Nagy kérdés, mihez kell nagyobb kalandvágy, külföldre költözni, vagy Magyarországon maradni – ez Péter mai posztjának kiindulógondolata, de innen elég messze jutunk majd a Londonban, sej… sorozat legfrissebb részében. (Az eddig részeket itt olvashatod el.)

„Annak idején, 1956 után is az volt a hivatalos álláspontok egyike, hogy akik Magyarországot elhagyták, azok kalandvágyból tették. A magyarok sokáig azt mondogatták egymás között: szó sincs erről; inkább ahhoz kellett a kalandvágy, hogy valaki otthon maradjon.

Azt gondolom, hogy most igazán ez a helyzet.

Volt év, amikor a magyarországi adó-jogszabályok, ahogyan visszaemlékszem, egyetlen év alatt ötven változáson mentek keresztül. Ugyanabban az évben az Egyesült Királyságban két adójogszabály-változás volt: mindkettő az előző év közepétől fent volt az adóhivatal honlapján.

Tessék mondani: melyikben élni „kalandosabb”?

Amikor először jártam az Egyesült Királyságban, utána baráti körben így jellemeztem az érzéseimet (elnézést a komolytalan stílusért, de ez valóban egy „barátoknak szánt” megfogalmazás volt): úgy érzem, hogy ha végigmennék az utcán négykézláb, valamelyik testnyílásomban egy pávatollal, akkor Magyarországon nevetnének rajtam, valószínűleg beszólnának; van ország, ahol rendőrt hívnának, és van, ahol elmeorvost; az Egyesült Királyságban azonban, ameddig csak valakit meg nem bántok, meg nem támadok, vagy meg nem akadályozok abban, hogy ő is „a maga módján” viselkedjen, az emberek azt gondolnák: ennek az úriembernek nyilván van valami oka arra, hogy így cselekedjen!

Ez nem közömbösséget jelent. A legjobban talán a következő példából látszik az egésznek a felfogása.

Nem hatóság, hanem szolgáltatás

Egy kedves hozzátartozómnak segítettem a társadalombiztosítási szám (NI-szám, National Insurance Number) kiváltásához szükséges interjúban. Az egész folyamatot leírom majd egy bejegyzésben, a telefonos időpont-kéréssel együtt; de most maga az interjú az érdekes.

Bementünk a munkaügyi központba, ahol az előtérben 3-4 vagyonőr-stílusú ember álldogált. Az egyik rögtön odajött és nagyon barátságosan érdeklődött, miért jöttünk; aztán odakísért az asztalhoz, ahol megnézték (útlevél alapján), hogy valóban mostanra van-e időpontunk. Mostanra van: üljünk le, várjunk.

Nagy terem, paravánnal elválasztott íróasztalok, nagyon halk beszélgetés. A hivatalnokok lezser ruhában, mosolyogva. Látunk olyant, aki háromszor ismétel el egy-egy mondatot, mire az ügyfél megérti. Még gesztikulál is hozzá és szinte szótagolva mondja: paaasspooort – az ügyfélen elömlik a megvilágosodás boldog arckifejezése és előkotorja az útlevelét...

Olyan esetet is láttunk, hogy az ügyfél teljesen leblokkol; akkor telefonon felhívtak egy tolmácsot. Egy telefonkagyló az ügyintézőnél, egy az ügyfélnél: az ügyintéző mond valamit a telefonba, a tolmács mondja a fordítást a másik telefonba.

Közben ügyintézők jönnek és neveket mondanak. Amikor a hozzátartozóm nevét mondják, akkor vele együtt én is odamegyek az asztalhoz és megkérdezem az ügyintézőt: szabad leülnöm és tolmácsolással segítenem az interjút?

Az ügyintéző meglepetten rám néz és a hozzátartozómra mutatva azt mondja: Ez őtőle függ. Aztán a hozzátartozómhoz fordulva megkérdezi tőle: Akarja?

Ez itt nem hatóság, hanem szolgáltatás, mint minden hivatal, a rendőrség, az önkormányzat és a többi. Mi pedig a megrendelők vagyunk, akiket ők kiszolgálnak.

Ha az ügyfél azt akarja, hogy ott üljön mellette az őáltala hozott valaki és azt mondja, hogy ebben a valakiben ő megbízik, akkor mi oka lehetne az ügyintézőnek ebben kételkedni, és mi oka lehetne bárhogyan másképp intézkedni, mint ahogyan azt az ügyfél kívánja?

A kérdések fordításában segítettem, de a válaszokat mind a hozzátartozóm mondta, angolul. Nem mindig pontosan és volt, hogy nagyon lassan, de önállóan.

Az ügyintéző mosolyogva kivárta, beírta az űrlapra. „Milyen érdekes, az én fiamnak ugyanez a születésnapja” – mondta kedélyesen. A végén az űrlapot a hozzátartozóm felé fordította, sorról sorra mutatta és felolvasta, majd miután megkérdezte, hogy rendben van-e, aláírást kért rá.

Lefénymásolta a hozzátartozóm útlevelét, majd odahozta, letette a kinyitott útlevelet és a fénymásolatot egymás mellé és azt mondta: ugye látja, hogy ez valóban az útlevél fénymásolata? (A fénymásoló 4-5 lépésnyire volt, úgyhogy láttuk, hogy valóban onnan hozza az épp kijövő papírt; de ő megmutatta.) Ha igen, akkor a fénymásolatra is kér aláírást.

