Londonban bemutatták a Diggerdrájvert. Ezzel nagyjából mindent el is mondtam a mai posztról, de azért a biztonság kedvéért: szóval Budapest után a brit fővárosban is bemutatták a Digger blogjából készült darabot (ami Magyarországon is nagy sikerrel megy), nekünk pedig most nincs más dolgunk, mint elolvasni, hogyan élte át ezt a bemutatót maga Digger.

A mai beszámoló előtt szerintem érdemes elolvasni azt az írást, amit Digger a magyarországi bemutatót követően írt, és amiből pár rövid, de szerintem fontos részletet idemásolok, mert szerintem sokat elárul magáról a darabról. 

„ [Epres] Attila zseniálisan megoldotta, csodálatra méltó teljesítményt nyújtott. Utólag hallottam, bár én nem vettem észre, hogy lámpalázas volt, mert én ott voltam. Tény és való, hogy szinte végig egymás szemébe néztünk és valami elképesztő érzés volt magamat hallani vissza. (...) 

Az előadás a blogomból kiragadott részletek tömörített változata, hiszen bele kellett férni egy óra negyvenöt percbe. Viszont az egész darab VÁLTOZTATÁS NÉLKÜL szóról szóra az én szavaimat adja vissza. 

Nem szerkesztett, nem moderált szöveg, hanem teljes egészében az én írásom. Talán 4-5 szó volt, amit módosítottak benne. Ez nagy meglepetésként ért, hiszen én felhatalmazást adtam a szerkesztésre. Viszont ha nem éltek vele, akkor úgy jó, ahogy van. (...) 

Mi a darab üzenete? 

Egy kérdés. Egy kiáltás. 

A fejezetek csapongó rendszertelenségben követik egymást. Viszont minden Angliáról szóló vagy visszaemlékező fejezet vége a dramaturgiai csúcspont. Minden ilyen jelenet végén Attila merengve a távolba réved és lassan lehajtja a fejét majd másodpercekig így marad. Ezek a másodpercek a mű legszomorúbb pillanatai. 

Ezekben a pillanatokban benne van a kérdés MIÉRT KELLETT ÍGY TÖRTÉNNIE?? Miért kellett egy beérett jó szakembernek, aki csak tisztességesen akart élni, elhagyni az otthonát? 

London csodálatos. Kiszámítható élet, jövőkép a gyereknek, biztonság és megbecsülés… 

DE MIÉRT KELLETT ÍGY TÖRTÉNNIE?” (A teljes posztot itt olvashatod el.)

És akkor most térjünk rá a londoni bemutatóra, át- (vagy vissza)adom a szót Diggernek: 

„Mielőtt a részletekbe belemennék, minden nézőnek szeretném megköszönni, hogy megtisztelt jelenlétével. Ahogy megköszönöm a szervezőknek, a szereplőknek, valamint a háttérembereknek az áldozatos munkáját. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy mindez mit jelent nekem. 

Majdnem két év telt el a Diggerdrájver magyarországi bemutatója után, mire Londonba is sikerült elhozni az előadást. 

A magyar premier után a feleségem megkereste a Stage in Londonból Editet, hogy lenne-e kedvük lebonyolítani a szervezést. Edit, aki egyébként egy rendkívül kedves, elbűvölő hölgy, első szóra beleegyezett és azután sem változott a véleménye, hogy végigolvasta a blogomat. Tisztelet érte. 

Innen kezdve mi semmit nem tudtunk a szervezés állásáról, csak mikor karácsonykor beszéltem Mácsai Palival, ő mondta, hogy sínen van az ügy. Kitűzték az időpontot március 24-re. 

Fotózás és interjú 

Aztán hogy a szervezésből nekem is jusson valami, kaptam egy emailt az Index hírportál újságírójától, hogy csinálnának velem egy riportot és szeretnék, ha egy profi fotós tőlük a munkahelyemtől kezdve fotózna a nap végéig. 

Ebből a munkahelyi fotózás volt a kemény dió. Egy angol építkezésre nem lehet csak úgy bemenni és fotózni. Ezt elintézni, engedélyeztetni óriási dolog. Hogy Frei Tamás szállóigévé vált mondásával éljek, ez olyan csak nekem, csak most kategória volt. 

Na, lényeg a lényeg, néhány emailváltás után pontosítottuk, hogy pénteken reggel hatkor ott leszek érte South Ealingben a szállásuk előtt. Hatra jött is Timi, akinek nagyon nem volt egyszerű napja. 

A nap forgatókönyve úgy alakult, hogy fél tizenkettőig dolgozom, azt végigfényképezi, majd hazamegyünk, ahol csatlakozik hozzánk Bálint, az újságíró és átöltözés után irány Aldgate East, a Frei kávézó, ahol közönségtalálkozó lesz, utána irány a színház, bevilágítás, próba és előadás. Majd utána a nap levezetése a legközelebbi PUB-ban. 

Timi elképesztő munkabírással reggel hattól éjfélig végigfotózta a napomat a tízkilós fotóstáskát cipelve. Nem mondtam neki, hogy az előnyös oldalamat fotózza, nem akartam lehetetlen feladat elé állítani. 

Nem láttam a képeket, ő a profi, megbízom benne. Egyébként is le a kalappal előtte, A munkahelyen jó érzékkel kiválasztott egy helyet, ahol senkit sem zavar és nincs útban senkinek, oda beállt és onnan fotózott végig. 

Érdekes egyébként, hogy az egész idő alatt soha nem éreztem tolakodónak vagy zavarónak, ahogy végzi a munkáját. Kösz Timi. 

Szóval délre hazaértünk, ahol gyors pelenkacsere és öltözködés után metróval mentünk a kávézóba. 

Az angol hozzáállás 

Itt ragadjunk le egy kicsit. Egy anekdota és egy epizód erejéig az angol hozzáállás szemléltetése okán. Valamikor régen, a hetvenes években történt, hogy egy magyar újságíró Londonban telefonálni akart egy nyilvános telefonnal. 

Bedobta a pénzt de a gép elnyelte és nem adott vonalat. Próbálkozott még néhányszor, de a gép mindannyiszor elnyelte a pénzt. Az újságíró meglátott a közelben egy bobby-t. 

Odament hozzá és mondta, hogy rossz a készülék, elnyelte a pénzét, hol talál legközelebb telefont. A rendőr kérdezte, hogy mennyit dobott be? Mondta az összeget és a bobby zsebébe nyúlva kifizette neki. Kérdezte, hogy miért fizeti ki? Azt mondja, majd jön a telefontársaság embere, aki visszaadja neki a pénzt. OK, de honnan tudja, hogy én bedobtam? Onnan, hogy ön MONDTA. 

Szóval mentünk a metróállomásra, ahol feltöltöttem a bérletemet 10 fonttal. Összesen 16 font lett rajta. A kapun viszont nem akart átengedni. Odajött a metrós mókus és némi húzogatás után kinyílt a kapu. 

Tény, hogy ötéves az Oyster kártyám, már olyan kopott, hogy festék sincs rajta és egy éve nem használtam. Na mindegy, beengedett, de Aldgate East-nél már nem engedett ki. 

Odaintem az ajtónálló embert, mutatom, hogy nem működik. A saját kártyájával kiengedett, majd odamentünk egy ellenőrző géphez és próbálta megnézni, hogy mi a baj. Beütötte a kártya számát, a gép kiírta hogy rossz a kártya és 0 font van rajta. 

Az ember megkérdezte, hogy mennyinek kellene lenni rajta. Mondom, hogy Golders Green-ben volt 16 font, most talán 13. Beüti a gépbe, hogy 13 font, megnyom egy gombot és kiesik egy vadonatúj Oyster kártya 13 fonttal feltöltve. Mert azt MONDTAM, hogy 13 font van rajta. Szóval így működnek a dolgok errefelé. 

