Sok előnye van annak, ha az ember Magyarországon élő külföldiekkel találkozik, beszélget, ilyenkor ugyanis néha egészen más szemszögből láthatja az őt körülvevő dolgokat. Legalábbis erről szól az egyik e heti ajánlott írás, majd megbirkózunk a kanadai téllel, hogy a végén kicsit elmélázzunk arról, mi mindennel tömik manapság a gyerekek fejét az iskolákban.

(Fotó: pixabay.com/Odplata)

Magyarország legyőzte Kanadát. Legalábbis egy szlovák-francia házaspár szemében, de azért már ez is elég nagy eredmény – írta a Fromázs blog szerzője, aki egy kicsit azon is elmorfondírozott, hogy miért más egy országban külföldiként élni.

„Mindent, amit mi rendkívül sötéten látunk, a külföldiek inkább csak szürkén, vagy annyira nem akasztja ki őket, egyes dolgokkal pedig egyszerűen nem foglalkoznak. Ez szerintem természetes, hiszen őket nem rázza meg annyira egy-egy itthoni hír, tisztes távolságban tudják szemlélni a dolgokat. 

Franciaországban én is így voltam a napi hírekkel meg a politikával, csak nagy vonalakban követtem azt és inkább a helyi, regionális hírekre figyeltem, amelyek nagy része viszont a főzésről és a szezonális termékekről, illetve programokról szólt. Könnyebb is volt így az életem! 

Aztán vannak olyan dolgok, amibe mi magyarok pedig bele sem gondolunk, hogy mennyire klassz itthon, mert nem tűnik fel. Az ilyen felismerések csak akkor jönnek, ha az ember a) sokat utazik b) sok külföldivel dolgozik/barátkozik/beszélget. 

Mondjuk az igaz, hogy egy helybéli jobban tisztában van a tényekkel és a hírekkel a saját országa háza táján, tisztában van a realitásokkal és nem rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélődik de akkor is jó a másik szemszögéből nézni egy pillanatra a dolgokat. 

Volt nekünk, illetve van is, egy francia-szlovák-magyar baráti társaságunk. Az egész úgy indult, hogy a férjem a hozzá hasonlóan erre-arra kiküldetésben dolgozó, francia kollégáival összebarátkozott. 

Lett egy jó barátja Pécsről, aztán egy másik Pozsonyból. Aztán, ahogy az az építőiparban lenni szokott, mindenkit másfele küldtek tovább dolgozni a különböző induló projektekre és nem nagyon látták egymást jó ideig, persze mi sem maradtunk nyugton, mivel Franciaország felé vettük az irányt. 

Ők pedig Kanada és Madagaszkár vidékein kalandoztak ez idő alatt, de 2018-ra valahogyan mindenki visszakeveredett A Budapest-Pozsony tengelyre. Természetesen, ahogy az lenni szokott, a nők miatt. (...) 

A pécsi projekt időkből megismert francia barát időközben feleségül vett egy szlovák lányt és vett egy lakást Budapesten, a pozsonyi cimbora visszatért és letelepedett ott, mert egy szlovák hölgy marasztalta, aztán eljött még egy budapesti francia ismerős, aki már 8 éve él Magyarországon és egy másik pesti francia barát, akiről fogalmam sincs mióta él nálunk, annyira jól beszél magyarul. A csapatot még magyar lányok is színesítették 4 fő személyében. Tarka egy társaság volt, az biztos! 

A Kanada vs. Magyarország meccs pedig úgy játszódott le, hogy a Kanadából visszaköltöző baráti pár egész este azt ecsetelte, hogy bár Kanada gyönyörű, de sokkal jobban érzik magukat Budapesten és nagyon boldogok, hogy lejárt az ottani küldetésük. 

És itt a hangsúly kérem szépen azon van, hogy egy szlovák-francia házaspár otthonának érzi Budapestet Kanada után! Kanadát hidegnek az árakat drágának találták, a hölgy nem tudott munkát vállalni pedig nagyon szeretett volna (perfekt angollal) és mindeközben messze is voltak a szeretteiktől, nem tudtak 2-3 óra alatt hazaugrani, ami Európán belül már megoldható autó vagy repülő segítségével. 

Aztán az este számomra másik meglepő témája az lett, hogy a 8 plusz éve Budapesten élő két francia barátunk azt hangsúlyozta, hogy Budapesten sokkal jobban biztonságban érzik magukat, mint Párizsban. 

