Ha annyi euróm lenne, ahányszor az elmúlt években olvastam a lekezelő hangnemben emlegetett „mosogató”, „recepciós”, „pincér” diplomás határátkelőkről, akkor egész kellemes összeg ülne a számlámon. Pedig biztos, hogy szégyen az, ha valaki ilyen munkát végez? Ezt a kérdést veti fel az egyik ma ajánlott poszt. Aztán ellátogatunk Kanadába, méghozzá egy frissen érkezett egyetemista írásán keresztül, végül kicsit olimpiázunk még.
(Fotó: pixabay.com/Counselling)
Sok fórumon megy a savazás, hogy a sokszázezer nyugatra vándorolt magyar csak alávaló állásokban tud megélni – írta a Bezzeg a svédek blog szerzője. Bandirepublic aztán felteszi a kérdést, vajon tényleg akkora probléma-e ez.
„Magyarországon képtelenség jól megélni és társadalmi elismertséget szerezni egyszerű melósként. (A 90-es, 2000-es évekről beszélünk, amikor még nem vándorolt el minden szaki Nyugat-Európába). Ma már biztosan többet keres egy klímaszerelő, mint egy tanár vagy egy könyvtáros – persze szigorúan zsebre, számla nélkül okosba -, de a társadalmi elismertség még mindig hiányzik. Az emberek jelentős része sznob: mondd meg a szakmádat, megmondom ki vagy!
Úgy érzem, az otthon maradott honfitársaim lenézik a külföldön dolgozó recepciósokat, szállodai szobalányokat, ápolókat, pincéreket, baristákat.
Azt az egy apró tényezőt sokan nem veszik figyelembe, hogy például Svédországban bármiből meg lehet tisztességesen élni, ha van két teljes munkaidőben kereső a háztartásban.
A másik az, hogy itt nem érzem azt a lebecsmérlő hozzáállást, amivel egy építkezési melós ruhában metrózó tagot illetnek sokszor otthon. A stockholmi munkás ugyanott ebédel és lakik, mint az irodista.
A harmadik szintje ennek a kérdéskörnek pedig már-már filozófiai, de mindenképpen meg kell kérdeznem: mivel teszel többet hozzá a világhoz - ha mondjuk financial reporting manager vagy egy multinacionális nagyvállalatban vagy ha házat építesz az embereknek esetleg szolgálatot teszel nekik azzal, hogy ételt, italt hozol az asztalukra? Az óvónéniket, ápolónőket és a tanárokat már nem is említem.
Mi van, ha valaki éppen azért megy nyugatra dolgozni, mert elege van abból, hogy Magyarországon bele van kényszerítve egy vállalhatatlan élethelyzetbe? Most itt nem a rengeteg mélyszegénységben élőre gondolok, hanem azokra, akik kénytelenek főiskolát, egyetemet végezni azért, hogy beállhassanak egy nemzetközi nagyvállalat shared service centerébe értelmetlen riportokat készíteni naphosszat, mert ez az egyetlen európai értelemben vett álláslehetőség otthon, ahol fizetnek rendes pénzt, járulékokat és még képeznek is, sőt nemzetközi karrierlehetőséget kínálnak.
Mennyire opció ma Budapesten elmenni baristának és eltartani a családod tisztességesen? Mi van, ha a belső fejlődésed eredményeként akarsz egyszerű, felelősségtől viszonylag mentes munkát és a szabadidődben önmegvalósítani? (...)
Miért ne dönthetném el én, hogy mit és miért csinálok a megélhetésem biztosítása érdekében? Ilyen szempontból számít, hogy nyugaton magasabbak a fizetések, mert sokkal több lehetőség adódik.
Ezért is szeretném, ha a gyermekünk Svédországban nőne fel, mert itt kevesebb a nyomás és több a lehetőség a kibontakozásra. Legalábbis a kutatások mai fokán így látom…”
Érdemes persze a teljes posztot elolvasni, méghozzá itt.
Ahol hidegebb van, mint az Északi-sarkon
Amikor a külföldre indulásod előtt három nappal azt olvasod, hogy ahová tartasz, ott olyan hideg van, hogy azt már a helyiek is túlzásnak érzik, és pláne, ha ez a hely Kanadában van, akkor azért elgondolkodsz egy picit. Mínusz 29 fok nem vicces, pláne, ha a szél miatt mínusz 40 C foknak érzed. Na, pontosan így járt a Világegyetemista blog egyik szerzője, mielőtt nekiindult volna Montrealnak, hogy egy szemesztert a McGill Egyetemen töltsön.
„Nem mondom, hogy nem ijesztett meg, amit olvastam: félévszázados hidegrekordok, sőt, valakitől még azt is hallottam, hogy egyik nap Montrealban – ahol az általam első helyen megjelölt McGill Egyetem is van – hidegebb volt, mint az Északi-sarkon…
Pedig én akartam – mindennél jobban – a világ egyik legzordabb országában tölteni a téli (!) szemesztert. Valami vonzott ebbe a jeges világba azon kívül, hogy a McGill a világ top egyetemei között van számon tartva.
Kíváncsi voltam a kanadai kultúrára, amiben egyszerre ismerhetők fel az európai és az észak-amerikai vonások, a mentalitásra és a helyiek híres vendégszeretetére. Meg persze szerettem volna látni élőben a jegesmedvéket, a kardszárnyú delfineket és az északi fényt; a Niagara vízesést, és a Banff nemzeti parkot – ha nem ismerős ez a név keressetek rá, megéri. A hideggel nem számoltam.
Már a repülőúton gondoltam bele (elég sok időm volt gondolkodni), hogy lehet, hogy mégsem ez volt életem legjobb döntése… Végigidegeskedtem a 18 órát, pedig nem félek a repüléstől.
Mit fogok csinálni egyedül abban a hatalmas, idegen országban? Elég meleg lesz a síkabátom? Képes leszek helytállni a világ minden pontjáról érkezett elit-egyetemisták között? Ezek és ezekhez hasonló kérdések kergették egymást a fejemben. Aztán valami történt.
Leszállt a gép, kinéztem az ablakon a hóval borított tájra, és furcsa nyugalom töltött el - nekem itt a helyem. (...)
Ezek is érdekelhetnek
Minden nap, amikor elsétálok a hólepte viktoriánus házak előtt, és a háttérből lenéznek rám a modern felhőkarcolók, egyre biztosabb vagyok benne, hogy Kanada és a tengerentúli ösztöndíjpályázat volt az egyik legjobb döntés, amit hozhattam. Amikor pedig mínusz 10 fok alá esik a hőmérséklet, egyszerűen felveszek még egy réteg ruhát, és folytatom a napom. (A teljes posztot itt találjátok.)
Az első dolog (a csontig hatoló hideg után) amiből tudtam, hogy már nem otthon vagyok az étel volt. A megérkezésem utáni második napon az egyetem egy igazi kanadai reggelivel vendégelte meg az újdonsült nemzetközi diákjait. Amerikai (bocsánat: kanadai!) palacsinta, rántotta, sült krumpli, bab és bacon voltak a menün. És persze juharszirup, ami aranyos-barna mázként fedte le az egész tányért.
Hamar megtanultam, hogy a kanadai konyha kvintesszenciája tényleg a juharszirup. Minden termékből lehet juharszirupos verziót kapni. Van juharszirupos nápolyi, müzli, torta, csoki, sör, és még az isten tudja mi. Ezt elfogadtam, de valahol belül még mindig nem értem.
Ezt csak magyarul merem leírni ide, nehogy a végén kitoloncoljanak az országból, de szerény véleményem szerint a juharszirup nem más, mint felvizezett és megcukrozott méz. Akinek valamiért nem világos a hasonlatom: ezt nem bóknak szántam.
A másik helyi specialitás az úgynevezett Poutine, ami nem más, mint egy nagy adag sült krumpli, ismeretlen eredetű barna szósszal (ami kivételesen nem juharszirup) és cheese curd-del borítva. Azért írok cheese curd-öt, mert ugyan a Google szótár szerint ez a szó túrót jelent, magának az ételnek semmi köze nincs a jó magyar túróhoz. (...)
Aki még nem evett cheese curd-öt életében, annak úgy tudnám legjobban szemléltetni ennek a specialitásnak az ízét és az állagát, hogy képzeljen maga elé egy, a hűtőben celofán nélkül néhány napig bennfelejtett sajtdarabot. Tessék!
Amúgy ennek ellenére a poutine nem egy rossz étel, a legtöbb helyen valami extrával – legyen az avokádó, bacon vagy egy kis mac n’ cheese – fel lehet dobni és ebben a formában kifejezettem finom. (...)
Közben azt is sikerült kitapasztalnom, hogy melyik boltban miket érdemes vásárolni ahhoz, hogy ne csalódjon az ember.
A kanadai narancslé sokkal finomabb, mint a magyar (talán mert gallonos kiszerelésben árulják); a mogyoróvajas-banános puffasztott rizs nemcsak jól néz ki a képeken, de nagyon finom is; egyszerű és nagyszerű ötperces vacsorát lehet keverni egy kis adag rizsből, egy fél fej hagymából, egypár tojásból és két evőkanál szójaszószból; és, ha már tényleg nincs más otthon, mindig elő lehet venni a fagyasztóból néhány, a Stranger Things-ből ismert, Eggo waffelt."
Ha érdekelnek további gasztrokalandok, akkor ide kattints!
Olimpia a legjobbak szemszögéből
Túlzás nélkül állítható, minden idők legsikeresebb téli olimpiáját zárta Magyarország Dél-Koreában, hiszen első alkalommal sikerült aranyérmet szerezni. De mit jelentenek a téli játékok az egyik legsikeresebb nemzet, Norvégia esetében? Ezt mutatta meg a Norvég életünk blog.
„Örök kérdés és büszkeség is egyben, vajon mit jelent ez nemzeti szinten? Mit? A nyári olimpiák büszke hírei között szokott megjelenni, hogy az egy főre jutó olimpiai érmek számában mindig a topon vagyunk.
Mi a helyzet a norvégokkal? A téli olimpia az ő terepük, így időszerű ezt megnézni. Lesznek meglepetések, annyit elárulok előre is.
Leginkább az éremtáblázat kivesézésével jutunk a megoldás felé. Szóval Norvégia az egy főre jutó érmek számában világelső. Lényegében minden tízezer emberre jut egy érem, duplája a magyarénak, ami szintén hihetetlen kategória. (...)
Persze Norvégia a téli sportokban király, olyan szinten, hogy a téli olimpiák történetében Norvégiának van a legtöbb érme és aranyérme. Ez itt tradíció.
Sportnemzet? Ha nem kifejezetten csak a táblázatokat nézzük, viszont én körbenézek, akkor sem lehet mást mondani. A mozgás itt társadalmi szinten meglévő tevékenység. Szuper!"
A teljes posztot itt találjátok.
HÍRMONDÓ
Nem tudtam együtt élni a magyar kilátástalansággal
„Csalásra voltam rákényszerülve a napi élethez. Bár volt autóm, de inkább BKV-n lógtam. Most csak ízlés szerint kell eldöntenem, hogy melyik országokban töltsek el egy-egy hét szabadságot. Nem probléma akár a tengerentúli nyaralás se.”
Mennyire függünk Németországtól?
Az nem újdonság, hogy a német gazdaság alapjaiban határozza meg az Európai Unió helyzetét, ám egy friss tanulmány most azt is megmutatta, ki profitál belőle igazán, illetve ki van igazán kiszolgáltatva.
Megzuhant a bevándorlás Nagy-Britanniába
Hatalmat esett a tavaly szeptemberrel zárult egy évben a nettó bevándorlás Nagy-Britanniába. Elsősorban a közép-európai uniós országokból érkeznek sokkal kevesebben, mint korábban.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: