„Elég hamar világossá vált számomra, hogy egy álomban élek. Ahogy az is, hogy nem a sajátomban. Miért nem a sajátomban?” – ezt Donáth Mirjam mondta egy tavaly decemberi interjúban itt, a Határátkelőn. Ő egyike annak a három főszereplőnek, akik köré a Menjek/Maradjak csapat háromrészes dokumentumsorozata épült, amelyet a közelmúltban mutatott be az Index, ám aminek exkluzív, külföldről is HD-ben elérhető és legfőképpen feliratos változatának (hogy meg tudjátok mutatni nem magyar ismerőseiteknek akár) itt és most, a Határátkelőn van a premierje. (Amiért persze köszönet a Menjek/Maradjak stábjának!)

A filmek főszereplői az egyik vetítésen (Fotó: facebook.com/menjekmaradjak)

A határátkelésről már több filmmel is előálló csapat ezekkel a filmekkel megfordította a nézőpontot és olyanokat tett a három, egyenként 20 perces kisfilm főszereplőivé, akik külföldről valamilyen oknál fogva hazatértek. 

A hazatérésről már én is többször írtam itt, a Határátkelőn, mert legalább annyira izgalmasnak és érdekesnek tartom, mint az elköltözést. Különösen azért, mert rendkívül összetett jelenségről van szó, hiszen még kevesebb fogalmunk van arról, hányan térnek vissza Magyarországra, mint arról, mennyien mentek el. 

A tükörstatisztikák alapján akár 50 százalék feletti visszavándorlás is lehetett még a rossz gazdasági viszonyok között is, korábban pedig akár 75 százalékos visszavándorlás is jellemző volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy ők mind Magyarországon maradtak, sokan közülük ismét felkerekedtek. 

„A férfiak aránya magasabb a hazatérők körében, mint az itthon maradottak között (2010. IV. negyedévben 57% vs. 47%, 2014. IV. negyedévben 61% vs. 47%). Azok aránya, akik egy évvel korábban külföldön éltek, a felsőfokú végzettségűek esetében messze magasabb volt az otthon maradottakénál, bár a növekvő migráció mellett az arány csökkent (2010. IV. negyedévben 42% vs. 17%, 2014. IV. negyedévben 37% vs. 16%). Hasonlóképpen, magasabb a foglalkoztatottak aránya a hazatérők között, és az arány növekszik” – olvasható Hárs Ágnes korábbi tanulmányában, melyről itt írtam részletesebben. 

A hazaköltözés nehézségei 

Hát ezekből bőven akad, hiszen egy ilyen hosszú távollét komoly változást tud előidézni az ember identitásában, és minél hosszabb a távollét, és minél ritkábbak a hazalátogatások, ez a változás annál mélyebb – hangsúlyozta a norvégiai Stavangerben élő pszichológus, Nicola McCaffrey. 

Éppen ezért akadnak olyan határátkelők, akik egyszerűen képtelenek alkalmazkodni az otthoni élethez, szenvednek a fordított kulturális sokktól és nem ritkán ismét útnak indulnak. 

„Sokan akkor kezdenek a hazatérés gondolatával foglalkozni, amikor le akarnak telepedni, és családot akarnak alakítani. Szeretnék a gyerekeket a szülőhazájukban felnevelni, szeretnék, ha ugyanaz lenne az identitásuk” – mondta a Londonban élő, coachként dolgozó Nikki Thomas, aki korábban két évet élt Hongkongban. 

„Gondot okoz az is, hogy egy idő után külföldről rózsaszín szemüvegen keresztül kezded látni a hazádat, és persze szeretnél az idősödő szüleid mellett lenni” – tette hozzá. 

Mirjamék története: „Nagy álmom lenne, ha Brazíliában és Magyarországon is lehetnénk” 

Tulajdonképpen Nikki gondolatait tükrözte Mirjam is, amikor azt kérdeztem tőle abban az előbb említett interjúban, hogy érzékelte-e a saját életében azt, hogy a hazatérés mintha még mindig kudarcnak számítana Magyarországon. Mintha azt jelentené, hogy nem sikerült a nagy kaland. 

„Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ez a kudarc-siker pályán definiált életszemlélet nagyon kelet-európai. Az Egyesült Államokban hét évet küzdött New York-i nem is érti. 