Gondol-e valaki rendszeresen úgy Budapestre, mint egy biztonságos városra? Hát én bevallom, nem szoktam, pedig úgy látszik, hogy lehetne. Ékes példája annak, hogy minden teljesen relatív!” 

A teljes posztot itt találjátok. 

Így harcolnak a kanadaiak a tél ellen 

Ha már Kanada, akkor ugorjunk is át Észak-Amerikába, hiszen Kanadában a Juharszirup blog szerzője szembesült azzal, hogy megérkezett a tél és minden, ami vele jár. Például a hideg és a hó.

„Míg Magyarországon manapság novemberben is lehet 20 fokos nappali hőmérséklet és a csapadékhiány alig van víz a folyókban, addig Waterlooban leesett az első hó. Nem volt nagy hó és nem is maradt meg sokáig, de akkor is hó volt. Kanada tehát idén korán ráerősített a jó öreg sztereotípiára, hogy itt hosszú és hideg a tél. (...) 

Nekünk szerencsére nem kell a jeget kaparni az autóról reggel, mert az autónk éjszaka bent áll a garázsban. A kanadaiak azonban televágják mindenféle cuccal a dupla garázst és maximum az egyik helyre tudnak beállni. És így reggelente marad a jégkaparás és didergés. 

Van azonban olyan kanadai szokás, ami nagyon hasznos és Magyarországon sosem hallottam róla. 

Tavaly ősszel – még az előző munkahelyemen – JJ haverom mondta, hogy a hétvégén dolgozni fog a ház körül és „I am gonna SEAL MY DRIVEWAY”. Mikor megkérdeztem, hogy ez mégis mit jelent, elmondta, hogy valami kátrányos anyaggal lekeni a bejárót, hogy a só és a jég ne szedje szét a betont. 

Jó ötlet, nekem is kellett volna ilyen cucc 2016 tele előtt, amikor a járdám apró darabokra fagyott Magyarországon, mert ráfagyott a jég és pár napig tartott, mire végre sikerült feltörnöm. Só + jég = pusztulás.

Errefelé egy kocsibeálló a kezelés után fekete, kátrányszagú, de legalább nem kell 5000 dollárért minden évben leaszfaltoznod. (…) Egy nagy vödörrel olyan 50 dolcsi, kb két évig kitart. Ha felkened magadnak, akkor nem drága dolog, ha megbízol valakit, akkor az pár száz dollár lesz. A munkaerőt ugyanis errefele drágán mérik.

Szintén ősi kanadai szokás, hogy a ház tulajdonosok nagy része nem totojázik a kézi hólapáttal, hanem vesz egy benzines hómarót (snowblowler). A Canada Tire heti reklámújsága tele van már ilyen cuccokkal. Én úgy döntöttem, hogy idén nem veszek, kipróbálom bírom-e még erővel, aztán lehet, hogy jövő ősszel rohanok venni egyet. (...) 

Szintén kevéssé ismert dolog Magyarországon az autó alváz extra korrózió védelme. Mármint az az extra olajos kezelés, amit itt kb 50-130 dollár körüli áron lehet megkapni. (...) 

A tél 5-6 hónapig tart, az utakat november és május között őrült módon sózzák, ezért is kevés 10 éves autót látni errefele. Ha mégis látsz egy öreg autót, akkor az biztosan rozsdás a küszöbnél, sárvédőnél. Érhető tehát, hogy ősz végén miért állnak sorba a kanadai autósok a korrózió védő műhelyeknél. 

És végül az öltözködésről. Kanada a téli ruhák mennyországa. Olyan kesztyű, sapka, sál kínálat van a legtöbb boltban, amit Magyarországon korábban nem láttam. Igaz Magyarországon nem gyakori a -20 fokos téli hőmérséklet, ami itt azért megesik telente.” 

További érdekességet és a kanadaiak nem akármilyen hidegelhárító felszereléseit az eredeti posztban láthatsz.

Egy helyettesítő angoltanár őrült mindennapjai

Gyerekekkel foglalkozni egyszerre jó és fárasztó, ha pedig az ember helyettesítő tanárként csinálja ezt Vietnamban, akkor pláne lehetnek őrült pillanatok. Vannak is, mint az az Asuchange blogból kiderül.

„Először is, a gyerekek a nevemet sem tudják kiejteni. Amikor megjelenek egy iskolában, mintha megfagyna a levegő, senki nem beszél angolul (más tanárok), mindig össze-vissza sétálgatok.

Az egyik nyelviskola szokott küldeni valakit, aki elkísér a teremig, de a másik nem küld senkit. Néha van egy másik külföldi, aki biztosan angol tanár :) és meg tudom kérdezni, merre menjek. 

