„Az est fénypontja egy albínó sündisznó volt” – írja a mai poszt szerzője, a Kanadában tanuló (és „világegyetemista”) Flóra, és ez szerintem elég ígéretes kezdet. Aztán hogy azok a bizonyos, címben emlegetett „őrült” kanadai éjszakák mennyire őrültek valójában – kiderül a posztból és a szerző képeiből. Vágjunk is bele!

„Be kell, hogy valljak valamit: fogalmam sincs, hogy miről kéne írnom ebben a bejegyzésben. Itt ülök a könyvtárban, szemben a bántóan üres és fehér word dokumentummal és próbálok valamit kitalálni.

Talán azért, mert tegnap fejeztem be egy 3000 szavas beadandót nemzetközi kereskedelmi jogból, vagy azért, mert holnap egy másik tárgyból kell kétoldalnyi szöveget megírnom, de úgy érzem, mintha kifogytam volna a szavakból.

Ráadásul ez az utolsó hivatalos tanítási hét, úgyhogy mind érzelmileg, mind fizikailag teljesen üresnek érzem magam. Ennek ellenére ne féljetek, nem hagylak cserben titeket most sem! Beteszem a kedvenc lejátszási listámat, megiszom a kávém és előrukkolok egy fergeteges történettel.

Az egyik legjobb barátnőm és legnagyobb támaszom – akit innét is üdvözlök – javasolta, hogy ezt a címet adjam a cikknek: „Az est fénypontja egy albínó sündisznó volt…”. A két legfontosabb kritériumnak végül is megfelel: figyelemfelkeltő és nagyjából összefoglalja, amiről a szöveg szól. Szóval akkor erről fogok írni: az ’őrült’ kanadai éjszakákról.

Mert persze beszélhetünk arról, hogy milyen jó az egyetem, milyen érdekesek a kurzusok, milyen fantasztikus helyekre utazunk el és milyen különleges emberekkel találkozunk, de a külföldi félévhez elválaszthatatlanul hozzátartoznak az átbulizott éjszakák, az indokolatlan, hétköznap esti sokáig-fennmaradások és a másnapi későn kelések.

Nyugi, azért megpróbálok PC maradni és cenzúrázom a vadabb sztorikat, de ugyanakkor kísérletet teszek arra, hogy hűen ábrázoljam az érdeklődők számára, hogy mikre számíthatnak egy Campus Mundi félév alatt.

Először is azzal kezdeném, hogy amikor kijöttem ide, azt hittem, hogy én már túl vagyok az őrült bulizós korszakomon. Nem mintha annyira öreg lennék vagy ilyesmi - szerintem még bőven abban a korban vagyok, hogy nem kell letagadnom az éveim számát (23). Ugyanakkor nem hiszem, hogy például ugyanolyan lelkesen végig tudnék sátrazni egy fesztivált, mint néhány évvel ezelőtt.

Először, beismerem, furcsa volt, hogy a házunkban lakó emberek majdnem minden második este elmentek bulizni. Emlékszem, a félév elején értetlenkedve néztük a velem egyidős barátnőmmel ezeket a fiatalokat. Hogy nem fáradnak el? Mikor alszanak? Mikor van idejük tanulni? Aztán valahogy hozzászoktam, hozzászoktunk, hogy mindig történik valami és megfordult a kocka. Most már mi járunk el többet, még a „kicsik” otthon pihennek.

Kedden, szerdán és csütörtökön hattól kilencig órám volt, ami után általában arra értem haza, hogy készülődj, öt perc múlva indulunk. Az mindegy volt, hogy hova.

Az egyik kedvenc helyem Montrealban egy egyetemisták körében felkapott klub, ahol keddenként retró esteket tartanak. Ha valaki ismeri a budapesti NECC partikat, hát ez pontosan olyan (bár megjegyzem, az itteni repertoárból fájóan hiányoznak az olyan klasszikus magyar alapdarabok, mint a „Dübörög a ház” vagy az „Álomhajó”…).

Ha valaki nem ismerné a NECC jelenséget, annak először is azt tanácsolom, hogy mindenképp látogasson el egy ilyen buliba: a legközelebbi május 11-én lesz Budapesten, pont egy nappal a hazatérésem előtt.

Ez sajnos nem egy fizetett együttműködés, ennek ellenére le fogom írni, hogy ez a legjobb buli-sorozat a magyar fővárosban. Mint a Cafe Campusban, otthon is az olyan, legnagyobb retró slágerekre táncolhatunk hajnalig, mint az If you wanna be my lover a Spice Girls-től vagy a t.A.T.u. örökzöld All the things she said-je. Szóval ide jártunk keddenként.

Ezen kívül voltunk karaoke bárban, amit nekem a hangi adottságaimra való tekintettel lehet, hogy nem kellett volna erőltetnem. Visszagondolva naivság volt tőlem azt hinni, hogy el tudom énekelni a Staying Alive-ot hiba nélkül a színpadon. De hát az okos ember ezekből a rossz döntéseiből tanul.

Mivel Montrealban rengeteg diák él, sőt a GQ 2017-es felmérése szerint ez a legélhetőbb egyetemista város, nagyon pörgős az itteni éjszakai élet. Sok szórakozóhelyen voltam, de természetesen itt is a házibulik a legjobbak. Úgy látszik, ez egy univerzális jelenség.

A mi házunk tökéletes egy ilyen esemény lebonyolítására. Elég nagy ahhoz, hogy több mint 100 ember beférjen és elég lelakott ahhoz, hogy ne sajnáljunk semmit, ha ez a hatalmas embertömeg elkezdi igazán jól érezni magát.

A félév során négy nagyobb buli volt nálunk nem számolva azokat az alkalmakat, amikor néhány barátunk csak úgy átugrott egy szomszédos házból „alapozni”. Ilyenkor mindig nagy készülődés előzi meg az estét.

Kibérelünk néhány hangszórót, hogy megteremtsük a klub-hangulatot. A vakító lámpák fölé krepp-papírt ragasztunk a misztikus/sejtelmes hatás kedvéért. A székeket és kanapékat a falak köré rendezzük, a konyhát az asztalokkal elzárjuk a vendégek elől. Az értékeket elrejtjük, a szobáink ajtaját bezárjuk.

Ezek után már csak a vendégeket kell várni. Mindenki meghívja az összes itteni ismerősét, akik magukkal hozzák az ő ismerőseiket is, így volt már olyan alkalom, hogy több mint 120 ember volt egyszerre a ház területén.

Nagyon jó bulik voltak ezek, ezért szomorúan írom le, hogy holnap lesz az utolsó, évadzáró összeröffenés a Pine házban. Remélem, hogy méltó megkoronázása lesz ennek a félévnek és nem nyomja rá a partira a balszerencse bélyegét az, hogy péntek 13-án kerül megrendezésre!

Eddig összesen 83 ember jelezte vissza a facebookon, hogy részt vesz az eseményen, 18-an nyomtak talánt és ezen kívül még majdnem 100-an meg vannak hívva. Mire ezt olvassátok, már túl leszünk a bulin.

Ha ugyanúgy aggódtok a házunk épségéért, mint én most, akkor küldjetek nekem egy üzenetet. Remélem, meg foglak majd tudni nyugtatni titeket, hogy sem tárgyban, sem emberi életben nem keletkezett (túl nagy) kár.

Ez persze mind szép és jó, amit eddig, ide leírtam: buliznak a fiatalok. De most olyan szerencsések vagytok, hogy egy élő, friss példával is alá tudom támasztani az elmondottakat.

Ma csütörtök van. Délután háromkor kezdtem el írni ezt a cikket a könyvtárban. Szerintetek mennyi az idő most, ahogy ezeket a sorokat gépelem? Úgy sem tudjátok kitalálni, ezért inkább elmondom: hajnali 1 óra 20 perc.

Igaz, hogy már éjfélkor hazaértem – azóta lezuhanyoztam, fogat mostam, feltettem egy arcpakolást és épp alpári dj-k mixeit hallgatom – de jogosan merül fel a kérdés, hogy mi történt az elmúlt kilenc órában.

Hát… az úgy volt, hogy minden csütörtök délután az egyetem alagsorában egy dollárért lehet sört kapni. És, amikor máshol ugyanezért ötször ennyit kell fizetnie az embernek, ez az ár nagyon, mondhatni már túlságosan is barátinak tűnik. Egyszerűen nem lehet ellenállni.

Sajnos, mint már mondtam nekem ilyenkor általában órám volt, de mivel ez az utolsó hét és már csak a többi csoport prezentációját kellett volna végighallgatnunk, az egyik haverommal úgy döntöttünk, hogy itt az ideje nekünk is kipróbálni ezt a mcgilles hagyományt.

Szóval megérkeztünk fél hatkor, de a hely népszerűsége miatt csak körülbelül egy óra várakozás után jutottunk be. Ha valamiért ennyit vár az ember, teljesen logikus, hogy azt szeretné minél jobban kiélvezni. Így voltunk mi is az olcsó sörrel.

Hangsúlyozom, nehogy valakiben az a rossz kép alakuljon ki rólam, hogy nem veszem elég komolyan a tanulmányaimat: az órám csak egy olyan úgymond búcsú-óra volt, a többi csoport adott elő és a második felére már odaértünk!

Azzal a másfél órás késéssel nem okoztunk senkinek semmi fájdalmat! Ennél rosszabb dolgok is történnek nap, mint nap a világban! Az óra után csatlakoztam a többiekhez egy bárban, de itt már csak egy vega hamburgert ettem hagymakarikákkal. Ez volt a mai napom.

Ja és persze, majd elfelejtettem – a beígért sündisznós történet! Sajnos annyira nem lesz izgalmas, mint amilyennek beharangoztam. Sőt, igazából az egyik legunalmasabb házibulin történt ebben a félévben.

Az egyetlen érdekes dolog az egyik házigazda albínó sündisznója volt, amit a buli fénypontjaként a kezembe vehettem és fél órán keresztül simogathattam. Bocsánat, ha csalódást okoztam, de az a helyzet, hogy lassan fél négy (három óra 11 perc, az utolsó ellenőrzés és tisztázás ideje), és már nincs erőm jobbra. Holnap hosszú napunk lesz – be kell fejeznem egy beadandót mielőtt elszabadul a házban a pokol, mosnom kell és még a boltba is el akarok menni.”

Ha szívesen olvasnátok még Flóra (és mások) külföldi egyetemi kalandjairól, életéről, látogassatok el a Világegyetemista blogra, Flórát pedig külön is megtalálhatjátok az Instagramon.

HÍRMONDÓ

Mennyibe kerül Berlinben az élet? 

Fizetések, bevételek, kiadások – nekivágjunk-e a német fővárosnak?

Sokan akarnak elmenni, de ez nem megoldás 

A választás után sokan gondolják úgy, hogy külföldön kellene folytatni az életet, ám aki szeretné jobbá tenni Magyarországot, annak maradnia kell – mondta nem is akárki a napokban.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.