Azt akarom kifejezni ezzel a történettel, hogy szakszerű és nagyon előzékeny ügyintézést tapasztaltam (más esetekben is), tehát nem elzárkózásról vagy érdektelenségről van szó, amikor „nem törődnek” az emberrel; csak éppen mindenfajta pozitív vagy negatív felhang nélkül veszik tudomásul a másik ember milyenségét; semmi körülménnyel nem törődnek, amely az adott ügy szempontjából érdektelen; és mindent megtesznek „az ügy” haladásáért és az adott ügyfél helyzetéhez, céljaihoz, lehetőségeihez alkalmazkodó ügymenetért.

A capping és az utcai telefon

A felfogásra nagyon jellemző a „capping”, amelyet a „Nem csak hosszadalmas, hanem még drága is” című bejegyzésben írtam le: amikor az Oyster-kártyáról nem vonnak le többet, mint amennyit akkor költenénk, ha bérletünk lenne.

Az a lényeg, hogy úgy érzem: a szükségszerűen elő-előforduló határesetekben, szélső esetekben nem fognak „mindenesetre” a káromra dönteni, számolni, intézkedni.

Másik jellegzetes példa az utcai telefon: ha kapcsol, néhány másodpercig még nem esik le az érme – ha tehát a telefonáló észreveszi, hogy fax sípol a telefonon, téves számot hívott vagy üzenetrögzítő felel, akkor leteheti a telefont és nem kerül pénzébe a hívás. (A régebbi utcai telefonokba be sem kellett dobni a pénzt a kapcsolásig.)

Nyilván van, aki ezzel visszaél és két-három másodperces üzenetekkel ingyen telefonál; minálunk meg olyan van, akinek azért kell egy hívást kifizetnie, mert pár másodpercig hallgatott egy üzenetrögzítőt olyan hívás esetén, amelyet nem lehetett üzenettel elintézni.

Bizalom kérdése

További fontos tényező a bizalom. Hadd mondjam el egy régi munkatársam, barátom történetét. Amikor ő Londonban járt, még nem volt chipkártya: papír alapú, mágnescsíkos jegyet kellett venni.

A pénztárnál be kellett mondani, hogy hová akar utazni az ember, és annak megfelelő árú jegyet adtak, amelyet persze a be- és kijáratnál is ellenőriztek. Az a jegyfajta, amelyet ő venni akart, éppen kifogyott. Erre odament az ellenőrhöz és közölte, hogy nem kapott jegyet, de majd kiszálláskor visszamenőleg megveszi. Szó nélkül beengedték.

Kiszálláskor odament az ellenőrhöz és közölte, hogy nincs jegye, mert amott a másik állomáson épp kifogyott, de majd most megveszi, csak tessék kiengedni. Kiengedték.

(Még nem volt számítógépes hálózat sem, tehát nem tudhatták ellenőrizni, hogy a mondott állomáson valóban kifogytak-e az adott értékű jegyek; azt pedig végképp nem tudhatták ellenőrizni, hogy ő hol szállt fel. De hát már hogy ne lehetne megbízni egy gentleman szavában?)

És a kisstílű ügyeskedés

Sajnos a helyzet szigorodik. Egyre nehezebb például bankszámlát nyitni és a bankszámlához hitelkeretet kapni. 4-5 éve ez könnyű volt, de sokan (igen: nagyon sok honfitársunk is, aki ma ezt büszkén meséli!) számlát nyitottak több banknál, felélték a hitelkeretet, aztán eltűntek… úgyhogy most nekünk, többieknek, újabban érkezetteknek már nehezebb.

Az egykori jobb, bizalomra épülő helyzetet kihasználók minősítésére az aktív szókincsem nem tartalmaz megfelelő kifejezést. Ez körülbelül az az értelmi és becsületbeli szint, amikor valaki emberek életét teszi kockára azért, hogy kilopjon pár méter rézdrótot egy vasúti átjáró jelzőberendezéséből – mellesleg a saját jövőbeli nagyobb lehetőségeit is elfecsérelve.

Az vigasztal, hogy a sors igazságos: aki ilyen kisstílű ügyeskedő módon viselkedik, az később is kisstílű ügyeskedő marad.”

HÍRMONDÓ

„Nem tapasztalok változást Magyarországon”

„Igen sokszor keveredtem vitába emberekkel, akik, elnézést a szóhasználatért, tipikus magyar mentalitással rendelkeztek. Még azt is megkaptam egy barátnőmtől, hogy ha nem tetszik a rendszer, akkor menjek el." Anna levelét teljes egészében itt olvashatod.

Pontrendszer vagy valami egészen más?

A brit kormányfő gyakorlatilag kizárta, hogy a sokak – például Boris Johnson külügyminiszter – által javasolt (és például Ausztráliában és Kanadában is működő) pontrendszert alkalmazzák majd. Na, de akkor mi lesz?

Tiszteletet az angliai határátkelőknek!

Az Egyesült Királyságban élő lengyelek védelmét sürgette a lengyel külügyminiszter Londonban, ahol azt mondta: „emlékeztetjük a brit kormány képviselőit, hogy a lengyel bevándorlók jól beilleszkedtek a társadalomba… megérdemlik a tiszteletet”. További részletek itt.

El sem hinnéd, melyik a legbarátságosabb ország!

Az egyik örök kérdés Magyarországgal kapcsolatban, hogy vajon mennyire vagyunk barátságosak és vendégszeretők. Nos, egy friss, 67 országot átfogó felmérés (amit itt nézhetsz meg részletesebben) jó pár meglepetéssel tarkított választ ad a kérdésre.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!