Alighanem sokan vagyunk úgy néha (vagy gyakrabban), hogy a legszívesebben tényleg kiszállnánk kicsit a világból, ami persze aztán nem (vagy csak nagyon keveseknek) adatik meg. Vagy ahogyan az egyik posztban fogalmaztak: vajon hol és kik nyomták meg a világban az idiotizmus ketrecének kieresztőgombját? Ha már itt tartunk, érdekes felvetés, hogy talán éppen amiatt könnyű külföldön lenni, ami miatt nehéz otthon maradni. Végül karácsony előtt bemutatunk egy alternatívát azoknak, akik kezdenek besokallni a karácsonyi daloktól.

Aki ismeri a London Budapest Metro blogot (amit csak ajánlani tudok) az talán emlékszik, hogy a szerzők egyike a brit egészségügyben dolgozik - nem csodáljuk, hogy időről időre elképesztő történetekkel áll elő kissé stresszesnek tűnő lelkiállapotban, mert hát nem ritkán komoly abszurditások közepette küzd egymással ápoló és beteg.

„Volt nálunk egy ifi páciens aki, a legutolsó divatot követve, ,,szorong és depressziós”. Egy szép nap leányka fölzaklatott lelkiállapotában magára varratott egy tetoválást amit aztán most takargathat a család elől, mert az az ilyet nem tolerálja. 

Aztán közölte a körzeti orvosunkkal, hogy ezt akkor most szeretné állami pénzen eltávolíttatni magáról, hisz ez neki jár. Némi érdeklődés után ki is derült, hogy a kórházi lézeres procedúra kb. 2,100-4,200 fontjába is belekerülhet a népnek. 

Ilyenkor ki kell töltenünk egy Individual Funding Request nevű dokumentumot, hogy lobbizzunk a betegért, amit aztán az elbíráló bizottság hálégnek úgyis izomból visszadob. 

Az elkeserítő az, hogy egy orvos nem mondhatja őszintén, hogy Kisszívem, állj munkába és spórold össze a hülyeséged következményét, hanem teljesen komolyan pazarolnunk kell az időt csak hogy a Törődő NHS imázs ragyogjon. (...) 

Meggyőződésem, hogy a világ legismertebb angol szava nem a love vagy a selfie, hanem a free – ingyenes! Ezt mindenki tudja, aki épp most húzta be a bőröndjét a reptérről. 

A srácok, akiket mi látunk, olyan betegségekkel jelennek meg még meleg vízumpecséttel az útlevelükben, amit odahaza kellett volna már rég kikúrálni. Hogy Kínában rosszabb a színvonal, az USA-ban meg rohadt drága? Semmi probléma, az angol adófizető állja a cechet. 

Van nővér kolleginám, aki nem titkolja, azért szavazott kilépésre a Brexitnél, mert látta a segélybevándorlást: idecsöppennek 6-7 hónapos terhesen, félillegalitásban kibekkelik a maradék időt, aztán nem csak a segélyt kapják a gyerek után, hanem ki se lehet őket tenni az országból. (...) 

Apropó, ki jön, ki megy. Nemrég az egészségügyi miniszter (nem érdemes már memorizálni a nevük, mert mire megjegyezzük, leváltódnak) küldött egy magasröptű levelet az NHS dolgozóknak (ugyan orvosokat és nővéreket említ de szerintem mindenkire értendő), miszerint No-deal Brexit esetén természetesen prioritást kapunk és nyugodjunk meg, nem is kérdés, hogy nem leszünk kipenderítve a szigetről. Na, így már mindjárt jobban alszom! (...)

Ez a nevetséges polit-mellénykedés persze nem képviseli a normális munkaadót aki nagyonis megbecsüli a dolgozni tudó és akaró európait (a 40 kilós főnöknőm szerintem a sztetoszkópjával fojtana meg bárkit aki a beosztottjait vegzálja), de olyan szájízt hagy bennem, hogy lassan de biztosan az angol állam szemében lesz annyi respektem és jogom, mint egy harmadikvilágbeli, félanalfabéta grand multiparának." 

Ha ennyi nem elég, akkor katt az eredeti bejegyzésre! 

