Nem adjuk fel Amerika átszelését, azaz folytatódik Zoliék kalandja. Jórészt még mindig Arizonában, és annyit ígérhetek, hogy egészen káprázatos helyekre látogatunk el – már megint. Az amerikaiak egyik legendás filmszínészének neve sem véletlenül merül fel a címben… (A korábbi részek az elindulásról, a Vadnyugat eléréséről és persze Arizonáról szóltak, a linkekre kattintva olvashatjátok el őket, ami erősen ajánlott…)

„Ugyan a poszt túlnyomó részében még maradunk Arizonában, de már egy picit áttesszük a lábunkat az északi szomszédba, Utah államba.

A Navajo-föld szívében

A megkövesedett ősfák után az északi 191-es úton robogtunk tovább, hogy elérjük a következő tervezett helyszínt, ahol egy egyszerű, ámde felejthetetlen kempingben éjszakáztunk.

A Canyon de Chelly ugyan nem nemzeti park, azonban az amerikai nemzeti park szolgálat (NPS) védőszárnyai alatt van. A belépés díjtalan és erősen javallott. A Chinle nevezetű porfészeknél kell letérni kelet felé a 7-es úton. Ezek a semmi közepén és hihetetlen kisvárosokon áthaladó utak remek alkalmat adnak arra, hogy az emberfia elgondolkodjon egy picit az ottani emberek sorsán.

Rendkívüli szegénységben él a legtöbb indián a kijelölt rezervátumokban. A poros és kietlen utak mentén álló rozoga kalyibák és viskók mellett logó fejjel bandukoló gyerekek láttán azért elszorul az ember torka. Sajnos nem hiszem, hogy túl biztató jövőképpel rendelkeznek ezek a fiatalok (de ne legyen igazam).

Az út hamarosan kettéágazik, követve a kanyon északi illetve déli vonulatát. Itt, a két fő szurdok találkozásánál van a látogatóközpont illetve a Cottonwood kemping. A környéken szállásügyileg nincs túl sok opciónk: pár hotel/motel az út mentén, az előbb említett kemping vagy pedig a park szívében lévő másik kemping, ahol mi is sátrat bontottunk.

Mivel délután érkeztünk, így a fényviszonyok, a lemenő Nap későbbi pozíciója, a látnivalók száma illetve a kiszemelt kemping helye miatt mi a déli szárny felé vettük az irányt. Összesen 10 kilátóhely van a parkban, ebből 7 a déli és 3 az északi kanyonnál.

A megcélzott kemping (Spider Rock Campground) felé menet megálltunk az összes útba eső pihenőhelyen, hogy megcsodáljuk a természet által kialakított, egyre mélyülő és függőleges vörös sziklafalakkal védelmezett kanyont. Odalent meglepően zöld és termékenynek tűnő táj kanyargott, s néhol előbukkant egy-egy apró házacska, melyekhez sokszor kerítéssel körbeölelt megművelt földek csatlakoztak.

Ez nem olyan furcsa, hiszen régóta lakják a kanyont a különböző népcsoportok. Olyannyira, hogy a Puebló nép (emlékeztek, ők voltak, akik a Petrified Forest parkban is éltek) már az 1300-as évek közepe táján tovább is vándoroltak innen, hogy jobb termőföldeket találjanak.

Később a hopi indiánok leltek erre a helyre és vették be magukat a magas, meredek sziklafalak által oltalmazott szurdokba, ahol legfőképpen kukoricát termesztettek. A hopik után érkeztek a navajo indiánok, akik a mai napig itt és a környéken laknak. Jelenleg nagyjából 40 család él a park területén, akik - nem meglepő módon - a turizmusból próbálnak megélni.

A fentebb említett "Pók Szikla" kempingbe - amely indián tulajdonban van (tehát privát) és 11 dollár egy éjszaka - érkezve egy korosodó indián fogadott minket. A regisztráció után kérdeztem, hogy melyik lesz a mi sátorhelyünk, de erre csak távolba révedő tekintettel legyintett és közölte, hogy amelyik szimpatkus.

