Sokszor leírtam már, hogy szerintem a határátkelés egyre inkább kétirányú folyamat, mégis sokan vannak, akik úgy érzik, mint a mai ajánló egyik szerzője, hogy számára nincs visszafelé út. Emellett szó lesz a gyakori hazalátogatások hátrányáról és az angol iskolarendszerről is.

(Fotó: pixabay.com/ThomasWolter)

„Itt vagyok, maholnap negyvenöt évesen, éppen csak belépve 2018-ba, és nem tudom, meddig tudom tartani a frontot” – írja Feri, a Feri világgá megy blog szerzője, azt is megosztva velünk, mit tanított neki a külföldi élet.

„Öt évvel ezelőtt hagytam el Magyarországot. Évek óta tombolt bennem a kalandvágy, és egyre fojtóbbnak éreztem az otthoni légkört; művészileg már egy évtizede a fejemmel ütögettem a plafont; épp beleszoktam, hogy szingli vagyok és nem kötött semmi különösebben röghöz, ráadásul tálcán kínálta magát az amszterdami állás. 

Három év Hollandiában megtanított néhány igen fontos dologra:

- Ha elhagyod a komfortzónádat, amin belül a legtöbb ember kedves, szeret, többnyire egyetért és törődik veled, akkor rájössz, hogy az emberiség maradék 99,9999999%-a le se szarja, hogy a világon vagy, az a maroknyi nyomorult meg, aki kénytelen veled kommunikálni, sokkal nagyobb eséllyel borul ki tőled, minthogy érezze a késztetést, hogy a barátod legyen. 

Ezek a dolgok persze összefüggnek egymással: átlagos emberek nem hagyják ott a szaros kis életüket 39 évesen, hogy a nulláról újrakezdjék valahol máshol, ergo: Ferikém, te nem vagy átlagos (oké, ezt eddig is tudtuk), és ezt sehol nem veszik jónéven a világban. 

- Messze nem vagyok annyira toleráns, nyitott gondolkodású, laza és fiatalos, mint gondoltam. Tény, hogy nem élek úgy, mint egy „normális” 45 éves (bár bizonyos értelemben sokszor szeretnék), sok mindenről kortalanul gondolkodom és egy csomó olyan dolog érdekel, amit rég ki kellett volna nőni (…). 

- Tévedés, hogy nekem en bloc problémám van az autoritással. Nekem az olyan vezetőkkel van problémám, akikről nem hiszem el, hogy jobban tudják (…), és igen, ilyenekből nagyon sok van, és én ezt iszonyú nehezen nyelem be (hosszú távon pedig egyáltalán nem). (...) 

- Kőkeményen, borzasztóan, kínosan és imádnivalóan elvhű vagyok, és ezzel folyamatosan megnehezítem az életemet (és bár tényleg igyekszem legalább a szeretteimet megkímélni ennek a következményeitől, ez sajnos nem mindig sikerül). 

További két év Berlinben pedig a következőkre tanított: 

- Anyámnak már megint nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy a vállalkozás nem a magunkfajta proliknak való, mert nekünk az ilyesmi úgyse sikerül. A vállalkozásom mehetne sokkal jobban (bár ahhoz sokkal több pénz kellett volna alapból), de köszöni szépen, él, és aki ismeri, elégedett és jó véleménnyel van róla; van benne potenciál és lehetőség, és eszem ágában sincs abbahagyni. 

- Berlinben csak akkor tudnék megélhetési horror nélkül élni, ha elhelyezkednék egy nagyobb cégnél főállásban. Egyrészt erre messze nem Berlin a legmegfelelőbb hely, mert az én szakmám Münchenben virágzik, itt startupok vannak, amik minimálbért ajánlanak (abból viszonylag nehéz kijönni), elvárják, hogy éjjel-nappal dolgozz az esetleges jövőbeli profit jegyében, plusz nem árt, ha az ember jól beszél németül, amit nekem (köpjetek le) sikerült negligálni, amióta itt vagyok. 

Ja, és nem ez volt, ugye, a terv, hanem a vállalkozás, ami ugyan nehezebben és lassabban indult el, mint terveztem, de mint mondtam, elindult és működik. 

- Kegyetlenül egyedül vagyok, és minden reggel fel kell pumpálnom magam reménnyel és bizakodással a semmiből, és úszni az árral szemben, mert ha nem, akkor félő, hogy elsodródom. 

- Nincs B-terv. Tizenhat éves korom óta nincs, és amióta kiderült, hogy a családom halálában is csak elvenni tudott, adni nem, azóta remény sincs, hogy ez akár napokra is megváltozhat. Nem vezet út visszafelé, nincs hová hazaköltözni, nincs kihez odamenni, hogy fogadj be és segíts talpra állni, nincs védőháló, családi összefogás, nem-baj-kisfiam. Soha nem is volt. (...) 

A következő a helyzet: a berlini albérletemből január 31-én ki kell költöznöm. Sem esélyem, sem pénzem nincs arra, hogy Berlinben másik helyet találjak. Nem tudom felmutatni (és beszerezni) a szükséges papírokat, nem ismerek senkit, aki képes volna segíteni, és nem tudok változtatni a határidőn. Mindezt november eleje óta tudom. 

Miután mérlegeltem a lehetőségeket, arra jutottam, hogy a legjobb esélyem az előremenekülésben van: olyan helyre kell mennem, ahol jól beszélem a nyelvet, nem kerül a mostaninál többe a megélhetés, és egyszerűbb albérletet és munkát találni, mint itt. 

Ez tulajdonképpen eléggé leszűkítette a célállomásokat: igen, valóban, az egyik lehetett volna Budapest is, bár hosszú távon Pesten nem valószínű, hogy életben maradna a vállalkozásom, munkát pedig szinte biztosan csak úgy találnék, ha benyelném a félig feketén megkapott fizetést, ami az egyik mozgatórugója volt annak, hogy elmentem Magyarországról. 

A másik lehetőség Glasgow. A megélhetés nagyjából ugyanannyiba kerül, mint Berlinben, csak nem akar az egész világ ott lakni, tehát van kiadó albérlet; a nyelvet kitűnően beszélem, így talán még állást is képes leszek találni." 

Mindebben te is segíthetsz Ferinek, hogy miként, azt az eredeti posztban elolvashatod.

Otthoni életem nincs, itteni kellene, hogy legyen 

Ha az ember túl gyakran jár haza, könnyen csúszhat két szék közt a pad alá, miként ezt Vera, a Luxemb(o)urgból szeretettel blog írója is megtapasztalta.

(Fotó: pixabay.com/tranmautritam)

„Idén nem megyek haza havonta, mert nem tesz jót az itteni életemnek. Gyakorlatilag a havonta hazamenéssel azt az érzést erősítem magamban, hogy hazamenéstől hazamenésig „kibírom” (ezt abszolút nem szenvedésként értem), és amikor otthon vagyok, akkor visszakapcsolódom az otthoni életembe, pedig ezzel szemben a valóság az, hogy otthoni életem nincs, itteni kellene, hogy legyen, de a gyakori hazamenetel pont ennek ellenében hat. 

Igyekszem tenni azért, hogy itt ne legyen hiányérzetem, legyen társaságom, legyen sokkal több programom, etc., szóval amennyire lehet, minden, ami otthon megvolt. 

Továbbá materiálisan megközelítve a kérdést: marha sok pénzbe kerül ez a havonta hazajárós hobbi, szóval ebből a szempontból se baj, ha felhagyok vele. 

Már sokszor írtam erről itt, és még így is sokkal kevesebbszer, mint igényem lett volna rá, hogy baromi nehéz itt barátokat szerezni, pláne úgy, hogy az ember nem egyedül érkezett, mert így kezdetben nem volt igény(em) rá, utólag meg nehéz. 

Persze a két év bő három hónap (mióta itt vagyok) még nem „utólag”, de azért sokkal, de sokkal kevesebb itt a barátom, mint amennyit igényelnék, mondjuk két ember van jelenleg, akik kind of a barátaim (barátnőim), de velük is sokkal ritkábban találkozom, mint jólesne. 

De az is igaz, hogy a közvetlen kollégáimmal sokkal inkább barátságban, vagy közeli ismerősi, mint kollegiális viszonyban vagyok.” 

A teljes posztot ide kattintva olvashatjátok el.

Mitől működik az angol iskolarendszer? 