Azért könnyű kint, amiért nehéz otthon 

Az expat lét elviselhetetlen könnyűsége épp az, aminek ellentéte olyan elviselhetetlen nehézzé teszi az otthonmaradást - írta posztjában a Végtelen... talán blog és mindjárt kiderül, hogy alighanem igaza van. 

„Külföldön először turisták, majd letelepedők leszünk, a letelepedés feladatai, először a szükséges papírok beszerzése, a lépések egymás utánja, a sorbanállás, a lista sorra kipipálása, az adószám, a lakcímkártya, a bankszámla, a lakás, az iskola, a sorra megismert utcák, az új szokások kialakítása, mind-mind telíti a napokat, heteket, hónapjainkat. Aztán a hétköznapok, a munka, a megismerendő kultúra, a nyelv. 

És csak sokadikra ismerjük meg a politikát, ha szerencsések vagyunk egy demokráciába csöppentünk, így nagy aggodalomra nincs okunk. 

Bízhatunk abban, hogy jó irányba megyünk, hogy a körülöttünk élő kedves emberek tisztességes politikusokra szavaztak és hogy a politikusok betartják ígéreteiket, hogy olyan irányba vezetik az országot, amely a legjobb mindenkinek, aki ott él (még nekünk is, pedig mi migránsok vagyunk).

Néha ránézünk a hírekre, megismerjük a miniszterelnök nevét és a legfontosabb helyi és országos ügyeket, az új metróvonal építésének bonyodalmait és az igazságosabb adórendszerről folytatott politikai vitákat. 

Elégedett, boldog új tagjai leszünk a közösségünknek, megyünk a parkba az új játszóteret kipróbálni és a színházfelavatásra, kezezünk a polgármesterrel és az állampolgárság megszerzésének gondolatával kacérkodunk. 

Jó a munkánk, kisebb ügyeink vannak csak, azokat rendre megoldjuk, egyre nagyobb lakásokba költözünk, megismerjük a szomszédokat, lesznek helyi barátaink, más expatokkal (migránsokkal) lógunk a kedvenc bárunkban. Lassan helyi nyelven nézzük a mozit és útbaigazítjuk a turistát. 

De ekkor eszünkbe jut az „otthon”. A nyári pezsgő város, az orgonavirág májusban, a szánkózás télen, a Balatonozás. Mi is volt olyan rossz otthon? Mi volt az, ami kiűzött az országból? Miért is ne lehetne mindezt az életet otthon élni? 

Hiszen a család, a barátok hiányoznak csak. Otthon is meglehetne mindez, munka, lakás. Hisz itt sem élünk luxuskörülmények között. Ugyan megvehettük az álmaink autóját és minden évben kétszer megyünk nyaralni, de ez annyira nem fontos. Mint a család. 

Hogy a gyerekeink ismerjék a nagyszüleiket, hogy ők is elérzékenyüljenek a himnusz hallatán, hogy megdobbanjon a szívük egy József Attila vers során, hogy jelentsen nekik valamit az Egri Vár és a Nagykörút. Vagy a Sziget, ha más nem. 

Miért is ne? Otthon is van élet. Otthon is mindez ugyanolyan lehetne. Az itteni albérletet egy ottanira cserélni, az itteni munkát az otthonira. Csak hát mégsem... Mert egyvalami nagyon különbözik. Az, amit olyan könnyű elfelejteni, kiiktatni az új életünkből. 

A politika. A politika, amellyel senki nem akar foglalkozni. Azaz egy jól működő demokráciában megválaszthatod, hogy akarsz-e szabadidődben (neadjisten főállásban) foglalkozni vele. 

De egy nem működő demokráciában, egy diktatúrába hajló rendszerben nem választhatod meg. A politikával akarsz a legkevésbé foglalkozni, de ott ő foglalkozik veled! 

Az új törvények meghatározzák a mindennapjaidat, az óvodát bezárják, a kedvenc színházad lehúzza a rolót, melletted stadiont építenek, megváltoztatják a gyereked tankönyveit, nem jutsz szakorvosi ellátáshoz, már be sem mersz menni a kórházba, ha baj van. 

