Nagyon sok nő (egyes kutatások szerint minden második határátkelő) vállal külföldön munkát és sokan közülük a házi idősgondozásban helyezkednek el. Mindez sok szempontból alakítja át a társadalmakat, részben a magyart is.

Világszerte a nők a migrációban érintettek felét adják, ami átalakítja a szerepüket és a megítélésüket egyaránt – egyre kevésbé könyvelik el őket úgy, mint a házastársukat kísérő feleség vagy anya, hanem a kivándorlás autonóm szereplőivé váltak. 

Erről a témáról szól az MTA kutatója, Váradi Monika egy nagyon érdekes elemzése (teljes egészében itt található), amit most röviden megpróbálok összefoglalni, különösen, hogy ebben a globális folyamatban Magyarország is érintett.

A cikk maga a migráció feminizációjáról szól, ami viszont szerintem minket ennél jobban érdekel, az az a folyamat, ami részben a magyar nőket is határátkelővé teszi. Ahhoz azonban, hogy ezt megértsük, érdemes egy kicsit globálisabban is körülnézni. 

Világjelenség 

Az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontja Regionális Kutatások Intézetének munkatársa szerint a folyamatot az táplálja, hogy az egyik oldalon visszaszorult a hagyományos ipari termelés, megrendült a munka és a szociális ellátások biztonsága, az állam visszahúzódott a közszolgáltatásokból. 

Ezzel párhuzamosan a gyengén fejlett, a periférián fekvő országokban megjelent a neoliberális tőke, a fejlett országok gazdasági és politikai intézményei, márpedig ez alapvetően felforgatta a hagyományos megélhetési lehetőségeket. 

Mindez azt jelenti, hogy egyre nagyobb szerepe van a nőknek a családok anyagi fenntartásában, egyre többen kényszerülnek külföldre menni dolgozni, ráadásul a családjuk is egyre inkább az általuk hazautalt pénztől függ. 

Az igény pedig hatalmas, hiszen a fejlett országokban egyrészt a nők nagy része dolgozik, másrészt folyamatosan öregszik a népesség, azaz nő a kereslet a háztartási és gondozási feladatokat ellátó munkaerő iránt. 

Ezt a munkaerőt ráadásul muszáj külföldről hozni, mert a szolgáltatás igénybe vevői vagy nem akarnak, vagy nem tudnak annyit fizetni, amennyiért országon belül (vagy hasonló fejlettségű országból) lenne, aki elvállalja a munkát. Magyarán egy német vagy osztrák nő a legritkább esetben vállal házi idősgondozói, háztartásvezetői munkát a hazájában. 

Így aztán világszerte fülöp-szigeteki, perui, moldáviai, eritreai, indonéziai nők végzik ezeket a munkákat. A jelenséget akad, aki globális gondoskodási láncnak, más a gondoskodás nemzetközi áthelyezésének nevezi. 

A lánc egyik végén tehát a fejlett országok háztartásaiban gyerekeket, időseket gondozó asszonyok néha hosszú éveket töltenek távol családjuktól és gyermekeiktől, akiket a lánc másik végén az otthon maradt női családtagokra bíznak, vagy külföldi keresményükből egy másik nőt fizetnek meg a gondozási, nevelési feladatok ellátásáért. 

Magyarán az történik, hogy a fejlett országokban élő családok megvásárolják a gondoskodást (meg a hozzá tartozó „érzelmi értéktöbbletet”), miközben a szegényebb országokban ezzel párhuzamosan gondozási hiány és érzelmi veszteség alakul ki. 

Mi a helyzet a magyar nőkkel? 

A nyugat-európai idősgondozói piacon (bármilyen rondán is hangzik ez) megjelentek a kelet-közép-európai, volt szocialista országokból származó (köztük magyar) nők. 

Őket nevezi Helma Lutz (a németországi Goethe Egyetem szociológus professzora) nyomán „új európai cselédségnek” Váradi Monika. Rájuk viszont nem jellemző az, mint mondjuk fülöp-szigeteki társaikra, akik olykor tényleg évekig sem tudnak hazamenni. 

A magyar (és szlovák, román, stb.) nők a földrajzi közelségnek, illetve az Európai Unión belüli szabad mozgásnak köszönhetően nem kényszerülnek arra, hogy teljesen magukra hagyják a családjukat, hanem jellemzően 4-6 hetes turnusokban dolgoznak külföldön. 

Mindez ugyan kevesebb pénzt jelent, cserébe érzelmileg kevésbé megterhelő számukra és otthon maradt családtagjaik számára is. 

Van még egy különbség, mégpedig az, hogy az így dolgozó nők nem fizetnek idegen alkalmazottat azért, hogy az otthon maradt családban pótolják a távollétükből fakadó hiányokat, inkább a családon belül szervezik ezt meg. 

További fontos különbség, hogy Magyarországon nem jellemző, hogy kisgyerekes nők nagy számban járnának külföldre dolgozni – jegyezte meg a szerző. Az idősgondozásba bekapcsolódó asszonyok jellemzően akkor indulnak útnak, ha gyermekeik már nagyobbak vagy felnőttek; az idősgondozók között nagy többségben középkorú és nyugdíjas asszonyokat találunk. 

Vitakérdéssé vált 

Mindez azt jelenti, hogy Magyarországon még az ilyen típusú határátkeléssel kapcsolatos döntések is alkalmazkodnak az anyai gondoskodás elsőbbségéhez, a családon belül hagyományos nemi szerepekhez kötődő elvárásoknak. 

Ahol nem így van (például a Fülöp-szigeteken, de hogy közelebbi példát mondjak, Lengyelországban vagy Ukrajnában is) ott rendkívül éles vitákat vált ki a kérdés, az így külföldön munkát vállaló nőket nem ritkán megbélyegzik, amiért otthon hagyják gyermekeiket. 

(További érdekesség, hogy hiába mennek a nők külföldre, ez nem alakítja át a hagyományos, nemi szerepekhez kötődő elvárásokat, azaz a férfiak ettől még nem vesznek jobban részt a háztartási, gyermeknevelési munkákban.) 

Sok országban ebből politikai kérdés lett, ami azért érdekes, mert ez a férfiakkal kapcsolatban nem merült fel, azaz olyanról azért ritkán olvasni (és itt most nem feltétlenül Magyarországról van szó), hogy a férfiak akár tartósabb külföldi munkavállalását mennyire sínyli meg a család, a gyerekek, illetve mennyire nehéz szerepe hárul ilyenkor az anyákra.

(Fotó: focuscarelink.co.uk)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.