltam, hanem egy “Úristen, dehogynem!”-mel. Miután minden szervezeti tag egyetértett a felvételemmel, beléptem a Dance4Water Prague csoportba. 

Ezután sorban jöttek a tanári tréningek, a palacsinta-party-k (az önkéntes tanárok mindig szerveztek ilyet a szervezet tagjainak), még több közös program, immár a “VIP részleg”en. (...) 

Miközben egyre jobban megszerettem a táncot, minden nap azt vártam, hogy végezzek a munkában és mehessek táncolni, egyre távolabb éreztem magamtól a munkámat. 

A legtöbb örömöt a tánc jelentette, adrenalinnal töltött fel, minden olyan este után, mikor táncoltam, hihetetlen nagy mosollyal mentem dolgozni. A napom fénypontja lett a tánc, a munkám pedig egyre frusztrálóbbá vált. 

Miután 2018-ban világossá vált számomra, hogy a munkám nem tesz boldoggá, el kellett döntenem, hogy Prágában maradok-e. Nehéz döntés volt, de tudtam, hogy utazni akarok, és önkénteskedni. Ha ma visszatekintek a tavalyi évre, tudom, hogy csak a csoport hiányzik, a szervezet és a barátaim. (...) 

Aztán májusban felültem a repülőre és elutaztam Hanoiba. Az első hónapban csak „tánc-vágyam” volt, de a másodikban már kerestem is egy tánc-klubot, és elmentem táncolni. 

Miután utazgatni kezdtem Vietnámban, nehezebbé vált olyan helyeket találnom, ahol tudok táncolni, de magától jött a megoldás. Sokszor elég volt egy tetőtér, nappali, zene és én máris gyakorolhattam. Mindenhol voltak követőim, vagyis akárhol jött rám a „táncolhatnék”, mindig voltak emberek, akik csatlakoztak. 

Szerencsés vagyok, hogy mióta visszatértem Ho Chi Minh városba, már a törzshelyemet is megtaláltam. Először csak a buliba akartam menni, de mivel teljesen idegen voltam, nem sokan kértek fel táncolni. Ezután már 1-2 ingyenes órára is elmentem, ahol megismertem a potenciális tánc partnereimet. 

Néhány hét után már le sem tudtam ülni, mert konkrétan sorozatosan „vittek” táncolni. Nem panaszkodom, mert imádom. Heti kétszer tudok menni, ezt tudtam a naptáramba préselni. Hétfőnként salsa, csütörtökönként bachata. Keddenként és péntekenként vagyok a legboldogabb.” 

A teljes posztot itt találjátok.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.