Az utcán, a buszon, a tévében, a rádióból, de még az utcai óriásplakátokról és az óvodákban a folyosókról is hallod a propagandát, hogy milyen tökéletes ez az ország és hogy a vadidegen, sosem látott ellenségektől kell védenünk a hazát. 

Csak nézel, nem is érted. „Nyugatról” jöttél, ott sosem hallottál még ilyet, ott nem ágált senki ellened, csak mert „migráns” voltál, ott befogadtak, ott kedvesek voltak, ott segítettek. 

Ott a gyermeked örömmel fogadták az óvodában, az iskolában, ott ingyen tanfolyamot adtak, hogy megtanuld a nyelvet, veled türelmesek voltak, ha nem ismerted a helyi kultúrát, szokásokat mindent újra és újra elmagyaráztak. 

Itthon meg minden politika rossz, szégyellnivaló dolog, nem a köz akarata, senki nem akar ezzel foglalkozni. Ki akarná hallani a sok szennyet, szemetet, ki akarná mindezt látni? 

Mindenki csak élni akar, úgy, mint máskor, hogy ne kelljen a politikával foglalkozni, hogy biztosak lehessünk benne, hogy akit megválasztottunk az azt teszi, amire kértük, hogy nyugodtan aludjunk, hogy tudjuk, közben nem bontják le a fejünk felől a lakást, hogy nem raknak ki az utcára, hogy a kormány rajtunk, nekünk segít, támogat, hisz mi is támogattuk őket, mikor rájuk szavaztunk.” 

A teljes posztot itt olvashatjátok el.

Unod a karácsonyi dalokat? 

Akármennyire is szeretjük az ünnepet, a karácsonyi slágereket, egy idő után befigyelhet némi csömör, ilyenkor az ember új kedvenceket keres. A Hollandokk ajánl is egyet. 

„Youp van 't Hek a holland kabaré egyik legismertebb alajka, egyben rovatvezető az NRC Handelsblad-nál, és a VARAgids-nél. Már 1981-ben megírta Flappie, a nyúl történetét, melyet 2003 óta jegyeznek a Radio 2 Top 2000-es listáján. 

A dal egy olyan nyúl eltűnéséről szól, aki ugyan nem lett meg, de halálát legalább véres bosszúval tudta megtorolni a kis gazdája… 

Nem éppen karácsonyra való történet, de úgy adódott, hogy Hollandiában a Sinterklaas a legszentebb, és az ő történetéhez amúgy sem igazán lehetett volna semmi érdemlegeset hozzáadni. Elvenni annál inkább, de ez legyen inkább a Zwarte Piet ellen tüntetők problémája... 

Aki viszont ennél is morbidabbra vágyik, az ismerje meg Flappie-ről szóló számot, aki 1961 karácsonyának reggelén egyszer csak meglógott a ketrecéből.  

A történet röviden arról szól, hogy a kisfiú hiába keresi a nyuszit, sőt keresteti az egész családdal, az csak nem akar meglenni. Keresték mindenütt, kivéve a pajtában, ahova a fiúnak valamiért tilos volt bemennie. 

A karácsonyi vacsorán aztán apa azzal a vicces poénnal áll elő, hogy a finom sült husi Flappieból, a nyusziból készült. Ettől a kisfiú kiborul, és másnap reggel a döbbent anyukáját azzal ébreszti, hogy ne csodálkozzon, ha eltűnt apa az ágyból. 

Innentől már nyilvánvaló, hogy a nyúlgyilkos elnyerte méltó büntetését. Talán nem szép dolog elspoilerezni a sztorit, de szerintünk karácsony másnapján alighanem ő főhetett a leveses fazékban... 

A zeneszöveg holland tanuláshoz sem utolsó, ráadásul az idegesítő karácsonyi számok közt egész jó arányban játsszák Flappiet a rádiók. 

A történet Kraantje Pappie-t, a holland rappert is megihlette. Tavalyelőtt ő is megírta a maga verzióját – immár a nyúl szemszögéből.” 

Ha érdekel az a változat is, irány az eredeti bejegyezés! 

(Nyitókép: pexels.com/Daniel Frank)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.