Kudarc az, hogy valaki szabadon eldöntheti, hol szeretne otthon lenni? Kudarc az, hogy az ember biztosítja a gyerekeinek, hogy megismerjék a gyökereiket? Ha újra felépíti önmagát, a New York-i keretek nélkül? Ha beigazolja a Frank Sinatra által slágerré lett kijelentést, hogy akinek ott sikerül, annak mindenütt sikerülhet? 

Mert ez a cél. Hogy máshol is sikerüljön. Az az igazi tehetség, az a szabad ember, akinek nem számít, hol van, bárhol legyen is, sikerre tör” – mondta Mirjam. 

Az ő története azért különleges, mert a másik két főszereplőtől eltérően ő most férje szülőhazájában, Brazíliában él. Az Indexnek mesélt erről, és érdekes módon ebben a beszélgetésben is előjött az „álom”.

„Hol és meddig maradunk, és utána hová álmodjuk majd magunkat – erre nincs válaszom. Nem lehet válaszom, amikor már az első hónap után látom, háromszor annyiba kerül itt az élet, mint odahaza. És a háromszor annyi már tarthatatlan kategória” – mondta. 

„Fantasztikus, hogy a kislányom óvodába járhat itt is, és esélyt kap arra, hogy otthon legyen a brazil kultúrában. Ez gyönyörű, ahogy abban is van valami gyönyörű, hogy a budapesti oviban csak az étkezésért kell fizetnünk, nem pedig a csillagászati árú szolgáltatásért. Felvetettem a férjemnek, hogy adjuk állami óvodába a gyereket Brazíliavárosban is. Olyan pillantást vetett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy hagyjuk magára egy nyomornegyedi játszótéren” – tette hozzá Mirjam.

„Nagyon nagy álmom lenne, ha Brazíliában és itt, Magyarországon is lehetnénk. (…) Ráadásul a férjem nagyon vágyik vissza Amerikába. Nagyon szerette volna megnézni Amerikát és most lehet, hogy rájött, mégis Amerika a lehető legjobb világ” – ezt már a filmben mondta Mirjam. 

Felmerült Berlin is, mint lehetséges lakhely, de az tovább bonyolította volna a dolgokat. „Lehetne, persze, nagyon jó hely. De benne volt az, hogy szegény Maria Flor Donath da Silva szegény megszületik New Yorkban, van egy magyar édesanyja, egy portugál papája és akkor éljen Berlinben?” – tette el a költői kérdést Mirjam. 

Az már egy negyedik nyelv lett volna a kislánynak, így inkább azt választották, hogy megpróbálnak élni Magyarországon és Brazíliában. „Nagyon izgulok, hogy sikerüljön ebben a fél-fél identitásban felnevelni” – árulta el.

Zsófiék története: „Fontos, hogy a gyerekeim a családjuk közelében lehetnek” 

Zsófi és családja története tulajdonképpen klasszikusnak is mondható határátkelő-sztori. Ők egyértelműen azért mentek el Ausztriába, mert úgy érezték, Magyarországon nem tudnak megélni, és hiába dolgoznak rengeteget, nem jutnak előre. 

A szomszédban ellenben azt látták, hogy kitartó munkával képesek előrejutni, a férje két év alatt felszolgálóból étteremvezető lett, és ami legalább ilyen fontos, visszanyerte az önbecsülését. 

Haza ők (illetve ez így nem egészen pontos, hiszen a férje jelenleg még Ausztriában dolgozik és onnan jár rendszeresen haza) a család és a barátok miatt költöztek. 

„Ezt a közeget szoktam meg, és hosszú távon nem tudok meglenni nélküle. Fontos, hogy a gyerekeim jól érzik itthon magukat, hogy vannak szociális kapcsolataik, hogy a családjuk közelében lehetnek. Ez hiányzott kint” – mondta az Indexnek Kolonics-Imre Zsófia, aki hozzátette, hogy számára a gyökerek, a megszokott környezet fontosabb, mint a biztos megélhetés. 

És még valami hiányzott neki: a magyar nyelv. „Nagyon sokszor úgy éreztem, elvész az egyéniségem, csak beszélek, egy géphang vagyok, ami kimond dolgokat (adott esetben helyesen), de azt nem Imre Zsófi mondja el, hanem egy tolmács” – fogalmazott a filmben. 