Miután megtaláltuk a számunkra rokonszenves helyet a vöröslő, homokos-sziklás marsi tájat megidéző, apró fenyőkkel és zöld cserjékkel tarkított területen, gyorsan kibontottuk a sátrunkat. Még időben oda szerettünk volna érni a kemping névadójához - a Pók Sziklához -, hogy élvezni tudjuk a naplementét.

Tipikus régi indián épület a kempingben (nem úgy a műanyag székek)

A sziklához vezető úton van egy kisebb kiálló ("Face Rock - Arc Szikla"), ahol megálltunk és odamentünk egy indián asszonysághoz, aki árulta a portékáit. Ez amúgy is jellemző a környékre: az őslakos indiánok úgy szereznek valamennyi (extra) bevételt, hogy megpróbálnak ékszereket és kézzel festett agyag- vagy kődarabokat a sápadtarcúaknak eladni.

Nyilván kinek mi, de nekem nagyon tetszenek az ilyen kézzel festett indián tárgyak. Vettem is rögtön kettőt, amelyeket aláírt, majd megkérdeztem a hölgyet, hogy fotózkodhatok-e vele. Egyrészről szerintem amúgy sem illik ilyet tenni kérdezés nélkül, másfelől meg ki tudja: lehet még mindig tartanak tőle, hogy a fotóval a lelkük egy darabját is ellopják.

Persze lehet mondani, hogy az ilyen festett vagy egyéb tárgyakat nem ők készítik, hanem egy maffiaszerűen működő szervezet, de akkor is veszek ilyet, mert ha még így is van, akkor is remélem, hogy kap a pénzből valamennyit. Ha meg valóban ő csinálta, akkor meg nincs kérdés.

A kilátóhelyre menvén érezhető volt, hogy ez egy felkapottabb hely a naplemente megcsodálására, mert relatíve sokan voltak. Nem volt tömeg, de a többi parkon belüli helyhez viszonyítva nagyobb volt a felületi sűrűség. Jobbra tőlünk hatalmas szakadék tátongott, melynek már árnyékba borult mélyén lovak legelésztek békésen a nyugodtan kanyargó folyó partján.

A Pók Szikla maga egy oszlop, amelyet feltehetőleg az itt összefutó három völgyből (Bat, Monument és a de Chelly) kilépő folyók vájtak körbe. A termikeket kihasználva több keselyű és sólyom körözött a magas kőoszlop körül, ahol valószínűleg több fészek lehet.

Az indián mondák szerint ezen a sziklán lakik a "Pók-asszony" (Navajo) vagy "Pók-nagymama" (Hopi), aki alapvetően egy meglehetősen jelentős istenség volt (az emberek megteremtője és védelmezője). Azonban manapság az indián gyerekek nem emiatt tisztelik és félnek tőle.

Az idősebb indiánok azzal riogatják a gyerekeket, hogy ha szófogadatlanok, akkor elviszi és felfalja őket a Pók-asszony. A fehér kövek a sziklaoszlopokon pedig nem mások, mint a lenyelt gyerekek kiköpött csontjai.

Az előttünk és alattunk húzódó szurdokban egyre hosszabbodtak az árnyékok, amint éltető csillagunk egyre közelebb vándorolt a horizonthoz. Ezzel szinkronban a sziklafalak folyamatosan sötétebb tónusú narancsos-vöröses színt öltöttek magukra. A levegő érezhetően hűlt és a szél süvítésén valamint a madarak vijjogásán mást nem nagyon lehetett hallani.

Szeretem ezeket a pillanatokat. Ilyenkor az ember - ha nyitott rá és szereti a természetet - valóban közelebb tud kerülni a világmindenséghez és átjárja egy olyan nyugodtság, amelyhez nem sok fogható. Ekkor egy olyan szimbiózis érhető el közöttünk és a természet között, amelynek titkát azt hiszem az indiánok is ismerték. Tudom, hogy hülyén hangzik, de vállalom. 

A kempingbe való visszaérkezés után vettem az öreg indiántól két hasáb fát, hogy meglegyen estére a gyújtósnak való. Őszintén szólva az egyik legemlékezetesebb esténket itt töltöttük el.

Nem kellenek nagy dolgok egy ilyen estéhez: csodás környék, sátor, tábortűz, csillagos égbolt és család/barátok. Persze, ha van mit enni és inni az még jobb. Sajnos békepipa nem volt nálam, de így is megtette.

Táborhelyünk és a lassan lenyugvó Vénusz (a két fa közötti fényes pont)

Halk beszélgetés, miközben ropog a tűz, amely kecsesen nyúlik a sziporkázó csillagok felé, s vidáman táncolva részegesen imbolygó árnyakat fest a környező fákra, bokrokra vagy éppen a sátorra.

Hihetetlen volt belegondolni, hogy sikerült ide, Navajo-földre eljutnunk és megint eszembe jutottak az indiánok, akiknek az ilyen esték teljesen normálisak és mindennaposak lehettek.

Az ébredező Skorpió (kissé balra a távolabbi fák felett) és a Jupiter (legfényesebb pont)

Csoda a völgy mélyén

Másnap reggel halk indián fuvolaszóra ébredtünk. Jól van, nem álmodunk, valóban erre kelünk. Szikrázó napsütés, a szokásos valószínűtlenül kék ég fogad minket a sátorból kibújva.

A reggeli után összepakoltunk, majd elindultunk a parkból kifelé. Azonban mielőtt elhagytuk volna, megálltunk a Fehér Ház (White House) kilátóhelynél, hogy az ide tervezett túránkat valóra váltsuk.

Kanyarog az ösvény lefelé; bizony itt vissza is kell majd jönni

A parkolóból indul a völgybe levezető turistaút, amely egy különös helyszínre, sziklába épült házak romjaihoz vezetnek. Az út kellemesen lejt, de azért majd gondoljunk arra, hogy ugyanitt vissza is kell jönni, ráadásul feltehetőleg melegebb időben. Szóval a szokásos dolgokat nem a kocsiban felejteni: kalap, napszemüveg, telefon, naptej és természetesen sok víz.

Lefelé menet szép rálátásunk nyílik a völgyre és rá lehet csodálkozni a víz és szél vájta apróbb barlangokra valamint a sziklák hullámos, csíkos felszínére. A völgy aljában egy kiszáradt folyómedren átmenve követhetjük az utat. Odalent meglepően zöld a táj a sok fától és számos virág is jelzi, hogy azért a talaj mélyén még ott lapul az éltető víz.

A romok helyét el sem lehet téveszteni. Számos indián van idelent apró pultokkal, ahol a szokásos ékszer-kollekciók várják az idetévedt embereket. Innen lehetőségünk van autós túrát tenni a kanyonban, de a bátrabbak lóháton is nekivághatnak.

A romok a poszt elején említett Puebló-nép lakhelyeinek ránk maradt hírmondói. Nagyon érdekes volt látni a hatalmas szikla tövébe illetve a sziklarésbe épített épületek maradványait csakúgy, mint a sziklákra festett motívumokat.

Magához a romokhoz nem tudunk teljesen odamenni, mert drótkerítéssel védik őket, de így is egy olyan része ez a parknak, amelyet mindenképpen érdemes beiktatni a látnivalók közé.

Mielőtt visszaindultunk volna a fenti parkolóba egy indiánnal sikerült pár szót váltanom, aki - többek között - Ansel Adams (híres természetfotós) könyvét árulta. Az apropója a dolognak, hogy az indiánt (még igen piciként) és édesanyját lefotózta a híres fényképész méghozzá itt, a romoktól nem messze.

Ansel Adams fotója a Navajo asszonyról és a még kisgyerek indiánról, akivel beszéltünk (fotó innen)

Nyilván nem beszéltünk világmegváltó dolgokról, de annyit szomorúan megjegyzett, hogy bizony egyre kevesebb fiatal indian beszéli a saját nyelvét és érdeklődik a kultúrájuk iránt. Bár ezek azt hiszem sok helyen és népektől függetlenül elmondhatóak.

John Wayne és a tömegturizmus

A parkból kijutva újra az északi 191-es utat céloztuk meg, hogy azon haladva egy rövid időre beköszönjünk Utah államba. Egyelőre rövid ideig, mert kicsit később még vissza fogunk térni az államba.

A nagyon kellemes nevű Tselakai Dezza nevű poros, indiánlakta település után a 163-as úton nyugatra fordultunk, hogy a kerekek alatt futó fennsíkról a mexikói kalapon (Mexican Hat) áthaladva elkezdjünk lejjebb ereszkedni egy híres völgy felé.

Érdekes volt látni a tipikus amerikai vadnyugati filmek romantikájának egyik alapvető összetevőjét, a Monument Valley (navajo nyelven Tse'Bii'Ndzisgaii) hatalmas, síkságból kiemelkedő vöröslő homokkő-tömbjeit, melyek élesen szabdalják szét a horizontot a hosszú és egyenes út végén.

Az út, ahol Forrest Gump visszafordult a követőihez, s közölte velük, hogy eléggé fáradt, így visszamegy Alabamába, az út melyen mindenki szeretné elkészíteni saját ikonikus fotóját, az út, amely elvisz minket oda, ahol megannyi filmet forgattak (a teljesség igénye nélkül: Szelíd Motorosok, 2001 Űrodüsszeia, Volt egyszer egy Vadnyugat stb.).

De a hely igazán egy emberről híres: ez John Wayne második otthona, karrierjének origója. Itt és a környéken szinte minden róla szól. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Mivel délután érkeztünk, ezért aznapra nem volt túl sok tervünk. Keressünk egy kempinget, vacsorázzunk, élvezzük a naplementét és a jó időt, valamint a hely "szellemét". Nagyon jó szívvel tudom ajánlani a Goulding's kempinget, amely egy kis völgyben foglal helyet.

Nem messze a kempingtől van egy hotel, amey borsos áraival és nagyon szép kilátással csalogat. Ez egy komplexum: van itt hatalmas ajándékbolt, apró múzeum, kilátóhely régi postakocsival illetve egy étterem a hotel mögött. Nos, ha valaki éppen erre jár és megéhezik, akkor erősen tudom ajánlani ezt a helyet és a navajo sült kenyeret (Navajo fry bread).

Az étteremből egy kiváló panorámájú asztalnál fogyasztottuk el ezt a nagyon finom, a magyar lángosra megszólalásig hasonlító (legalábbis a tésztája) ételt. A feltétek ugyan mások (saláta, paradicsom, marhahús/csípős disznóhús), mint a "tradicionális" magyar lángosok esetében, de ez mit sem von le az értékéből, sőt!

Vacsora után kimentünk a közelbe, hogy a naplemente által megnyújtott árnyékok között nézzük az egyre vörösebb sziklákat. Pár éjszakai fotó után eltettük magunkat másnapra, hogy újult erővel nézzünk körül, immáron a híres sziklatömbök tövéből.

Mivel ide nem érvényes az éves nemzeti parkos kártya, ezért 20 dollárt kell leszurkolnunk per autó. Rögtön a bejáratnál egy hatalmas látogatóközpont van a szokásos hozzávalókkal. Innen több opciónk lehet: lehet saját autóval vagy vezetővel ellátva körbemenni a parkban.

Ha saját autó, akkor mindenképpen négykerék-meghajtású (esetleg összkerékmeghajtású) legyen a jármű, mert a poros, földes úton, amely emelkedőkkel van tűzdelve, elkelhet egy ilyen járgány.

Mi a John Ford pontig mentünk el, amelyet egy híres filmrendezőről neveztek el, aki halhatatlanná tette John Wayne-t és a Monument Valley-t. A közelben relatíve sok híresebb pont is megtalálható, ennél fogva érdemes legalább idáig bejönni a parkba.

Itt található az a híres szikla, amely sokszor szerepelt John Ford filmjeiben. Itt - pénz ellenében - fel lehet ülni egy lóra és fotózkodni. Ez önmagában szépen hangzik, de amikor már reggel több tucat turista áll sorban és folyamatosan érkeznek szervezett csoportokban, akkor elveszítheti a varázsát.

A Három Nővér nevű sziklaformáció

Az ékszeres pultoknál való tülekedés, szemetelés furcsán hathat egy ilyen - amúgy kihalt - tájon és nem túl kellemes ezzel szembesülni. Továbbá minden dolgot, de tényleg mindent John Wayne-nel akarnak eladni és ez egy idő után fárasztó tud lenni.

Hűtőmágnes, képeslap, poszter, pólók, nadrágok, műanyag pisztolyok, kitűzők, ételek neve, cowboykalap, lerágott szivarcsonk, üveggolyók, megszáradt köpés, sarkantyú, mogorva nézés, poharak és bögrék. Egy a jelszó: John Wayne (és nem "tartós béke", amiért harcolni kell).

Ezen a helyen éreztem a legjobban, hogy minden a tömegturizmusra van optimalizálva elég borzasztó szinten. Természetesen máshol is van tömegturizmus, amely egyre több helyen és országban folyamatosan nagyobb probléma és biztos, hogy ez egy komoly megoldandó feladat lesz a nem is olyan távoli jövőben.

Mindenesetre, ha valaki el szeretne ide jönni és meg akarja nézni ezt a főleg amerikai emberek számára kultikus helyet, akkor tegye meg, mert a táj azért valóban nem rossz.

Vadkemping a Grand Canyonnál

Miután visszatértünk Arizona államba, Page felé vettük az irányt a nyugati 160-as, majd a 98-as autóúton haladva. Ha valaki Page-nél jár, akkor mindenképpen ajánlom a Powell-tó és az Antelope Canyon meglátogatását. Mi már jártunk itt, szóval most ez kimaradt a programból.

A városban ráfordultunk a déli 89-es autópályára, hogy megálljunk egy rövid időre a híres lópatkó kanyarnál (Horseshoe Bend). Több dologra érdemes odafigyelni: a parkoló valószínűleg zsúfolásig tele lesz, vigyünk vízet és kalapot magunkkal, amíg a látványossághoz sétálunk, illetve próbáljunk meg nem leesni a függőleges sziklafalról.

Nincsen semmilyen védőháló vagy kerítés a szikla pereménél, ennélfogva embertársaink (akiket, hogy is mondjam, iszonyatosan hajt a természet szépségeiért való kíváncsiság) könnyedén lesodorhatnak minket.

Odalent a völgy alján, szédítő mélységben lustán és méltóságteljesen hömpölyög a Colorado-folyó, melynek méregzöld színét a sodrásnak engedelmeskedő növények világoszöld csíkjai tesznek még érdekesebbé.

Kirándulásunkat egy hurok leírásával folytattuk a 89A jelzésű úton, amely a Márvány-kanyonnál átvisz minket a Colorado felett, hogy aztán bevezessen minket a Grand Canyon nemzeti park területére. Mi most az északi részt választottuk, mert a déli részen már volt szerencsénk körülnézni.

Jacob Lake-nél délnek fordultunk, hogy a 67-es utat követve (ez télen zárva), gyönyörűen zöldellő rétek és hatalmas fenyők között elérjünk úticélunkhoz a 2500 méteren fekvő North Rimhez.

Itt rengeteg különböző árfekvésű fa- és kőház bújik meg a fenyvesekben, melyek nagyon tudják csalogatni az erre fogékony embereket. Azért nagy reményeink ne legyenek a foglalással kapcsolatban, hacsak nem már jó előre sikerült lefoglalni a kiszemelt szállást.

Az itt található hotel és környéke a szokásos struktúrával (ajándékbolt, étterem pazar kilátással) várja az idetévedt kirándulókat. Elméletileg az északi részen kevesebben vannak, mint a délin, de ebből mi nem éreztünk semmit: a parkolók tele voltak, mindenfelé emberek sürögtek-forogtak.

Több turistaösvény is csábítja a túrázni vágyó természetkedvelőket. Amit mindenképpen javasolnék az a Bright Angel ösvény, amely a maga alig 1 km-es hosszával (oda-vissza) igazán semmi, ellenben a kilátás egészen hihetetlen a mellettünk mélybe szakadó Roaring Springs kanyonnal, valamint az előttünk feltáruló Bright Angel kanyonnal.

Az biztos, hogy nem leszünk magányos farkasok ezen az ösvényen (sem). De megéri, mert amikor az ember szembesül azzal a remekművel, amelyet a természet - mint valami hatalmas kőfaragó mester - belevésett az arizonai plató rideg kőtömbjébe, akkor azért elakad a szava.

Elmélázva

Az eltérő földtörténeti korok más és más színű rétegekként köszönnek vissza a feneketlen mélységű völgyek oldalában. A szél sűvít a sziklák és a tűlevelek között, s keselyűk próbálják a felszálló meleg levegőt meglovagolni, hogy energiatakarékosan tudjanak repülni.

Az árnyékok és színek változása jelezte a közelgő naplemente tényét, ezért - vacsora után - egy másik ösvényen lassan sétálgatva kezdtünk megfelelő helyet kereseni az égi színjáték megtekintésére. Tudom másnak is ajánlani a Transept túrautat. Ez is nagyon kellemes laza ösvény a fenyők között.

Itt, ha van egy kis bátorságunk (és jó túracipőnk), akkor kicsit érdemes lehet letérni az ösvényről, mert sok eldugott kis hely, szikla van, ahol senki nincsen és teljesen nyugodtan élvezhetjük a természetet. Mi is letelepedtünk egy sziklára és gyönyörködtünk a változó színű, illatú és hangulatú Grand Canyonban.

Az este közeledtével elindultunk szállást keresni. Vannak ugyan kempingek a nemzeti park területén, azonban - mivel nem foglaltunk előre, hogy megtartsuk rugalmasságunkat - nem volt már számunkra hely. Nincs ok elkeseredni, mert így remek alkalom nyílt arra, hogy kipróbáljuk a vadkempingezést.

A nemzeti park irodájában megkérdeztük, hogy kell-e engedélyt kérni (alapból igen), de csak legyintettek. Szinte az összes erdei út mentén (barna táblák fehér számokkal) lehet vadkempingezni.

Ez leginkább a nyugati államokra igaz, de erről többet a Bureau of Land Management oldalán lehet találni. A lényeg, hogy ne látszódjunk a főútról, tűzet elméletileg nem lehet rakni és persze nem szabad semmit magunk után otthagyni.

Kerestünk egy számunkra szimpatikus helyet és meglepődve tapasztaltuk, hogy mások is kinézték maguknak ezt az erdei utat. Na de sebaj, elég nagy az erdő, szóval elfértünk. Megnéztük a sátor helyét, amennyire a sötét erdőben a lámpáink fényénél ezt meg lehetett tenni.

Sátor kiszed, matracokat felfúj, majd sátorba bedob. Büszkén néztem körül, hogy milyen tök jó lesz, itt a Grand Cannyonnál, az erdőben, szó szerint a természetben sátorozni és aludni. Ráfeküdtem az egyik matracra. PAKKK....TYHŰŰŰŰŰŰŰŰ. Nem volt jó az egyre laposabb matracon feküdni, melyből vidáman fütyülve szökött meg az előtte erőszakosan belepréselt levegő.

Mégsem volt elég alapos a terepszemle. Nem csüggedünk. Sok jó ember kis helyen is elfér, szóval összehúzódtunk a maradék matracon, hogy aztán elaludjunk a sziporkázóan csillagos égen egyre feljebb merészkedő Hold által megvilágított fenyőfák csendes ölelésében.

A Nagy Göncöl a sátorhelyünk felett

Másnap reggel a megint elképesztően kék égen egyre feljebb kúszó Nap zavart ki minket a sátorból. Jól tette, mert legalább nappali fényben is meg tudtuk nézni, hogy milyen szép helyen vadkempingeztünk. Nyugodt szívvel ajánlom eme szállásformát, ha nem is minden estére, de legalább egyszer, hogy kipróbáljuk. 

Reggeli után északnak vettük az irányt a 89-es úton, hogy lassan, de végérvényesen magunk mögött hagyjuk Arizona államot. Muszáj volt, hiszen rengeteg kaland várt még ránk Utah államban. De erről majd a következő posztban.”

Amit a magam részéről már nagyon várok. Addig is érdemes olvasgatni Zoli blogját!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.