Valamiért csak működik, pedig másképp készít fel (illetve: felkészít) az egyetemre és a továbbtanulásra, mint a magyar. Erről írt blogján Schrammel Ivett pszichológus, aki nem mellesleg 3 gyerek édesanyja, így több mint 4 évig volt szerencséje három brit-gibraltári iskolát megismerni.

„Először is az egyetemi tanulmányokra nem kisiskolás korban kell felkészülni. Ebben az időszakban még a legfontosabb a szabad játék, a játszva tanulás. És még a későbbiekben sem 10 különböző egyetemi szakra, nem 10 különböző szakmára kell egy gyereknek felkészülnie. 

Az angol rendszer azt találta ki, hogy 10. osztálytól (14 éves kortól) már csak 4 tantárgy kötelező: angol, matematika, tudományok (biológia, fizika, kémia egyben), idegen nyelv (nálunk ez a spanyol volt). 

Emellé mindenki választ még három tárgyat a következők közül: történelem, földrajz, informatika, művészetek, dráma, zene. Így összesen hét tárgyat tanulnak 10. és 11. osztályban. 

Majd 12. osztálytól (16 éves kor) kezdődik az „A level”, ami két felkészítő év az egyetemre. Ez idő alatt már nincsenek kötelező tantárgyak, mindenki általában 3 tárgyat választ érdeklődési körének és jövőbeli terveinek megfelelően, ezeket a tárgyakat tanulják emelt óraszámban. Ez a két év készít fel az egyetemre. 

Így minden gyerek valóban arra tud koncentrálni és azokban a területekben elmélyedni, melyek érdeklik, melyek elsajátítására motivált, melyekre szüksége lesz az egyetemi évek alatt és később a munkája során. 

Mivel ezeket a tárgyakat ők maguk választják, eredményesebbek is a tananyag elsajátításában, több idejük is van erre, mivel rengeteg, a jövőjük szempontjából érdektelen tárgytól, és felesleges, könnyen felejthető információhalmaztól megszabadulnak. És nem elhanyagolható, hogy van idejük élni, tapasztalni mellette. (...) 

El kellene fogadni a különbözőséget, a különböző irányú érdeklődést és tehetséget, különböző célokat már 18 éves kor előtt is és nem egyforma biorobotok „gyártását” megcélozni, melyek elvileg bármire alkalmasak, gyakorlatilag persze nem. (...) 

Ez a rendszer nem veszi el egy gyerek gyerekkorát, egy kamasz kamaszkorát, azt az értékes időt, amit nem csak elméleti tanulásra, hanem társas kapcsolatokra, a világ tapasztalati megismerésére kellene fordítani, hiszen ez pszichológiai szempontból az énkeresés időszaka. 

Egész nap, egyedül a könyvek fölött görnyedve és magolva pedig kevés esély van saját magunk megtalálására, ehhez a folyamathoz kapcsolatokra, élményekre, tapasztalásra van szükség.” 

Természetesen ebben az esetben is érdemes elolvasni a teljes posztot, itt tehetitek meg.

HÍRMONDÓ 

Heti hetes másképp

Ez a heti hetes a legkevésbé sem vicces (hogy a tévéműsor mennyire volt az, azt hagyjuk), hiszen a hét legérdekesebb külföldi álláslehetőségeit szedtük össze nektek.

A magyarok önzőbb célokért dolgoznak 

Dávid története klasszikus határátkelős sztoriként kezdődött, hiszen 2014-ben egyetemistaként kezdett Koppenhágában. Esete mégis annyiban talán eltér sok más sorstársáétól, hogy ő aztán visszatért Magyarországra. 

Hogyan drágultak a lakások Európában? 

Nagy igazság, hogy kiadásaink legnagyobb részét a lakhatás viszi el – akár béreljük az otthonunk, akár a törlesztőrészleteket fizetjük, ez terheli meg leginkább a pénztárcánkat. Ezért is érdekes megnézni, miként változtak a lakásárak az Európai Unióban a legfrissebb adatok szerint. 

Ennyibe kerül az áram Európa nagyvárosaiban 

Vajon melyik európai nagyvárosban mennyit kell fizetni az elektromos áramért? És hol áll Budapest ezen a listán? Nos, a helyzet az, hogy meglehetősen hátul, ami viszont ebben az esetben kifejezetten jó hír. 

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.