Fura dolog a honvágy, ami a leglehetetlenebb pillanatokban tud lecsapni az emberre. Legalább ilyen érdekes, hogy a különböző nyelveken mennyire mást sugall maga a szó. Ha már honvágy, akkor csomagot is küldünk Magyarországra, ami így karácsony előtt sokak számára jelent feladatot, végül megnézzük, mit csinálnak a nomádok.
Nem tudod, elindulj-e és ha igen, merre? Te mennél, a társad maradna? Írd meg a történeted a hataratkelo@hotmail.com címre!
Tisch Ferenc sokfelé megfordult már, volt egyetemista és mosogatófiú Bergenben, nemzetközi igazgató segélyszervezetnél, dolgozott német porcelángyárban és Kelet-Ázsiában és eltöltött fél évet tökegyedül az iráni sivatagban. Blogján a honvágyról írt bejegyzést.
„Sok éven át tanultam az elindulásokat, az indulás melletti döntés felvállalását, azt a semmivel össze nem hasonlítható érzést, amikor az ember búcsúzik és továbblép, azt az utolsó pillanatot ott a kapuban, az ajtóban, az állomáson, a repülőtéren, az autó mellett, még egy ölelés, még egy utolsó mondat, még egy csók, még egy hátrapillantás, még egy integetés, és az a különös, mindenféle színekből és hangulatokból gyúrt érzés, ami ilyenkor áthatja az embert, a szívében, vagy inkább gyomortájon.
Tanulni kellett együtt élni vele, tanulni kellett elengedni a kezet, a helyet, a pillanatot, a megszokottat, az ismertet, hogy beengedjem az újat, az ismeretlent, a következő tapasztalattal érkező lehetőséget.
Sokszor vágytam haza. A magyar azt mondja, honvágy.
Vágytam a szeretteimmel lenni, vágytam az otthoni hangulatra, ízekre, hangokra, illatokra, hiányoztak a társak, a barátok.
Már gyerekként több alkalommal töltöttem heteket távol hazulról, és még nem voltam középiskolás, amikor első alkalommal egyedül indultam külföldre, még a rendszerváltás előtt.
Egy hónap Bajorország, magyarul senki sem tudott. Akkoriban csak tanulgattam németül, internet, mobiltelefon még nem volt, telefonálni sem igen tudtunk, a mentsvárnak bekészített kisszótár otthon maradt.
Nagyon kedves és segítő családhoz kerültem, akik mindent megtettek azért, hogy otthon érezzem magam, az első másfél héten ezzel együtt szó szerint át kellett égnem.
Átégett bennem a kezdeti honvágy egy másik minőségen, azon, amelyet a német úgy nevez, Heimweh.
A magyarban vágyakozunk az otthon iránt, a németben megjelenik a Weh, a fájdalom. Amikor tanítványok, külföldre költözők, új életet kezdők kérdezik, hogyan készüljenek a rájuk váró új tapasztalatra, mindig elmondom, legyenek tudatában annak, hogy ezeken az érzéseken, nehézségeken át kell majd égniük, kinél rövidebb, kinél hosszabb ideig tart, van, akinél rendszeresen visszatér, és van, aki olyannyira elviselhetetlennek érzi, hogy visszajön.
Van, hogy a Heimweh egyenesen egy másik arcát mutatja, ami talán az angolhoz áll közelebb: homesickness.
Ebben a kifejezésben már egy egészen más jelentésárnyalat is megjelenik, a betegség, a sickness minősége. Sokakkal találkoztam, akiknél a honvágy valóban lelki betegséget okozott, belebetegedtek az otthontalanságba, szeretteik távollétébe, hiányába, a maró magányba, amely nem tudott építő és gyümölcsöző egyedüllétté lenni, és így új kapcsolódásokhoz vezetni.”
A teljes posztot itt találjátok.
Csomagküldés Magyarországra
Így karácsony táján sokan küldenek haza csomagot, ami nem is mindig olyan egyszerű, mint gondolná az ember. Ezzel szembesült a napokban az Életem morzsái blog szerzője.
„Először is dobozt kellett találnom. Legtöbb cégnél 10-15 db/ csomagban tudtam volna csak venni. Egyetlen egy darabra volt szükségem.
Felmentem a Google-ba és beírtam, hogy moving box + városrész, ahol élek. Csodát akartam. És a Google adott „csodát”, kidobott egy céget, ami kifejezetten ilyen csomagküldésre specializálódott. (...)
A doboz kész lett. Már csak küldenem kellett. Megint a Google-t hívtam barátnak. Google, google mond meg nékem „Send parcel to Hungary” hogyan. (...)
