Nehéz mit írni a mai poszt elé, ami tulajdonképpen (ahogyan azt már Diggertől megszokhattátok) elég erős választ ad arra a kérdésre, hogy miért is lesz a magyarokból határátkelő, és hogy mi a legnagyobb különbség Magyarország és Anglia között.

„Magyarország megint hangos. Valami egyetem bezárásától forrnak az indulatok. A fiatalok, a nyeretlen kétévesek kimentek az utcára, mert még HISZNEK. Hisznek ilyen régen elavult marhaságokban, hogy demokrácia, meg népakarat, meg felelős állampolgári viselkedés stb... 

A fiatalok azért fiatalok, hogy még legyenek álmaik. Még vannak reményeik. Még megvezethetők. Hogy fel voltam háborodva harminc évvel ezelőtt, mikor mondták nekem, hogy te sem fogod megváltani a világot. Aztán tényleg nem. 

Majd rájönnek, hogy a történet nem erről szól. A lőtéri kutyát nem érdekli a demokrácia és a kapcsolódó ökörségek. A HATALOMRÓL van szó. Magyarországon is, meg a világban minden politikai vagy gazdasági képződményben. A kérdés mindössze annyi, hogy melyik az a formátum, amelyik hajlandó némi koncot lökni a népnek. 

Volt az átkos cucilista rendszer, ahol a politika három területen volt jelen az életünkben. A Népszabadság napilapban, az esti TV Híradóban meg az állami ünnepeken. 

A párttagokat kiröhögtük, mikor mentek gyűlésre. Mondtuk, hogy menjetek segget nyalni, addig mi dolgozunk helyettetek. Ami kevés jutott mindenkinek, az legalább biztosan jutott. 

Aztán jött a rendszerváltás és a máig tartó ÍGÉRETÖZÖN.

Mi meg hittünk. Hol ezt, hol azt segítettük hatalomra. Mire megöregedtünk, rájöttünk, hogy a kisujjunkat kár volt mozdítani... 

Valamelyik nap olvasok egy posztot, hogy miért keres keveset a magyar?

Aztán jöttek a fejtegetések, hogy profitszivattyú, meg közgazdaság, meg fizetőképes kereslet, meg olcsó kelet európai munkaerő, meg multik és tőkések és még sokáig folytathatnám.

Csaxólok, hogy minket, munkásosztályt, nem érdekel a nemzetközi helyzet fokozódása. A lőtéri kutyát nem érdekli a közgazdaságtan. Mi DOLGOZNI akarunk, és MEGÉLNI tisztességesen. 

Nyilvánvaló, hogy a tőke és a munkásosztály érdekellentétben van egymással. A politika feladata lenne ezt szabályozással mindenki számára elfogadhatóbbá tenni. Nem elfogadhatóvá, mert az soha nem fog bekövetkezni, de legalább elfogadhatóbbá, hogy kirívó ütközési pontok ne legyenek. 

Na, most az a magyar politikai elit, amelyik a rendszerváltás utáni rablóprivatizációból gazdagodott meg, az nyilvánvalóan magasról leszarja a munkavállaló érdekeit. 

Nézzétek meg, milyen a magyar munkás érdekvédelem, a szakszervezet. Az én apám azt mondta, hogy amíg a szakszervezeti titkár a vállalatvezető seggét nyalja, hogy az mennyi prémiumot ír ki neki, addig nincs szakszervezet Magyarországon. Apám szavai máig érvényesek, pedig ő ezt a Kádár-rendszerben mondta. Mi változott? 

Melyik politikus fog kiállni a munkás érdekeiért? Az, amelyik szarért-húgyért megvette a gyárat vagy földet, és most ugyanúgy szarért-húgyért dolgoztatja benne a melóst? 

Melyik demokráciát akarjátok? A Gyurcsány-Kunce félét, amikor arról sem tudtak megegyezni, hogy a mákostésztát kanállal vagy villával eszik? Vagy a másik demokráciát, amelyik egyszer Szent István-szoborral, máskor meg stadionokkal szórja tele az országot? Ja, hogy nekünk semmi sem jut? Így jártunk, bazmeg.

Minket, melósokat nem érdekel a politika. A magasabb szempontok. A gazdaság. Az érdekel, hogyan élünk és a gyerekeinknek milyen életkilátásai vannak. 

Epres Attila barátom azt mondja, hogy a tuareg is ragaszkodik a mostoha sivatagi környezethez, mint ahogy az eszkimó is a jégvilághoz. Ki érti azt, hogy miért nem keresnek kellemesebb klímát? Tökéletes meglátás, teljesen rendben van. 

Viszont emberekről beszélünk, akik tudnak alkalmazkodni. Míg a sivatagi róka megdöglik Grönlandon, a sarki róka elpusztul a Szaharában, addig a tuareg és az eszkimó tud alkalmazkodni egy másik klímához. Persze ezek szélsőséges példák, de a lényeg talán érthető. 

Nekünk, kivándorlóknak egy másik KULTURÁLIS KLÍMÁHOZ kell alkalmazkodnunk. Akartam én ezt? Akarta a rossznyavalya. Egyet akartam. Megélni a fizetésemből. 

Nincsenek és soha nem voltak túlzott igényeim. A házamat saját magam építettem. Mivel talán az autózás ma már nem luxus, időnként vettem valami szoci roncsot 50 ezerért, amit kalapálgatva használtam néhány évig. Aztán gondoltam, most már veszek valami jobbat. Jobbat? Svájci frankos hitelre vettem egymillió forintért egy japán autót, ami 10 éves volt. 

Egyéb szórakozási lehetőségként évente elmentünk Kapolcsra a Művészetek Völgyébe, meg a Várba a Mesterségek ünnepére. Összegyűjtöttem az egész évi étkezési utalványom, hogy karácsonykor egyben levásárolva kicsit több jusson az asztalra és a fa alá. Évente egyszer talán vendéglőben ettem a családdal. Ennyit értem el szakmunkásként. 

Ehhez még a feleségem fizetése is hozzájött. MÉG EZZEL IS ELÉGEDETT VOLTAM. Ha ezt a keveset nem látom veszélyben, ha a szakmai önbecsülésemet nem alázzák meg, még mindig ott lennék. 

„El lehet menni” „Döngetik a kaput, akik idejönnének dolgozni”

Mi változott? Nem sok. Most is 10 éves autóval járok. Igaz, hogy nem féléves, hanem kevesebb, mint kétheti béremből vettem, de ez elhanyagolható különbség. Ugye? 

Most a heti bevásárláskor van úgy tele a kosár, mint otthon karácsonykor, de ez sem nagy különbség. Ugye? Évente elmegyünk a Hemel Hemstead-i Gőzgép Fesztiválra és a Newbury Retró Fesztiválra, és még rengeteg helyre, amit London kínál. 

A vendéglő csak szándék kérdése. Nem járunk gyakran, talán havonta egyszer, de ugyanannyit költünk minden pénteken KFC menüre. Mindezt EGY fizetésből havi ezer fontos albérlet mellett. Mint otthon ugye? 

Csak ez számít? A kosár a mérce? Hogy mikor és hol telik meg? Nem. Ez a legnagyobb tévedés, amivel minket vádolni szoktak. Nem a TÖBBRE vágyás hoz minket ide, hanem a MINDIG KEVESEBBTŐL való félelem. 

Hogy mindig többet kell ügyeskedni, hogy egyre több a simli a megélhetéshez. Nincs NYUGALOM, nincs BIZTONSÁG. Szép lassan mindig lefelé és lefelé. SOHA nem fölfelé. 

A lakásnál ragadjunk le egy kicsit! Gyakori vád, hogy UK-ban esélytelen saját tulajdonú lakáshoz jutni. Valóban így van. Melós szinten mindenképpen. Csakhogy ez összeurópai probléma. Mindenhol így van. Még Magyarországon is. 

Az „elérhetetlen” az egy olyan fogalom, aminek nincsenek fokozatai. Nincs olyan, hogy kicsit elérhetetlen vagy nagyon elérhetetlen. Mondok egy példát. Bodri kutya hat méteres láncon tengeti az életét kutyaól nélkül. Jön az eső, be kéne bújni valami alá. Az egyik kutyaól 8 méterre van. A másik 180 méterre. Valószínűleg Bodri kutya szarrá fog ázni. 

Mi melósok a munkaerőnket és a szaktudásunkat adjuk el. Ebben az árban jelenleg nincs benne a lakáshoz jutás esélye. 

Az itt szakmai téren elért fejlődésemet, sikereimet már el se mondom. Írtam róla eleget. Szakmunkás vagyok. Engem ezért fizetnek:

Döntsétek el, hogy nagyigényű voltam? Lehetetlent kívántam?

Miért mondom el mindezt? Sokszor ért az a vád, hogy a blogom önigazolásként írom. Hogy önmagam előtt igazoljam döntésem helyességét. Igen. Ez is benne van. Mi ezzel a baj? Ha az ember úgy érzi, jól döntött az egy jó érzés. 

Ki tudja, mit hoz a holnap? Történhet bármi. Mehetek egy harmadik országba, mehetek haza, vagy maradhatok itt. A szélfútta tollpihe fennakad egy faágon aztán egy erősebb széllökés letépi, és viszi tovább. Majd megint megállapodik valahol. 

A blogírás kezdetén azt mondtam, hogy minden belém nevelt ideológia nyom nélkül kiveszett belőlem. Nekem már nem sértő, ha hazaárulónak, hazátlannak, idegenszívűnek neveznek a HONFITÁRSAIM. A demokráciáért a kisujjamat sem mozdítanám. A felelős állampolgári viselkedéstől pedig röhögőgörcsöt kapok. 

Élem a kispolgárok nyugodt, stresszmentes életét, és mikor olvasom, hogy kivonultak a fiatalok az utcára, akkor mosolygok magamban. Jól teszik. Idejük van, indokuk van, miért ne tüntessenek? 

Megkeseredtem? Igen. Közönyös lettem? Abszolút. 

ÉS?

HÍRMONDÓ

Mi a lovakkal vagyunk!

Aki a lovakat szereti, rossz ember nem lehet – alakíthatnánk át kicsit a közmondást, csendben hozzátéve, hogy még állást is találhat Belgiumban.

Miért nem jössz haza külföldről? 

A kérdést sok határátkelő megkapja, és mindenki helyzethez, a kérdés feltevőjéhez, pillanatnyi hangulathoz megfelelő választ ad rá.

Szerencsém van az osztrák főnökeimmel 

„Jó viszonyt ápolok a főnökeimmel. Hallok sztorikat, hogy máshol rosszul bánnak a külföldiekkel, de nekem szerencsém van. Korábban egyébként nekem is volt ilyen tapasztalatom, de otthagytam rövid időn belül.”

A Tankcsapda a határátkelés nyertese 

A magyarok elvándorlását sokszor szokás negatív szövegkörnyezetben említeni, a folyamatnak azonban vannak nyertesei is. Ilyen például Magyarország egyik legnépszerűbb együttese, a Tankcsapda.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.