A Frei kávézó egy kellemes hely, erős késztetést érzek, hogy többször felkeressem. Nem azért, mert a találkozó alatt fantasztikusan finom kávét ittunk és minderre a kávézó vendégei voltunk, hanem mert tényleg olyan hely, ahova vissza kell menni. 

Az első ajándék 

Mikorra odaértünk, már ott volt Epres Attila és Bagossy Laci. Valamint itt találkoztam először Edittel, a szervezővel. 

Mivel szűk időkorlátok közé voltunk szorítva, péntek délután kettőre tömegeket nem vártunk, mégis jött rajongó Attilához. Itt kaptam az első csodálatos ajándékot. A Diggerdrájver dedikált szövegkönyvét. 

Egy óra nagyon kellemes beszélgetés fotózás és kávézás után a stábot autóval átvitték a színházba próbálni, mi pedig Bálinttal beültünk egy török étterembe ebédelni és ott csinált riportot velem. 

Irány a színház! 

Némi Efes török sör elfogyasztása és valami darált bárányhúsos történet magunkévá tétele után mi is elindultunk a színházba. Ott már folyt a bevilágítás, próba, stb... 

Mivel a feleségemet és a fiamat két szereposztásban játsszák, de én mindkét alkalommal a másik párost láttam, itt ismerkedtem meg Ágival és Leóval, akik a családomat alakítják. Ági végtelenül közvetlen, barátságos hölgy, a fia pedig igazi tőről vágott vagány gyerek. (Na, Ági, ezt a tőről vágottat fordítsd le angolra, a férjednek :)))))))) 

Megint életem egyik kiemelkedő élményét éltem át. Láttam Bagossyt rendezni. Elképesztő a figura. Nem mondom, hogy akkora tehetség, mint ide Lacháza, mert keveslem a távolságot. 

Laci egy csendes, könyvelő kinézetű ember, akiről azt hinnéd, kettőt nem tud szólni. Aztán mikor látod munka közben, akkor elképedsz. Mindent észrevesz, mindent szóvá tesz, és csak a tökéletes szorozva tízzel elég jó neki. 

A munkánkból születik valami 

Valamint volt ott még valaki. Egy szakállas, joviális figura, Tóth Péter. Ő csinálta a bevilágítást és a díszleteket. Kell róla néhány szót ejtenem. Sokszor beszéltem már szakértelemről meg tehetségről. Elvileg ezek kellenek a jó munkához. Ez igaz. 

Van viszont valami, ami még kell hozzá. Ami szavakkal nehezen kifejezhető. Ami összefogja a szakértelmet és a tehetséget egy egésszé, amiből megszületik egy kifogástalan MUNKA. Vagy produkció. Vagy nevezzük, ahogy akarjuk. 

Néztem Petit és magamat láttam kívülről munka közben. LÉLEK van benne. SZERETI, amit csinál, bazmeg... SZERENCSÉS ember. Aki tehetséges, jó szakember, de kényszerből csinálja, amit csinál, az látszik a munkán. Vagy produkción. Vagy nevezd, ahogy akarod. 

Peti rokon lélek. Ő is, mint én, a munkánkkal KISZOLGÁLUNK embereket, akiknek ettől KÖNNYEBB. A munkánkból születik valami. Az övéből egy ház, az enyémből egy művészi produkció. Vagy fordítva? Jól van Peti csak vicceltem. :)))))))))) 

Figyu, Peti, elmondok egy sztorit. Volt egy nagyon okos, egyetemet végzett barátom, aki rácsodálkozva a City toronyházaira azt találta mondani, hogy EZ az igazi építészet, nem az árokásás. Igaza van. 

Én valóban, te pedig átvitt értelemben, de árkot ásunk. Erre viszont ÉPÜL valami. Mindegy, hogy egy épület vagy művészi produkció, de a mi háttérmunkánk nélkül senki nem csodálkozna rá a végeredményre. 

„Mert felül a gálya...” 

...de ha nincs alatta víz, akkor az a gálya egy métert sem megy előre. 

Szóval kurva jó hangulatban telt a délután. A világítás, a díszlet összeállt (a darab egyik főszereplője az asztal, Editék saját étkezőasztala volt a lakásukból). Lacitól megtudtam, mi az mikor a színész hátba, vagy mellbe kapja a tapsot, Attilával elnyomtunk néhány vidám sztorit, úgyhogy hamar telt az idő.

Hét órakor elkezdték beengedni a nézőket. Most láttam harmadszor a darabot, de ez a pillanat bennem mindig egy furcsa érzést kelt. Nézem a bejövő embereket, akik nekem teljesen idegenek, és azért jöttek, hogy lássák az életemet. 

Már otthon, amikor álltam a színház előterében és jöttek a nézők, arra gondoltam, hogy uramisten, ők most az én életemet jöttek megnézni. Furcsa érzés. Persze nagyon sok barát és ismerős is eljött. Köszönöm mindenkinek. 

Az előadás 

Nem lehet szavakba önteni. Ha még Bagossy Laci is azt mondja, hogy ez volt a legjobb, akkor tényleg ez volt a legjobb. Attila lubickolt. Sziporkázott. A gesztikuláció, a mimika, a csendek mind-mind a helyükön voltak. 

Néha bevonta a közönséget és a nézők készségesen játszottak alá. Elképesztően jó közönség volt. Mint kivándorolt emberek, közel érezték magukhoz a történetet. Leo szépen artikulálva, gyönyörűen mondta el a mesét a végén, szinte észrevétlenül csúszott át a szöveg magyarból angolba. 

A végén óriási siker, óriási vastaps. Négyszer tapsolták vissza a színészeket. Rengetegen gratuláltak nekem is. Aztán valami csodálatos következett. Ajándékot kaptam. Az Örkény színház homlokzatára volt kitéve a Diggerdrájver egy méterszer négyméteres plakátja vászonból. Ezt hozták el nekem.

Valamint egy dobozt, amiben Bagossy Levente díszlettervező munkája volt, a Diggerdrájver berendezett színpadjának makettje, hihetetlen precíz aprólékos munkával kivitelezve. Örök emlék. Mindig eszembe fogja juttatni, hogy csináltam valamit, ami örömet okoz az embereknek.

Köszönöm az ajándékokat, és köszönöm ezt a csodálatos estét mindenkinek. 

Viszont még nem volt vége a napnak. Az igazi közönségtalálkozó most következett. A stábbal és vagy tíz magyarral beültünk a legközelebbi PUB-ba, Csatlakozott a társasághoz jónéhány pohár Mr Ale és Mrs Cider, úgyhogy a hangulat meg lett alapozva. Olyan igazi jóféle hangzavaros sztorizós kocsmai hangulat. 

Valamikor éjfél felé hazakeveredtem és bedőltem az ágyba, mert reggel menni kellett dolgozni. 

Szóval így telt ez a nap.”

HÍRMONDÓ

Minden hatodik magyar gyerek külföldön születik

A legfrissebb adatok szerint 2010 óta közel 78 ezer gyermek született külföldön, ami nagyságrendileg megegyezik az éves hazai születésszámmal, és azt jelenti, hogy minden hatodik magyar gyerek immár külföldön születik.

Osztrák melók építkezéstől a kórházig

Ma Ausztria felé vesszük az irányt, a szomszédban kínálunk nektek szokás szerint három állást, és mivel zászlónkra a változatosság van hímezve, most is három különböző területről válogattunk. Ha másik ország érdekel, akkor ide kattints!

Idegen nyelven nehéz hazudni 

„Vajon milyen lett volna az életem, ha nem hagyom el a hazámat? Nehezebb, szegényesebb, de kevésbé megtört, kevésbé magányos és talán boldogabb.”

Összegyűltek a rengeteget kereső londoni magyarok 

Vezető befektetési bankárok és más csúcskeresettel rendelkező magyarok csődültek össze a londoni Cityben lévő a BlackRock-központban, hogy meghallgassák, mit tervez a cégük Budapesten. Marketingeseket, pénzügyi modellezőket és más szakmák képviselőit keresik az itteni bővítéshez.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.