Mobilról munkába menet a buszon foglaltam, s könyvtárban nyomtattam a vonalkódos papírt. Este meg leadtam a cuccom. Köszönet a rollernek, mert megpurcantam volna egyedül 10+ kg-t, 1.1 km-en végigcipelni.
Pénteken átvették a pick up ponton a dobozom. Szombat reggel a felvette. Szombat este már az angol határnál járt. Vasárnap állt. Hétfőn meg elindult tovább ezerrel Magyarország felé.
Kedden este még annyi volt a neten, hogy „nemzetközileg úton”. Szerda reggel meg írtak, hogy 10 -11 között jön a futár Fehérváron. Nekem e-mailt küldtek, apumnak meg sms-t. Mire hívtam anyum, már otthon is volt a doboz. A futár srác még a lakásba is bevitte, hogy ne anyu cipelje már.”
A teljes posztért ide kattints!
Mit csinálnak a nomádok?
Az ember egyszerre irigykedve és gyanakodva nézi a nomádokat. Így volt ezzel a Hortobágyi Rántott Vombat szerzője is, mígnem megfordult vele a világ.
"Szerintem a világmegváltó dolgokhoz nem szabad normálisnak lenni. Persze nem tudom, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás: én voltam mindig is elfajzott, csak elnyomtam, mert szerettem volna beilleni a társadalmi képbe, vagy mostanra jött annyi lehetőség az életembe, ami formálta a személyiségem.
Valahogy 8-9 éve lehetett, hogy megismertem a világ másik felét, a bakancsos, hátizsákos utazókat. Akkor nagyon haragudtam rájuk, felelőtlennek és önzőnek tartottam őket. Egyedül utazni szerintem baromság. Vélhetően csak nagyon-nagyon irigy voltam.
Aztán kaptam egy sallert és beálltam én is a hátizsákosok közé. És bár azt nem mondom, hogy képes lennék fulltime így élni, időrőlidőre egyszerűen kell. De nem is a hátizsák meg a bakancs (amit továbbra sem érzek magaménak) az, ami annyira hiányzik nekem, hanem az a szabadság, amit ez az életforma ad. (...)
Most 3 hétig ismét volt lehetőségem kicsit belecsöppenni ebbe az életbe és 12 nomád társammal együtt utazgatni. És ha azt gondolnád, ez mind valami elvarázsolt leszőrösödött csodabogár, akkor el kell, hogy áruljam, közel sem. Elmesélem Neked, kik is az én (digitális nomád) törzsem.
Volt köztünk két hivatásos fotós: az egyik Stephani Németországból, akinek a férje üzleti tanácsadó az egyik Big4-nál és most épp Miami-ban élnek. Amíg nem így volt, addig amikor csak hűvösre fordult az idő, Stephi elindult 20 fok fölé. Egyébként divatfotózásból és utazási cikkekből él és elképesztően tehetséges lány.
A másik Noel Alva, a nomád fotós, aki viszont tényleg halál elvarázsolt figura Los Angeles-ből, ecuadori felmenőkkel. No Ő már 6,5 éve csak járja a világot és fotózza mindazt a szépséget, ami körülveszi.
Két Insta influenszer is jött velünk, Agus, az argentin modell lány, aki maga volt az élet: mindig mindenben benne van, elképesztően sportos és nyitott lány. Én egyszerűen imádtam, pedig azt gondoltam volna, hogy kevés kapcsolódásom lesz egy 22 éves insta-sztárral..no, ennyit az előítéletekről. Az egyik legcsodásabb személy volt az úton!
Laura pedig a vérbeli nomád lány, aki ezt is tanítja, mentorálja követőinek. Ő egyébként fantasztikusan jó videókat készít, ebből él zömében. (...)
Ma sem akarom elhinni, hogy 0-24-es összezártság mellett, ennyi féle ember ilyen sokféle háttérrel és egyetlen apróbb kis konfliktus nélkül megúsztuk. Összekovácsolódtunk: tartottuk a vállunk, ha valaki sírt, öleltünk, ha már nagyon vágytunk rá, beszélgettünk és elmondtuk kik is vagyunk – bár az utazásban az a szép, hogy ez mit sem számít. Amikor úton vagy, senkit nem érdekelnek a múltbéli hibáid, a sebek, amiket Te okoztál, vagy te kaptál, az iskoláid, a karriered. Csak az számít, hogy milyen ember vagy. Ott és akkor, abban a pillanatban."
Ha a csapat többi tagjával is szívesen megismerkednél, irány az eredeti bejegyzés!
(Nyitókép: pixabay.com/Counselling)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek