A külföldi munkakeresés mellett legalább akkora kihívás a gyermekes családoknak az óvoda- és iskolaválasztás is. Akad olyan ország, ahol ez a dilemma még erősebb, például mert az állami oktatás olyan, amilyen. Ez a mai egyik témánk, emellett kóstolgatunk egy kis vietnami kaját, megkeressük a Szarv erődöt, és lesz még egy meglepetés is a végére.

Mi az a tárgy, amit semmi pénzért nem hagynál hátra, amit magaddal vittél Magyarországról vagy mindenképpen hazavinnél? Fotózd le és írd meg a történetét, miért fontos, mit jelent neked! A fotót és az írást a hataratkeloKUKAChotmail.com címre küldd!

(Fotó: Bayram Kilincer/Ankara-Íha)

Augusztus végén lassan a legtöbb országban közeledik az új iskolaév, ám most egyelőre nem erről lesz szó, hanem az óvodaválasztásról, ami simán lehet akkora kihívás, mint a megfelelő suli megtalálása. Ebben a helyzetben van TeDe is, aki blogján nagyon jó posztban foglalta össze a törökországi helyzetet.

„Ha az ajtócsukódásig eljutunk, az azt jelenti, hogy túl vagyunk az óvodakeresési fázison, ami Törökországban sem egyszerű. Nem egyszerű, mert az óvodai nevelésben csak az utolsó, iskolai előkészítőnek nevezett év kötelező, ezért ennek megfelelő kapacitással működnek az állami intézmények. 

A nagyobbak előnyt élveznek a felvételkor, így ha kisebb korban szeretnénk gyerekünket óvodába járatni, akkor lehetséges, hogy csak magánintézményben tehetjük meg. 

A sakkozás itt nem merül ki. Az elmúlt időszakban a politika kőkeményen bekúszott az oktatás-nevelés területére is, ideológiai csatározások helyszíne lett, erődemonstrációra és kampányolásra felhasznált közeg. Szülőként óriási a felelősség. 

Az állami és magánszektor közötti választást ideális esetben az határozná meg, hogy szeretném-e, hogy a gyermekem egy magánintézmény – alternatív – oktatási módszere szerint, más felszereltségű tantermekben tanuljon, és mindezt tudom-e finanszírozni. 

Törökországban sem ez a legfontosabb kérdés. Sokkal inkább az, hogy akarom-e, hogy állami intézményben tanuljon a gyerekem, egyetértek-e azzal, hogy a jelenlegi, állami szinten képviselt ideológia irányítása szerint töltse a napjait. Ha igen, mennyire biztonságos az intézmény, milyen közösségnek a gyermekei járnak oda, és persze, hogy van-e hely. 

Ha valamelyik szemponton elbukik az állami óvoda, akkor jön a következő lépés, meg kell nézni a magánintézmények kínálatát: ki milyen pedagógiai módszerekkel dolgozik, ki a fenntartó, kik járnak oda, mennyire van messze stb., mert a skála itt is nagyon színes. Törökországban sok a magánintézmény, köztük komoly múltra visszatekintő hálózatok is vannak. (...) 

Ami az óvodai nevelést illeti, vannak a kisebb, ún. butik intézmények, amelyek a családi napközihez hasonlítanak. Többnyire néhány csoporttal dolgoznak, a csoportok létszáma nem magas. 

Az intézmény tulajdonosa sok esetben személyesen is ismeri a gyerekeket, családias a légkör. Mivel erős a verseny, minden eszközt megragadnak, hogy koncepciójukkal kitűnjenek az átlagból: sokféle foglalkozást és órát ígérnek a 3-4-5 éves kisgyerekeknek. 

Kirándulásokat szerveznek, piknikeznek, a kiskertben növényeket termesztenek, jógáznak, úsznak, táncolnak, balettoznak, énekórájuk van, angolórájuk van, németórájuk van, matematikaórájuk van, írni, olvasni és számolni tanulnak. 

Ma itt ez a trendi, az egészen pici gyerekek is összeadni-kivonni tanulnak, mert a szülők az alapján ítélnek meg egy intézményt, hogy mennyi mindent tanul meg – szó szerint – ott a gyerekük. A gyerekek egy folyamatos kampány eszközei, mind az előtérbe, a szülőknek kiragasztott rajzaikkal, kézi munkáikkal, mind az évzáró nagy rendezvényükkel. 

A butik-óvodák mellett persze megtalálhatók a nagyobb intézmények, amelyek közül a legtöbb iskolai oktatást is kínál. A legtöbbje iszonyatosan túlárazott, a tandíj évi 10 000 TL-ról indul (kb. 600 000 Ft). Van, amelyik köztudottan versenyistálló, és azonnal a versenypályára hajtják a kicsiket. Máshol a külcsín a legfontosabb, a drága egyenruha. (...) 

Ami az óvodák tandíját illeti, a butik óvodákért átlag 8000 TL-t (500 000 Ft) kérnek el egy tanévben, ha napközis a gyermek. Ez Isztambulban 10 000-20 000 TL (600 000 Ft – 1 200 000 Ft) között mozog, attól függően, hogy melyik városrészben található az ovi. 

Itt általában egyéb plusz költségek is felmerülnek, fizet a szülő a papír-írószerért, a fellépésekre kibérelt ruhákért, a költségesebb programokért – ez összességében kitehet egy vagy két plusz havi tandíjat is. 

A nagyobb intézményekben éves szinten 10 000 és 39 000 TL (600 000 Ft és 2 400 000 Ft) közötti az óvodai tandíj, amely nem mindig tartalmazza az étkezés költségét. Lehet ekkora a különbség akár egy intézményhálózaton belül is attól függően, hogy Isztambulban van az óvoda, vagy valahol Kelet-Törökországban. (...) 

Nem beszéltünk még arról, hogy a gyerekeknek valahogyan el kell jutniuk az óvodába, itt nagyon népszerűek az „iskolabuszok”. A buszok adott útvonalon közlekednek, reggel összeszedik az ott lakó gyerekeket, és elszállítják az oviba. Délután ugyanez visszafelé. 

Szinte minden magára valamit adó magánintézmény biztosítja a szolgáltatást, hogy megkönnyítse a szülők dolgát, természetesen nem ingyen, egy tanévre 3 000–5 000 TL (180 000–300 000 Ft) a díja. Ha több gyerek van a családban, egész komoly összeget kell érte kifizetni. (...) 

Összehasonlításképpen így fest a közszférában dolgozók bértáblája 2018 júliusától: egy tanár havi nettó fizetése 4 247 TL (256 000 Ft), míg egy egyetemi végzettségű közalkalmazottnak 3 387 TL (204 000 Ft) marad a zsebében. Egy rendőrtiszt 4 823 TL-t (290 000 Ft) visz haza, míg egy egyetemi végzettségű ápoló 4 124 TL-t (249 000 Ft). A legalacsonyabb közalkalmazotti nyugdíj pedig 2 149 TL (130 000 Ft).” 

A helyzet tehát nem egyszerű, akit részletesebben is érdekel a téma, kattintson az eredeti posztra!

Éljen a vietnami konyha!

Nem árt persze óvatosnak lenni (ne igyunk csapvizet, lehetőleg fogat se mossunk vele, ne együnk utcai árustól, stb.), de a vietnami konyha nagyon izgalmas tud lenni – derült ki a Hegyvári blog írásából. Kalandra fel!

„A vietnami konyha nagyon ízletes, és élvezetes. A legtöbb étel a sós, az édes, a savanyú, és a csípős ízek egyensúlyára épül. Még a dinnyéhez is kapunk chiliport, és kigondolná, de nagyon jó az összhatás. 

Ugyanakkor előszeretettel fogyasztanak itt csigát, békát, kukacot és rovart is. Sőt a helyi boltban főzésre előkészített friss kukacok vigyorogtak ránk közvetlenül a lazac mellett. Nem vettünk, maradtunk a csirkénél. 

Az ízek harmóniája, és a különböző módon elkészített tengeri fogások miatt előszeretettel járunk étterembe. 

Hatalmasakat nevettünk, amikor magunknak készíthettük el a hagyományos Pho levest, illetve amikor vietnami barátaink javaslatára fogalmunk sincs, hogy milyen tengeri herkentyűt kóstolhattunk meg. 

De még mindig nem sikerült kipróbálnunk minden nemzeti ételnek számító fogásukat, úgy mint a Banh mi-t, ami tulajdonképpen egy szendvics, vagy a Chao-t azaz a rizskását. 

Ugyanakkor egy ételmérgezéssel már gazdagabbak vagyunk, s ennek köszönhetően kipróbálhattuk a helyi nemzetközi kórházi ellátást is. Hardcore élmény volt… köszönjük, nem kérünk belőle többször. 

A tanulság: 

- soha többet nem eszünk olyan helyen, ami előtt lefullad a motorunk,

- még akkor sem, ha tele van, és színvonalasnak néz ki,

- még akkor sem ha körbeugrálnak minket,

- a konzervtonhal biztonságos,

- főzni jó!” 

Ha további képekre, videóra is kíváncsi vagy, kattints az eredeti bejegyzésre!

A Waqra Pukara és a csillogó szemű zombik

Ha nem hallottál még a Waqra Pukara (kecsuául „Szarv erőd”) romvárosáról, nem kell szégyenkezned, ugyanis még a környéken (ez Perut jelenti) élők számára sem teljesen egyértelmű, merre is van ez a gyönyörű (egykori) erőd – derül ki a Life is a Long Weekend blog írásából.

„Azon már nem lepődtem meg, hogy utaztatással és turizmussal is foglalkozó cuscói szállásomon még senki sem hallotta Waqra Pukara nevét. Pár héttel korábban a Tres Cañones szurdoka és Kanamarca archeológiai ásatása is teljesen idegenül csengett helyi ismerőseimnek. 

Egyéb információ híján ezúttal az internetet hívtam segítségül, de sok információt ott sem találtam… Annyit azonban megtudtam, hogy tömegközlekedéssel miként juthatok el az eldugott erődbe vezető ösvény kiindulópontjához. 

Sajnos turistatérkép híján és ezúttal az általam nagyon kedvelt, offline is használható maps.me applikáció és a szintén hasznos wikiloc segítsége nélkül egy térképmentes, de annál izgalmasabb gyalogtúra várt rám. 

A korai indulást követően Chuquicahuana hídja volt az első állomásom, ahol átszálltam az Acomayoba tartó kisbuszra, amellyel tizenegy óra körül futottam be a gyönyörű környezeti adottságokkal rendelkező kisvárosba. A település főterén mindennapos a piac, itt szereztem be a még hiányzó gyümölcsöket, hogy röviddel utána egy taxissal megállapodva továbbutazzak a kis hegyi faluba, Huayqui-ba. 

Az út felfelé egy izgalmas szerpentinen kanyargott, ahonnan lélegzetelállító látvány terült elém Acomayoról. A gyakorlatilag végig egysávos, szűk úton egészen addig haladtunk, amíg autóval lehetett. Sofőröm kitett a semmi (pontosabban a pampa) közepén, felmutatott a hegygerincre, valahol annak túloldalán, két-három óra járásra, csinos magaslaton található a Waqra Pukara. 

Térkép híján helyiektől próbáltam információt szerezni a helyes irányt illetően. Az egyetlen család, akit a tanyabokornál találtam, olyannyira belefelejtkezett az előző heti felhőtlen karneváli ünneplésbe, hogy erős alkoholos befolyásoltság alatt, hangos zeneszóval táncolt, vigadott házuk udvarán. Kénytelen-kelletlen ezektől a csillogó szemű zombiktól kellett segítséget kérnem. (...) 

Legalább egy órát bolyongtam az egyre mélyebbé, sötétebbé, vadabbá váló völgyben. Közben hangos dörgés-villámlás kíséretében az eső is eleredt, és amíg egyik ösvényről a másikra áttérve az átjárót kerestem, kimondottan veszélyes, sziklás hegygerincek közé kerültem. (...) 

Nagy megkönnyebbülésemre kb. húsz perc gyaloglás után megtaláltam az első útjelzőt, amellyel a kezdeti szakasz egy szintben kanyargott a hegyoldalban. Az út karaktere gyorsan változott, több helyen gázlókon, köveken kellett átkelnem a megáradt patakon. Az út ismét elkezdett intenzíven emelkedni, magas, méltóságos hegycsúcsok és rejtelmes szakadékok közt haladtam a vadregényes, sziklás környezetben. 

Késő délutánra járt, amikor megpillantottam a szomszéd hegyoldal öntözéses, teraszos földművelés-rendszerét. Éreztem, már nem járok messze kitűzött célomtól, és picivel később megmutatta magát az ősi erőd, a misztikus Waqra Pukara is. 

Naplemente előtt értem el az izgalmas régészeti lelőhelyet. Rőzsehordó férfiakkal találkoztam és elegyedtem beszélgetésbe, mint kiderült, ők őrzik a romvárost és kezelik a vendégkönyvet is. 

A szimpatikus parkőrök a hirtelen feljövő eső miatt az omladozó vályogházukba invitáltak, mégis a sátrazásnál maradtam, a romok előtti völgyben, gigantikus méretű sziklaalakzatok alatt vészeltem át az éjszakát. 

Másnap reggelre kitisztult az ég, csodálatos és lenyűgöző kilátás nyílt a környék hegyvonulataira. Eljött az idő, hogy én is megismerjem a misztikus, ősi komplexumot. Közel egy órát töltöttem az erőd különböző szintjei között sétálva, majd összepakoltam a sátram és betértem a parkőrökhöz egy teára.” 

Hogy ezután mi történt, miként sikerült a visszaút, azt az eredeti bejegyzésben olvashatod el.

Irány Kanada! 

Mostanában egész sok, Kanadáról szóló poszt érkezik (érdekesek ezek a hullámzások), most azonban nem így írott, hanem egy videós tartalmat ajánlok a figyelmetekbe.

Vitális-Csizmadia Viki écs családja nyáron döntött úgy, hogy Kanadába költözik. „Óriási energiák voltak, hiszem a sors egy számunkra kedvezőbb helyre akart vezetni, már úton vagyunk, 3 gyerekkel” - írta az alább látható videó elé/alá. Lássuk!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.