Erősen egzotikus és kalandos lett az eheti válogatás. Mert hát milyen gyakran jut el magyar ember egy kolumbiai gerillatáborban? Vagy (hogy maradjunk a kicsit tágabban vett környéken) Mexikóba? És akkor még nem is beszéltem Palau szigetéről - nos, ami a három helyszínt összeköti, hogy ma ezek szerepelnek a heti ajánlóban.

Kezdjük Kolumbiában, ahol a kormány tavaly novemberben kötött békét a FARC gerillaszervezettel, pontot téve az 52 éves fegyveres konfliktus végére. A FARC tagjai letették a fegyvert, és önként koncentrációs táborokba vonultak, ahonnan augusztus elsejétől távozhatnak szabadon. Nos, egy ilyen táborba (az Urías Rondónba) jutott el a Mirador blog, és egy ilyen beszámolót nem lehet kihagyni. Nem is érdemes.

„Az ember egy gerillatáborba nem tud csak úgy bemenni. Régebben egyszerűbb volt, csak a környéken kellett mászkálni, és már vittek is magukkal, távozni azonban csak váltságdíj fejében lehetett. 

Ma már nincs ilyen, de azért botorság lenne azt állítani, hogy a FARC katonái tárt karokkal várják a turistákat. Ahhoz, hogy az ember bejusson egy ilyen táborba, engedélyt kell kérni az ENSZ-től, valamint maguktól a gerilláktól is. 

Nekünk szerencsénk volt, ugyanis Moncsi (a magyar lány, aki évek óta Kolumbiában él) ismer egy bizonyos Juan Carlost, aki időközönként ételt szállít a gerilláknak. Juan Carlosszal ugyan soha nem sikerült találkoznunk, de Moncsi közbenjárásának köszönhetően kibulizta nekünk, hogy Ivan Gómez, alias „Az Őrült” meghívjon minket az Urías Rondón koncentrációs táborba, amit egy apró caserio, La Ye határában épített a gerilláknak az állam és az ENSZ. 

Ahhoz, hogy La Yét elérjük, San Vicente de Caguánba kellett utaznunk, azon az útvonalon, ahol 2002-ben a gerillák elrabolták az akkori elnökjelöltet, Ingrid Betancourt, aki utána hat éven át élvezte a FARC vendégszeretetét. (...) 

Pontban délben megérkezünk a gerillatábor bejáratához. Bár a hírekben azt hangoztatják, hogy a FARC katonái mind leadták a fegyvereiket, az őrök előtt mégis ott hever két AK-47-es. Rádión hívják Ivant, aki engedélyt ad nekünk a belépésre.

Meglepő módon a gerillatábor nincs körbekerítve, mi több, nem őrzi sem a rendőrség, sem a katonaság. Azt gondoltam, hogy a békekötés ellenére komolyan őrizni fogják a gerillákat, ezzel szemben szabadnak tűnik a bejárás. Persze nem mindenkinek, csak a táborban élőknek. Mint később megtudjuk, a FARC gerillái csak úgy mentek bele a békébe, ha szabad mozgást biztosítanak a számukra. 

Az első épület az étkező, ahol éppen gyűlik az embersereg az ebédhez. Mindenki a saját lábosával érkezik, olyan a hangulata az egésznek, mint egy diáktábornak. Már csak azért is, mert a katonák többsége zavarbaejtően fiatal, csak elvétve látni közöttük 40 évnél idősebbet. 

Lepakolunk mi is egy asztalnál, ahol azonnal elénk tesznek egy-egy tál ételt, majd lelkesen sorba állnak, hogy üdvözöljenek minket. Mindenki egytől-egyig kezet akar fogni a két idegennel, mintha kiadták volna nekik ukázként, hogy a külföldieket illik túlzó kedvességgel fogadni. 

Mindenkinek van hozzánk egy kedves szava, vannak, akik leülnek mellénk beszélgetni afelől érdeklődve, honnan jöttünk és milyen a mi országunk. 

Ha az ember az első fél órából indulna ki, akkor az a benyomása támadhatna, hogy a világ legkedvesebb emberei fogadták be maguk közé, közben ugyanezek a fickók pár éve még gépfegyverekkel felszerelkezve rabolták el a hozzánk hasonló utazókat, majd tartották őket fogva hónapokig őserdei táborokban. 

Tudjuk, hogy többségük több embert ölt meg élete során, mint egy átlagos ISIS terrorista, de a jelenlegi helyzetben inkább nem moralizálunk. 

Egyszer csak megérkezik Ivan „El Loco” talpig katonai zubbonyban, a FARC-ra jellemző sapkában, viszont már jelvények és fegyverek nélkül. Ő is üdvözöl minket, majd közli, hogy délután nagyon elfoglalt lesz, de a táboron belül szabadon sétálhatunk, viszont fotózni egyelőre nem fotózhatunk. (...) 

Elütjük az időt valahogy Playa Ricában, majd érkezik a srác a furgonnal, és visszavisz minket a táborba. Közben megtudjuk, hogy ő is gerilla, és még nem tudja, hogy vissza akar-e térni szülővárosába, Florenciába, vagy marad az Urías Rondónban, és éli az exgerillák életét, ami nem tűnik olyan szörnyűnek, mint amilyennek az ember elsőre gondolná. (...) 

Nyakunkba vesszük a tábort, ami elég nyüzsgő ahhoz képest, hogy csak 280-an lakják. A többségük, ahogy már írtam, igen fiatal. Főként férfiak, de van közöttük néhány nő is, sőt, gyerekeket is látunk. Az egyik leányzó egy alig két hónapos csecsemővel a kezében jelenik meg, de ő az egyetlen, aki valamilyen okból kifolyólag nem akar velünk szóba állni.  (...) 

A tábor házait amúgy a kormány építette fel, de csak módjával. Az ablakok és ajtók helye üresen maradt, épp csak falat és tetőt húztak fel, valamint sokaknak egyáltalán nem jutott semmilyen lakás. Ők a tábor szélén máig nylonsátrakban laknak. Azt mondják, nekik nem gond, egész életükben így éltek, de azért várják, hogy idővel az ő lakrészük is elkészüljön. (...) 

Az ebédlő mögött pingpongasztalokat látunk, ahol elég nagy a forgalom. Az őserdőben a gerillák szórakozás nélkül maradtak, a srácok sem focizni, sem pingpongozni nem tanultak meg. Elég ügyetlenül ütögetik a labdát, de legalább jól elvannak. 

- Zenét sem hallgathattunk soha, nehogy eláruljuk a hollétünket - panaszkodik Ernesto - Az elmúlt 15 év teljesen kiesett, már ami a ti világotokat illeti. Nagyon más most a zene, mint volt gyerekkoromban, mikor még Neivában éltem. (...) 

A szegénységet a FARC 53 éves fennállása során nem tudta felszámolni, a helyiekben csak azt az érzetet sikerült kialakítaniuk, hogy szükség van rájuk, és ők az egyetlenek, akik a dolgokat kezelni tudják. Pachito könnyen mondja azt, hogy a FARC idejében rend volt, lévén esélye sem volt élete során megismerni a gerillamentes világot. 

Valószínűleg az sem véletlen, hogy az összes FARC-katona szegénysorból való, kevésbé vagy egyáltalán nem iskolázott. 14-15 évesen az ember megvezethető, fogékony a hangzatos, erőteljes kijelentésekre, könnyen formálható. 

Ezeknek az embereknek 15 év esőerdei gerillaháború után azt mondani, hogyha dolgozol, sikereket fogsz elérni az életben, üres fecsegés. A semmiről indulnak egy olyan béklyóval a nyakukban, amit talán soha nem fognak tudni levetni. 

Ide nem ENSZ-békefenntartók kellenek, hanem pszichológusok, mert ahhoz, hogy gyilkológépekből a társadalom rendes és értékes tagjai váljanak, nem elég a béke szó. Sokuk ráadásul fél a kinti élettől. 

Rengeteg olyan exparamilitáris van az országban, akik vérbosszúra éhesek, a gerillák megvédeni magukat a fegyvereik nélkül pedig nem tudják. És akkor nem beszéltünk azokról a FARC-osokról, akik mai napig szabadon járnak-kelnek az országban, és ellenzik a békemegállapodást. 

Hogy van-e béke Kolumbiában? Momentán igen, de ne gondolja azt az elnök, hogy egy Nobel-békedíjjal megoldotta az ország elmaradott részeinek problémáját. Bár ahogy Ivan mondta, propagandával meg lehet nyerni egy háborút..." 

Mondanom sem kell, érdemes elolvasni a teljes bejegyzést, amit itt találtok.

Egy sziget szellemekkel 

Palau szigete nem kevésbé egzotikus, mint Kolumbia, viszont minden bizonnyal kevésbé veszélyes. A Legfrissebb Hawaii Hömbölgések blog szerzőjének ez a kedvenc szigete, lássuk, miért!

„A palauiak egy nagyon kemény nép. Önfejűek, öntudatosak és nagyon zárkózottak. Fontos számukra a tisztelet és „státusz”. Kultúrájuk része, hogy a Yap szigetlakókkal egyfajta testvériséget ápolnak, ami már csak azért is jó, mert ez a két sziget a kedvencem a csendes-óceáni térségben. (...) 

Az első tanács bárkinek, aki ide utazik, hogy akármi történik, csak és kizárólag a Koror térségben keressen szállást. (személyes ajánlásom a The Penthouse Hotel). Lényegében itt van élet, itt vannak a boltok, itt van az összes turista szolgáltatás. Majdnem az összes hotel itt található, az éttermek és a kikötő is és az éjszakai élet is ide összpontosul. 

Első utam alkalmával ide érkeztem szombaton, és volt akkora nagy mákom, hogy a kollégáim hagytak nekem egy kis szeretetcsomagot (banán és kókuszdió) ami az életemet mentette meg, mivel az étterem már be volt zárva hajnalban. Vasárnap reggel, korán fel, kávé (mert ugye a kávés cuccot mindenhova vinni kell) és csörög a telefon, hív a kolléganő. 

Ekkor jött az első meglepetés. Ma mennek horgászni, és velük tarthatok, ha eljutok Kororba valahogy. Mert, hogy az Airai térségben sok a szellem és vasárnap erre nem vezetnek a helyiek… He? Gondoltam poénkodik. 

Lementem a hotel recepcióra és CSAK vendégmunkások dolgoztak a hotelben vasárnap. Elmondtam a bajomat, hogy van egy órám eljutni a kikötőbe egyébként egész nap itt fogok unatkozni. Bumm… nincs se busz, se taxi, autót is csak hétfőtől béreltem (és majd Kororból hozzák ki, itt nincs bérlős autó…) mit csinál az ember fia… 

Rátalál a tisztítós filippínó srácra aki épp készül a mosást bevinni a városba. Megveszteget egy hideg sörrel a bárból éééééés már úton is… 

Döccenőmentesen elértem a kikötőhöz és indult a vasárnapi program. Motorcsónak horgászat, lakatlan sziget látogatás, BBQ, sznorkerezés, és még sooook minden.”

Természetesen ebben az esetben is érdemes elolvasni a teljes posztot, itt találjátok.

Egy csillagász kalandjai Mexikóban 

Végül, de nem utolsósorban egy teljesen új blogra hívnám fel a figyelmeteket, amit ráadásul egy csillagász ír. A Boly(on)gó élet persze nem (csak) ezért érdekes, hanem azért is, mert a világ sok helyén járt már. Egyik első posztja Mexikóról szól, méghozzá az ottani közlekedésről.

„Ami szinte rögtön meglepett a helyi reptérről a város szívébe menet, az az utak jó minősége és ez bizony igaz volt az összes olyan helyre, amelyet meglátogattunk a Mexikóban eltöltött időszak alatt. (...) 

Gyalog 

Szeretünk gyalog bejárni helyeket, hiszen - szerintem - így jön át legjobban egy adott hely varázsa, atmoszférája. Ezen kívül olcsón meg lehet úszni. Tény, hogy időigényes és fárasztó is lehet, pláne, ha meleg is van, de szerintem megéri, mert olyan kis rejtett zugokba, utcákba lehet betekintést nyerni, amelyeket könnyedén elszalaszthatunk, amennyiben autóval, busszal járjuk a várost. Ami még ösztönözhet minket a gyalogos városnéző túrákra, hogy az utcák meglepően tiszták. (...) 

A legfontosabb: ottlétünk alatt sehol sem éreztem, hogy nem biztonságos az utcán sétálni. Még este sem! Természetesen, mint minden helynek, lehetnek olyan részei egy-egy városnak, ahová nem ajánlott besétálni, de ezek a területek általában már távolabb esnek a központi, történelmi városrészektől. 

Taxi 

Nem sokat használtuk ezt a módszert, mert nem túl költséghatékony. Két típusával találkoztam: céges- és magán-taxikkal. Az előbbieknek fix tarifája van (zónáktól függ) és a reptereken, valamint a nagyobb buszállomásoknál találkozhatunk velük, míg az utóbbiakat inkább a városokban láthatjuk és nekik nem fix a tarifájuk. (...) 

Figyelembe kell venni azt is, hogy az átlag mexikói város, mérettől függetlenül, dél környékén olyan, mint az orrunk megfázás idején: teljesen be van dugulva. Hihetetlen mennyiségű autó araszol ilyenkor az utcákon; egyszer ki is szálltunk belőle, mert gyalog hamarabb eljutottunk az adott helyre. (...) 

Busz 

Sokszor használtunk buszokat; gyakorlatilag buszokkal utaztunk a városok között. Őszintén szólva fel voltam készülve, hogy majd csirkékkel és disznókkal kell megosztanom a helyemet és a zacskós kukoricát, míg a bajuszos mexikói buszsofőr machete-vel hasít szíjat a hátamból, ha meg merek szólalni. Hogy? Előítéletek? Ugyan már, kérem! 

Ezzel szemben: csirkét, disznót és kukoricát éttermekben láttam, ellenben a buszok pontosak, tiszták, kényelmesek valamint a beszállásnál kaptunk egy-egy vizet (de lehet üdítőt is kérni) valamint egy almát (vagy csipszet). 

Oké, voltak olyan kisebb helyi járatok is, amelyek már jobban autentikusak voltak, tele helyi emberekkel, indiánokkal, de még ezek a járatok is simán verték pl. a Budapest - Jósvafő viszonylatban közlekedő buszok minőségét. Az online jegyfoglalás jól működött; ha nem volt erre mód (kisebb helyi járatok), akkor a buszállomásokon lehetett venni jegyet. (...) 

További hozománya a városok közötti utazásoknak, hogy rá lehet csodálkozni az autópályák használatára à la Mexikó: itt kérem nincs pazarlás! Még a leállósávot is hasznosítjuk! 

A dilemma a következő: az autópályák nagy része 1 x 1 sávos, sok a kamion és busz, viszont az avokádó-farmokra igyekvő emberek mennének ám, de sietve. Mit lehet tenni? 

Mi sem egyszerűbb kérem: a kamionok és lomhább járművek félig lehúzódnak (nem megállva) a leállósávba, mintegy kvázi fél-forgalmi sávként használva azt, így az előzés máris lehetséges az autópálya közepén! Voilà! 

Mindenesetre a busz elején ülő, nem helyi lakosok kissé megőszülve szállhatnak le az út végén a buszról; egy jegyért két szolgáltatás: hajfestés és utazás. Az egyik út során nekem is összejött pár extra ősz hajszál, amikor a sofőr vidáman dúdolgatva, lejtmenetben 80 km/h-val vette be a kanyarokat (lehet elfelejtette, hogy fékpedál is van a buszon?). Azokban a pillanatokban nem volt természetes a mosolyom. 

Colectivo 

Nyugodtan mondhatom, hogy a kedvenc utazási módunk volt (a gyaloglás után) egy-egy városban. Miért? Relatíve gyorsak és tipikusan a helyi emberek használják, turisták nem nagyon. 

Talán a taxi és az über elegyeként lehet elképzelni: bárhol és bármikor leinthetőek ezek a kisbuszok és lehet csatlakozni a többi utashoz, akik éppen ugyanabba az irányba mennek illetve mi is kiszállhatunk bárhol, ha éppen kedvünk tartja. (...) 

Talán a legnagyobb problémája: nincs menetrend. De akkor mikor fog indulni? Hát majd akkor, ha megfelelő számú utas jön össze. Addig bizony előfordulhat, hogy várunk pár percet. De ez a mexikói életstílusba simán belefér." 

Hogy mi minden fér még bele a közlekedés terén, az kiderül az eredeti posztból.

HÍRMONDÓ

Németesek, figyeljetek!

A hét utolsó napján, a kánikula kellős közepén megpróbálkozunk a lehetetlennel: a hőségben külföldi munkalehetőségeket bemutatni nektek, egészen pontosan azoknak, akik német nyelvterületen keresnék a jövőbeli boldogulást.

„A magyar demokráciának befellegzett”

Kun Árpád több mint tíz éve telepedett le családjával Norvégiában, aztán írt egy (majd még egy) regényt, jelenleg idősgondozóként dolgozik. A magyar helyzetet kiábrándítónak látja.

Mennek, de maradnak is

A Bloomberg információi szerint mintegy 4000 munkavállalóját költöztetheti át Frankfurtba és Berlinbe Londonból a Deutsche Bank.

Amerika hasít 

Mélyponton jár az amerikai munkanélküliség, olyannyira, hogy 16 éve nem voltak ilyen kevesen munka nélkül az Egyesült Államokban. Ráadásul a Reuters felmérése szerint az aktivitási ráta növekedni tudott.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.