A helyzetüket nehezítette, hogy hat év otthonlét után szeretett volna visszamenni dolgozni, de az ausztriai bölcsödében 40 helyre százan jelentkeztek, így csak egy év múlva lett volna a kisfiúnak hely. 

„Megbeszéltük, hogy akkor most lehet, hogy az lenne mindenkinek a legjobb, ha ők most hazajönnének. Így kerültem én most ide, a feleségem pedig haza. Mindegyikőjüknek kinyílt a világ” – ezt már a férj mesélte a filmben. 

„Annak nem örülök, hogy család nélkül maradtam, boldogabb voltam, amikor együtt voltunk. Most ezt túl kell élni. Nem félévente látjuk egymást, hanem tíznaponta, ez a gyerekeknek sem okoz sérülést. Azt látom rajtuk, hogy boldogok, és ha ők azok, akkor én is az vagyok” - tette hozzá. 

Zsófi és családja történetében tehát az anyagi biztonság ütközött a családi háttérrel, és a hazatérésből az látszik, hogy a gyökerek, a tágabb család és az anyanyelv győzedelmeskedtek. 

Reniék története: „Mi legyünk azok, akik hazamegyünk” 

„Nekem ez mindig átmeneti állapotnak tűnt. Az volt mindig bennem, hogy nem szeretném, hogy itt nőjön fel a gyerekem, meg hogy itt éljem le az életem és itt öregedjek meg” – mondta a harmadik rész férfi főszereplője, Joci, aki Renivel és gyermekével Londonból költözött haza Magyarországra. 

„Az én környezetemben is van egy csomó fiatal, aki elment külföldre élni, de én soha nem vágytam erre” – ez a meglepő mondat az első, ami a filmben Londonban elhangzik Renitől. 

„Mindenki azt mondta, hogy soha nem fogunk visszamenni, biztosan itt maradunk, és hogy csak mondjuk, hogy visszamegyünk – de teljesen nyilvánvaló volt, hogy vissza fogunk költözni” – ezt már ismét Joci mondta még a brit fővárosban. 

Reni és családja végül azért költözött haza, mert (és ez tulajdonképpen a három történetben immár a harmadik forgatókönyv), ha már „mindenki elmegy, mi legyünk azok, akik hazamegyünk. Tegyük a dolgunkat, hátha sikerül hozzájárulni ahhoz, hogy Magyarország egy olyan ország legyen, ahol szeretünk élni”. 

Reni az Indexnek úgy fogalmazott, úgy érezte, Magyarországon nagyobb szükség van a munkájára, mint külföldön, ráadásul Londonban tehetetlennek érezte magát: „Most legalább úgy tudok lefeküdni mindennap, hogy oké, rajtam nem múlik, hogy jobb legyen ez az ország. Jobb itthon, csak sokkal, de sokkal nehezebb”. 

Merre tovább? 

Nagy kérdés persze az, hogy miként alakul a három film főszereplőinek sorsa. Hiszen miként a határátkelésük sem volt végleges, előfordulhat, hogy a hazatérés sem lesz az, hiszen külföldi példák azt mutatják, nem csak elmenni nehéz, de hazatérni is. 

„Az, hogy az ember megtapasztalja, milyen egy új helyen élni, radikálisan megváltoztatja azt, ahogyan a dolgokat látja. Megváltoztatja azt, amiben hisz, amit érez, ahogyan gondolkodik dolgokról, és ahogyan bizonyos helyzetekben viselkedik” – írta a téma jó ismerője, az ír Alan Hilliard. 

„Nehéz lehet a család azon részének is, melyhez visszatérnek, ami az évek során szintén változott. A testvérek talán az oldalvonal mellett állva nézik, micsoda felhajtás övezi a hazaköltözőket, és meglesz a maguk véleménye, gondolata, érzése az eseményekkel kapcsolatban” – tette hozzá.

Hiszen mindannyian folyamatosan változunk, amit sokszor észre sem veszünk magunkon. Egy-egy olyan nagy lépés, mint a hazatérés hirtelen sok mindent megváltoztathat, kiderülhet, hogy másképp látunk, reagálunk dolgokra, és ez már önmagában is ijesztő lehet.

Szóval a magam részéről kíváncsian várom a főszereplők további sorsának alakulását.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.