Vannak szavak, amiket nem tudok (szótár nem vagyok sajnos „még?”), vagy néha nem jut eszembe. Nem tudom, egy anyanyelvi angolnak van-e ilyen gondja. Az egyik órámon a vízi-sportokról volt szó, és a békaláb nem jutott eszembe. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt, de a szünet alatt megnéztem és a második órán már megtanítottam a gyerekeknek. 

Persze emlékszem nyáron a diákok a Homestay-ben gyümölcsöket mutogattak egy angol anyanyelvűnek és kérdezgették az mi, a válasz pedig az volt „Nem tudom, ilyen nálunk nincsen”. Aztán arra gondolok, hogy mennyi magyar szó nem jut eszembe sokszor. 

Próbálok mindent beleadni a tanításba, mindig is maximalista voltam, és talán ebből nem is szeretnék lejjebb adni. A Homestay-ben a legegyszerűbb, a diákok visszajelzése pedig nagyon pozitív. 

Kedden az egyik diákom megkérdezte, én tartom-e a reggeli 9 órás angol órát, mondtam, hogy igen, ő pedig elmosolyodott „Yessss!!!”. Ez annyira jól esett, tovább motivál arra, hogy jobb és jobb akarjak lenni abban, amit csinálok. 

Persze rengeteget kell még tanulnom. Az egyik iskolában a családról tanultunk, kivel élnek együtt a gyerekek. A tanárasszisztens rám nézett, majd odasúgta, hogy most kezdhetem énekelni a „Family” dalt. 

A fejemben átfutott a kérdés, hogy na az meg mi a csuda, mondtam, hogy nem ismerem. Az asszisztens felhúzta a szemöldökét „Nem ismered?”, én pedig elkeseredtem. Utolsó pillanatban kaptam az óratervet, abban nem volt megemlítve, így nem készültem. 

Pénteken három órán át énekeltem a „Head and shoulders, knees and toes…” és az „If you are happy and you know it…” című gyerekdalokat. Szombaton alig volt hangom, de megérte. A gyerekek szerették, és én jól éreztem magam. Így szabadidőmben most gyerekdalokat tanulgatok. 

Két középiskolában is helyettesítettem, ahol szóbeli vizsgát tettek a gyerekek. Ahol csütörtökön voltam, az első négy diák meg sem szólalt. 

-Tudnál nekem mesélni az iskoládról?” – erre a válasz egy hatalmas No. 

- Kicsi vagy nagy ez az iskola? - a válasz pedig Yes. 

- Mit szeretsz csinálni a szabadidődben? – válasz: Szabadidőmben, igen! 

Erről az a reklám jut eszembe, amikor a repülőtéren kérdezi a biztonsági őr a férfit, hogy van-e nála fegyver, drog, robbanószer, ő pedig mosolyog: Igen!. Próbáltam lassan, artikulálva, aztán komolyan az jutott eszembe, hogy egyszerűen a kiejtésem rossz. Szegény gyerekek. 

De aztán az ötödik tanuló mindenre gördülékenyen válaszolt, csak úgy, mint utána sok másik tanuló. Itt egytől tízig kellett pontoznom, akiknek hatosnál rosszabb lett volna, nekik nem írtam semmit a papírra. Azt tanácsoltam az asszisztensnek, hogy majd ha visszatér az angol tanár (aki valószínűleg lebetegedett), akkor próbálják meg a vizsgát újra a gyerekekkel. (...) 

Sokat gondolkozom azon, milyen is volt az angolom az iskolában, és eszembe jut, hogy nem szerettem az angolt, kinevettek a rossz kiejtésem miatt, a kérdésekre inkább csak bemagoltam a választ, hogy megkapjam a jó jegyet, de ha a mondatot máshogy kérdezték, már elvesztem. 

Magoltam a nyelvtant, miközben nem vettem észre, hogy hallomás után tanulok a legegyszerűbben. Nem foglalkoztam azzal, hogy megtaláljam a magamnak legmegfelelőbb módszert, csak az érdekelt, hogy kitűnő maradjak. 

Most pedig minden nap, egész nap angolul beszélek, rengeteget tanulok, naponta több új szót hallok, illetve a blog posztjaimat is elkezdtem lefordítani. Van két tanár a Homestay-ben, akikkel németül beszélek, mert nem szeretném, ha a németem teljesen „elkopna”, de azért van egy kis káosz a fejemben. 

Megéri. Minden nap tanulok, és nekem ez a lényeg." 

A teljes posztot itt olvashatjátok el.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.